Bukarest színeváltozása

Bukarest színeváltozása

Először tizennyolc éves koromban jártam Bukarestben. Nővéremmel Szatmárnémetiből Tarom-géppel érkeztünk hivatalos hazánk fővárosába. A Calvineumban laktunk, és igyekeztünk megismerkedni a főváros nyújtotta előnyös lehetőségekkel. A Herăstrău parkban tett séta, a technikai múzeum és a diktátornak szentelt külön múzeum meglátogatása maradandó élményeim közé tartoznak.

13863150153_d50a1c8624_o_b

Azóta tucatnál többször megfordultam Bukarestben: átutazóban, vízumügyben, intéznivaló végett, szakmai rendezvényen, sőt még a szekus dossziém megtekintése miatt is. Az Északi pályaudvar bűzei, a szemetes, koszos és rendezetlen városkép, a gödrös és poros-sáros járdák, az utakon falkákban közlekedő kóbor kutyák, az előkelő szállodák és omladozó épületek ellentéte, a városképi és emberi rendezetlenség többnyire vissza-visszatérő motívumok voltak számomra. Nem tagadom, pozitív élményekkel együtt. Hiszen a fővárosok mindig nyújtanak érdekességet, többletet, látni- és élveznivalót. Értékes múzeumokat és gyűjteményeket, kulturális élményeket, képtárakat és választékos boltokat, nyüzsgő életet, divatcikkeket és a kor kihívásainak megfelelő lehetőségeket.

Nemrég „munkautazás” kapcsán jártam a román fővárosban. Doktorandusomat, egyetemi munkatársamat kísértem el, aki kéthetente megjárja a Marosvásárhely–Bukarest-utat, hogy rendszeresen sugárzott egészségügyi tévés műsorokban szerepeljen. Egy bevált és keresett, jól reklámozott étrendkiegészítő képviselőjeként. Az úton nemcsak a szakmai teendőket egyeztettük, hanem személyes élményeinkről és a világ dolgairól is elbeszélgettünk. A România tévében a szerkesztő, a titkárnő és a stáb kedvesen fogadtak, a becsületes és értékteremtő erdélyieknek kijáró tisztelettel, és két adásra valót lefilmeztek. Munkatársam a megszokott menetrendje szerint átautózott a főváros másik szegletébe, és néhány órai szünetet követően élő műsorban szerepelt. Nekem négy és fél óra állt a rendelkezésemre, hogy barátkozzak a fővárossal, és eljussak metróval a leparkolt autóhoz, hogy a műsor végeztével mindjárt indulhassunk haza.

Az általam megszokotthoz képest Bukarest ezúttal túlnyomóan pozitív élményt nyújtott. Az értékes ikonokat és néprajzi tárgyakat felsorakoztató Román Parasztmúzeumának, valamint a hozzá tartozó fényképkiállításnak és modern művészeti alkotásoknak a megtekintését követően a Calea Victoriei (Győzelem sugárút) irányába vettem az utam. Meglepett a biciklisáv látványa. Igaz, az éppen rajta sétálgató gyalogos úgy az oszlopnak szorított egy merész kerékpárost, hogy káromkodása hangjánál csak a vele együtt érző autós tülkölése bizonyult hangosabbnak.

Újabb kellemes élmény: egyre több épületet tataroznak, ráadásul megjelentek a műemlékeknek kijáró kétnyelvű ismertetőtáblák, nem tagadván a többnyire német, francia, olasz tervező, építtető kilétét. Az egyik, szépen felújított egykori bojárházban hónapokon belül a Korosztályok Múzeumának a megnyitására készülnek. Üdvözlésre méltó ötlet, hiszen „nemcsak a húszéveseké a világ!” Arrább az 1989-es forradalom során tönkretett emblematikus épület felújítása évek óta tart, az 1926-ban leégett Királyi Palota további történetéről nagyméretű pannók számolnak be, és megbizseregtetik az előkelő látnivalókra áhítozó turista vérét: Royal Palace. Innen ballagott ki az utcára és tartott az Athenée Palace felé az egyetlen kóbor kutya, amelyet mostani látogatásom során láttam. Ráadásul chip volt a füle tövén…

Az Erzsébet királyné sugárútra térve a Bukaresti Egyetem környékének már megszokott hangulatát ízlelgettem: könyvárusok, golán szövegek, kommunistaellenes jelszavak. A felújított aluljáró szokatlanul tiszta és civilizált volt, és nagy örömömre turisztikai információs iroda is működött benne, sokféle ismertetővel, képkiállítással. Az Intercontinental szálloda mellett, a Nemzeti Színház előtt általam még nem látott, öt éve odavarázsolt kompozíció látványa késztetett a megközelítésére: Caragiale és elveszett levele korabeli szereplőinek a szoboregyüttese.

A megtekintésre érdemes kiállításokat hirdető Bukarest Múzeumot, átellenben pedig a szépen felújított Colţea kórházat elhagyva újabb általam még nem észlelt alkotás: a szoptató farkas szobra. A Lipscani utca, városrész bejáratánál. Valamikor bizonytalan kinézetű emberek kereskedtek az utcát uraló zsibvásáron, mostanra sétálóutcák, szemre tetszetős kocsmák, csinos üzletek együttese a környék. A parlagi kofakáromkodások helyét átvette az angol, a spanyol és persze az egykorinál jóval szalonképesebb román. Máris „megbeszéltem magammal”, hogy a kedvenc kocsmám a Taverna Covaci, a Covaci utca ékessége, amelyet legközelebb belülről is megismerek majd. Mert mindig hagyni kell valamit a következő találkozásra…

A már régebben is látott fejedelmipalota-maradványok, a szomszédos templom és Manuc-hán érintésével jutottam ki az Egyesülés térre, és addig gyalogoltam, amíg ráláthattam a Fehér Házra. Ha Ceau­şescu feltámadna… Grandiózus tervénél csak a nemzet katedrálisa projekt merészebb a maga 120 méteresre tervezett magasságával, amiből tizenvalahány méter már megépült. A bukaresti Fehér Ház egyelőre takarja, de nem sokáig. Az ortodox székesegyház azonban jól látszik a Mitropolita-dombon. Eközben továbbgondo­lom a távolabb elhelyezkedő par­kokat, szökőkutakkal ékesített pihenőzónát, az egykori Ifjú­­sági park érdekes múzeumait, Gheorghe-Gheorghiu Dej valamikori mauzóleumát és a Hősök temetőjét.

Ami viszont nem változott még az európai uniós csatlakozás után sem: csak menettérti jegyet lehet vásárolni a metróban öt lejért. Pedig csak egyetlen utazás áll előttem. Az árak viszont alacsonyak, a budapesti, párizsi, londoni metróárak fele, harmada, negyede. A beléptetés civilizált, nincs szemét, és van szemeteskuka. Sőt a sorban elhelyezett képernyőkön folyik a reklám. A szerelvények érkezését előrejelzik, igencsak jól öltözöttek az utasok, és ugyanúgy nyomogatják maroktelefonjuk billentyűzetét, mint a világ bármely metróállomásán és metrókocsijában. Annyi különbséggel, hogy a megállókat előre jelző hölgy csak románul beszél, a feliratok pedig kizárólagosan román nyelvűek.

Elvégre a román fővárosban vagyunk. Amelynek újabban van Trikolór tere óriászászlóval, sőt olyan ajándéktárgyüzlete is, ahol a piros-sárga-kék kavalkád része a harminc éve legyártott, eddig sorsát türelmesen kiváró vörös pionírnyakkendő nemzeti színű csíkkal. Az árcédula szerint az aranykorban nyolc lejért árulták. Most hét lej ötven baniért jutok hozzá. Még mondja valaki, hogy azóta nem változott a világ…

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »