Brexit, avagy amit nem akarhattok

Brexit, avagy amit nem akarhattok

Nagy-Britannia 2016. június 23-án népszavazással dönt európai uniós tagságáról, amivel a szigetország politikai elitje és lakosai olyan kérdést kívánnak rendezni, amely már az 1980-as évek közepétől jelen van a brit közéletben. Az alábbiakban igyekszem a tények alapján megvizsgálni a kilépés kérdését, mert célszerűbb és a nyilvánosság számára talán érdekesebb is a „mennek vagy sem?” felütés helyett számszerű vizsgálatot végezni.

Miről is szól valójában a népszavazás? Az aktuális elégedetlenség gyújtópontja az évi néhány százezer fős gazdasági bevándorlás, ami a közvélekedés szerint jelentősen megterheli a brit társadalombiztosítást. A konzervatívok legutóbbi kampányukban már ígéretet tettek rá, hogy a gazdasági bevándorlók éves beáramlását néhány tízezer főre korlátozzák, illetve hogy az EU–Nagy-Britannia-kapcsolatokat alapvetően érintő számos megállapodást újratárgyalják, s ez ügyben igyekeznek eredményeket is felmutatni a népszavazás időpontjáig.

A munkaerő EU-n belüli szabad mozgásából egészen biztosan profitált Nagy-Britannia, a migráció jelentős korlátozása aligha szolgálná a gazdaság igényeit. A szigetországban a bevándorlók jó része nem is uniós országokból származik. A jelentős gazdasági bevándorlást eleve a brit gazdaság egyre erősödő munkaerő-kereslete alapozta meg, sokan érkeztek a kelet-közép-európai, alacsonyabb fejlettségű tagországokból, ami egyrészről egyfajta agyelszívást jelentett, másrészről a bevándorlók családtagjainak járó szociális ellátás növekedését eredményezte.

A társadalombiztosítás rendszerének túlterhelése mellett az unióból való kilépés vagy az ott maradás számos további lényeges vitapontot érint. Például ami a brit nemzetgazdaság uniós beágyazottságát illeti, a külkereskedelem aránya ebben a relációban igen magas, a teljes brit export közel fele uniós tagországba irányul, valamint igen jelentős az iparágon belüli kereskedelem (technológia- és know-how-import). Nagy-Britannia az EU hatalmas piacához való hozzáférés révén jelentős haszonra tesz szert, például az olcsóbb fogyasztási cikkek vagy a technológiaimporton keresztüli versenyképesség-emelkedés révén.

Szükséges tudni, hogy a brit gazdaság nem vált sokkal nyitottabbá kereskedelmi szempontból az 1980-as évek óta, vagyis az előnyök zöme nem közvetlenül a nagyobb külkereskedelmi nyitottságból származik. Az EU-val folytatott kereskedelem előnyeit az iparági kapcsolatok felvirágzása adta, amelynek fő mozgatórugóit a verseny fokozódása, illetve a folyamatos technikai innovációs kényszer jelentik.

A tőkeáramlásból származó előnyök az előzőeknél is nyilvánvalóbbak, kedvező hatásaikat illetően konszenzus van mind a legjobb működtetési és irányítási gyakorlatok elterjedése, mind a versenyképesség növelése vagy a technikai újítások terén.

Mivel Nagy-Britannia jelentős tőkeimportőr, és e szerepe 1986 után fokozódott, a nettó tőkeimport-pozíción keresztül az említett előnyök egyre nyilvánvalóbbá váltak. A világszinten is jelentős brit pénzügyi szektor erősödésének időszaka az 1990-es évektől indult, a közös piac ezt a pozíciót egyértelműen erősítette. Nem meglepő módon ezért is aggódik a londoni City, hogy pozíciója a finanszírozás területén a szakítással meginoghat, szerepét részben Frankfurt, részben Párizs veheti át, vagyis a pénzügyi szektor szereplői egyértelműen a kilépés ellen foglaltak állást.

A britek uniós csatlakozásuk óta mindig különutas politikát folytatva igyekeztek saját képükre formálni a közösségi szabályozást, leginkább a túlzott bürokrácia és túlszabályozottság ellen kampányolva. A tagság ellenzői szerint a szakítással újra saját kézbe lehetne venni az üzleti vagy a munkaerő-piaci szabályozást, ami versenyelőnyt jelentene. Az uniós egységes szabályozási gyakorlat ugyanakkor közel azonos feltételeket teremt uniószerte, csökkentve a tranzakciós költségeket, egyben az egységes szabályozással konzisztens nemzetállami szabályozásnak is teret adva – csökkentve a diszkriminációs eljárás lehetőségét. Ráadásul Nagy-Britannia bármikor törekedhet számára kedvező szabályozás keresztülvitelére (lásd a font megtartása).

Szokás még a kilépés melletti érvként felhozni, hogy – részben a különutasság miatt – a britek súlya az uniós döntéshozatalon belül csekély, nem tartoznak a legaktívabb, az integráció előmozdítását propagáló magállamok körébe. Ugyanakkor ideiglenes, témaorientált szövetségek létrehozásával az előbbit képesek ellensúlyozni. Jó példa erre a visegrádi országokkal való egyezkedésük a brit alkucsomag szociális kedvezményekre és szabad munkavállalásra vonatkozó fejezetével kapcsolatban. A brit érdekérvényesítés ereje pontosan megmutatkozott ebben a témában.

Ami a költségek és hasznok számbavételét illeti, miközben minden brit háztartás 350 font körüli összeget fizet az EU-ba, addig a tagsággal járó számszerűsíthető előnyök közel 3000 fontra rúgnak évente – azaz a mérleg két serpenyője közel sincs azonos magasságban. Az ország nettó befizető pozíciója ezért nem igazán releváns érv. A kilépést szorgalmazók szerint a szakítással megspórolt összeget saját hatáskörben lehetne felhasználni, például a versenyképesség fokozására vagy a humántőkébe irányuló befektetésekkel amellett, hogy Nagy-Britannia továbbra is viszonylag kedvező feltételekkel férhetne hozzá az egységes uniós piachoz.

Viszont a német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble szerint ha Nagy-Britannia távozik az EU-ból, akkor értelemszerűen nem lenne tagja tovább az unió belső piacának sem. Kilépése esetén megállapodásra kellene jutnia Brüsszellel, hogy más, nem EU-tag országokhoz hasonlóan részese maradjon az egységes piacnak az EU-n kívül is, Norvégia, Izland vagy Svájc mintájára. Ebben az esetben azonban továbbra is el kell fogadnia az emberek szabad mozgásának elvét, és be kellene fizetnie az EU költségvetésébe. A kilépés jelentős bizonytalanságot eredményezne, ami jó ideig kedvezőtlen hatással lehet a gazdasági teljesítményre. A várhatóan legalább évtizednyi bizonytalanság a pénzügyi szolgáltatási szektorra (és annak vezető pénzügyi szerepére a világgazdaságban), a beruházásokra és a font árfolyamára is negatív hatást gyakorolna. Emellett közvetlenül a kilépés után az automatikusan életbe lépő uniós mezőgazdasági védővámok hoznák nehéz helyzetbe a brit agráriumot, illetve a kétmillió EU-ban dolgozó brit állampolgárnak a fogadó államok szociális ellátórendszeréhez való hozzáférését is bizonytalanság övezné.

Ami hazánkat illeti, az esetleges brit távozással Magyarország is sokat veszíthet. A britek 40 milliárd euró erejéig nettó befizetők az unióban, ez az összeg pedig hiányzik majd a nettó haszonélvezőknek, feltételezve, hogy a többi nettó befizető nem emeli meg hozzájárulását, tehát a torta kisebb lesz. Nagy-Britannia nem tartozik Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnerei közé (a teljes magyar kivitel 4-5 százaléka irányul a szigetországba), de a brit kilépés esetén vélhetően legalábbis átmenetileg gyengülne a kereskedelmi kapcsolatok intenzitása. Lenne egy további érezhető hatás: a szigetországbeli munkavállalás szigorítása több tízezer magyar munkavállalót érinthet, minden bizonnyal jelentősen csökkenne a gazdasági bevándorlás lehetősége is. A magyar munkavállalók által hazautalt bér kiesése pedig rontaná Magyarország folyó fizetésimérleg-egyenlegét, bár legalább átmenetileg enyhülhetne a magyarországi munkaerőhiány a hazatérők/itthon maradók miatt.

Végső soron a gazdasági nehézségekkel terhelt elhúzódó bizonytalanság időszakáért vélhetően nem éri meg elhagyni a közösséget az unió integráns részét képező Nagy-Britanniának, amely lényeges kérdésekben eddig is sikerrel érvényesítette érdekeit a többi tagállammal szemben. Döntsön a népszavazás, higgyünk a tömegek bölcsességében!

A szerző politológus

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 06.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »