Botrányos építkezésének köszönheti bevételeit Panama

Botrányos építkezésének köszönheti bevételeit Panama

Ma már nem olyan példa nélküliek a gigantikus méretű felszíni építőmunkák és az egyéb építőipari beruházások, mint amilyen a Panama-csatorna építése volt 1880-tól kezdve több mint harminc éven át. Akkor talán a beruházó és a kivitelező sem volt tudatában, mekkora feladat előtt állnak, a financiális bukás kódolva volt. Más kérdés, hogy egyesek saját zsebükre alaposan kihasználták a bonyodalmakat.

Panama! Panama! Oh micsoda példák! / Az árvák házából kilopták a téglát! / A kincstári lovak szájából a szénát! – sóhajtott fel Illyés Gyula Éjféli meditáció című versében évtizedekkel a Panama-csatorna építése után. Ám 1934-ben már nemcsak a tengerentúli panamázást ismerhette a közvélemény, hanem az is nyílt titok volt, hogy milyen gyanús ügyletek kíséretében cseréltek gazdát egyes belvárosi építési telkek Pesten a XX. század hajnalán. Ami a közép-amerikai országban francia vezetéssel 1880-ban indult, 800 millió frankra becsült munkálatok valós költségeit illeti, ezek tíz év alatt 1300 millióra kúsztak fel, ám időközben 400 milliót ki is szivattyúztak a vállalkozásból. Ráadásul ekkor még a felénél sem tartottak az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt összekötő kereskedelmi csatorna elkészítésének munkálataiban. A francia cég csődöt jelentett, de ezzel párhuzamosan már dőltek is a csontvázak a szekrényből. Párizsban a kivitelezést irányító diplomatát és több parlamenti képviselőt perbe fogtak, a munkaügyi miniszternek börtönbe kellett vonulnia. Érdekesség, hogy a budapesti Nyugati pályaudvart is tervező, a szakma által nagyra tartott, ünnepelt Gustave Eiffel is érintett volt az ügyben, és őt is fogház várta 1893-ban. A botrányhoz minden drámai fordulat adott volt, a lapok egymásra licitálva szolgáltatták az újabb és újabb információkat. Az egyik kulcsfigurát, Reinach bárót egy napon holtan találták. Egy másik per egészen 1897-ig tartott, amely a társaság egy időre Londonba szökött vezetőségi tagjának felelősségét állapította meg.

Fotó: MN-grafika

Amit a franciák elrontottak, azt az amerikaiaknak is csak jó két évtized múlva sikerült helyre tenniük. A megfeneklett csatornaépítést az Egyesült Államok fejezte be 1914-re brutális erőfeszítések és mintegy 27 ezer munkás életének elvesztése árán. Az Atlanti- és a Csendes-óceán vizét egyenesen az amerikai elnök kötötte össze egy Fehér Házból indított távíróhívással. Az elektromos jel azonban ezúttal nem távírógépre, hanem detonátorokra futott be, és a Gamboa-gát irányított felrobbantásával össze tudott folyni a két óceán. A költségek ekkor már csak amerikai részről 375 millió dollárra rúgtak, amely mai árakon 8 és fél milliárd dollár volna. Az amerikaiak megkérték az árát a segítségnek. A számos mesterséges tóval, öböllel és három kétirányú átemelő gáttal teljes úgynevezett csatornazóna évtizedekre nyúló jogvita után csak 1999-ben lett a négymilliós lakosságú Panamáé. Az ország gyakorlatilag ezzel – a botrányokkal, halálesetekkel tarkított gigantikus beruházásnak köszönhetően – került közlekedési monopolhelyzetbe, és ma az ország bevételeinek legnagyobb része az átzsilipelésből származik.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »