Budapest fölött az ég

Budapest fölött az ég

Van az a híres jelenet Wim Wenders Der Himmel über Berlinjében – minden idők egyik legszebb filmjében –, amikor a már kiszínesedett Bruno Ganz Solveig Dommartin nyomában járva betéved egy rockklubba, ahol az akkor még poétikusan ifjú Nick Cave éppen előadja a From Her To Eternityt. Az volt a Birthday Party utáni, Bad Seeds-es korszak első lemezének címadó dala, és nagyon zaklatottan, extatikusan szólt. Az ausztrál zenész-költő-író-filmes azóta sokat szelídült és szerintem mélyült is – igaz, a fia halálos balesete által inspirált új albuma első hallgatásra rettentő súlyos cucc –, ám az a pár perc vasárnap este egy másik kedvencem fővárosi fellépése alatt-miatt-következtében jutott eszembe.

David Eugene Edwards és a Wovenhand adott koncertet az A38-on. Elképesztően zajosat és erőteljeset. Ahogy hallgattam a kemény és inkább nyomasztó-fájdalmas, mint felszabadító dalokat, és figyeltem a közönség reakcióit, az idézte fel a közel harminc évvel ezelőtti pillanatokat. Sok szempontból olyan volt a zene és pláne olyannak tűnt a publikum is. Nemigen juthattunk messzebbre, mint a berlini egykor. Na igen, a Wovenhandre nemcsak ugrálni és ördögvillázni nem lehet, hanem szelíden mosolyogni, lazán sörözgetni, a további jelenlévőkkel társalogni sem. Utóbbival próbálkozni sem érdemes, úgysem hallanánk egymást a szakadatlan zúzástól.

Ideje megjegyeznem itt: további Cave–DEE párhuzamokkal is tudok szolgálni. A 90-es évek hallgatni leginkább érdemes zenéjét számomra előbbi jelentette, a 00-ásokét pedig a denveri próféta. Kezdetben a 16 Horsepowerrel, utána az azóta is futó projekttel. A 10-es éveknek amúgy nincs ikonja, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ne feszegessük. Nem véletlen az sem, hogy kettejüket mások is vették már egy kalap alá – többek közt azért, mert az egyiknél és a másiknál is fontos téma Isten és a hit, noha különféleképpen –, az viszont ténybeli tény, hogy az amerikai más irányba tart, mint az ausztrál. Annyiban feltétlenül, hogy a tíz-tizenöt évvel ezelőtti szelídebb, kifonimultabb, meditatívabb zenék elmúltak, és ami maradt, az kőkemény és szigorú. Minden fordítva van tehát.

A 2006-os Mosaicig tartó Wovenhand- és 16HP-világról mindent elmeséltem tíz évvel ezelőtti, Klerikális reakció című szövegemben, ide kell kattintani érte. A fő állításom az volt akkor, hogy: “Komoly, szakrális zene ez, táncolhatatlan, nehezen dúdolható, és nincs benne humor, és örülök ennek, bátorság kell hozzá, hogy valaki ne ironizáljon. Tele van ehelyett energiával, bár hangzásilag nem kemény, szélesen, erősen hömpölyög, és felemel, vagy mi.” Ehhez képest járunk ott, hogy hangzásilag kemény, nem hömpölyög, hanem elgázol, és nem felemel, hanem beledöngöl a földbe. Több, mint jellemző, hogy a fellépést egy levegővel pörgették végig, anélkül, hogy megálltak-megpihentek volna, és anélkül, hogy az utolsó dal előtti másfél mondatot leszámítva egy szót is kommunikáltak volna az emberekkel. Ez persze nem azt jelenti, hogy vihargyors countrypunk ment végig, az olyan középtempós dalokra, mint az All Your Waves, tudtam azért bólogatni bölcsen. El ne felejtsem: a nosztalgiának semmi esélyt sem adtak, a műsor kilencven százalékát az új, hivatalosan még meg sem jelent Star Treatment és a két évvel ezelőtti Refractory Obdurate dalaiból rakták össze.

Jó volt ez nekem így? Fontos kérdés, még jó, hogy feltettem magamnak. Az ötödik vagy a hatodik Wovenhand-koncertem volt ez, másfél évtizede figyelem, milyen irányba mennek a dolgok. Volt hangverseny, amikor olyan szelíden szóltak a dalok – a Szigeten, a világzenei nagyszínpadon –, hogy a közeli Afrika-sátor áthallatszó dobjai miatt a guta ütögetett. Nagyjából azóta megyünk-mendegélünk lassan, de folyamatosan a gyorsuló dobok, az üvöltő gitárok, a torzított ének és a korábbiaknál is fájdalmasabb versek felé. Van egy olyan érzésem, hogy elérkeztünk a befogadhatóság határára. Persze nem kizárt, hogy csak nem öregszünk egyfomán – DEE és én –, sose tudhatni. Mindenesetre amikor kikapaszkodtunk a hajó gyomrából, felnéztem az égre. A csillagok nem igazán mondtak nekem semmit. A fényszennyezés mellett kicsit a fülzúgás is közrejátszhatott ebben.

De hogy ne ilyen magasztos vége legyen a cikknek, hadd idézzem fel a koncerthelyszín blogján néhány napja megjelent Edwards-interjú utolsó kérdését-válaszát: “A koncertjeitekre egyfajta rituáléként vagy szimpla együtt zenélésként gondolsz?” “Általában csak ideges vagyok és pánikolok.” Úgyhogy így.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »