Boros Imre: Jegybank és szuverenitás (1.)

Az érdektelenségbe fulladt pedagógussztrájk után értelmét vesztette a további erőlködés.

A várt csatlakozó érzelmi felbuzdulás elmaradt, helyette társadalmi méretű kritika jutott az érettségi vizsgák előtt pár nappal azoknak az oktatóknak is, akik nem sztrájkoltak, de hallgattak. Az új szólam szerint a főgonosz, minden bajunk forrása a jegybank és főként annak elnöke.

Az a bank a gonosz, amely két év alatt megszüntette az inflációt – ami mellesleg a legfőbb törvényi teendője lett volna korábban is –, lehozta a fellegekből a kamatokat, és százmilliárdos terhektől szabadította meg saját magát, az adós államot, a cégeket és a háztartásokat. Ez a pénztömeg hazai tulajdonba került, a jegybank veszteséggyár helyett nyereséggel működik, gazdagítja az államot, csökkenti a cégek költségeit, és növeli a családok pénzügyi lehetőségeit. A kritika fő tárgya, hogy megtermelt nyereségével jogilag a kormánytól független intézményként maga rendelkezik. Nem tetszik a bírálóknak, hogy a jegybank pénzpolitikája száznyolcvan fokos fordulatot vett három évtized után.

Ez az országnak nagyon jó, a kritikusoknak viszont nagyon fáj. Ez azonban legyen az ő bajuk. A jegybanki kérdésekben generációk óta homályban tartott, és a félrevezetés ellen ma sem védett közvélemény miatt érdemes számba venni, miért vannak a jegybankok a világban. A három évtizedes gyakorlatot, a veszteségtermelést a jegybank mai kritikusai eddig egyetlen frázissal intézték el: „A jegybank független intézmény, nem szükségképpen nyereségorientált.” Ebből kiolvasható, hogy veszteségeihez az államnak semmi köze, egyetlen feladata, hogy azokat zokszó nélkül térítse.

A mai kritikusok szerint az állam és a jegybank között a jegybanki függetlenségből épített átláthatatlan spanyolfal a követendő norma. Történelmi példák sora ezzel szemben azt igazolja, hogy a pénzügy és az államhatalom kezdettől fogva szoros kötelékben van egymással. Saját felségterületén az uralkodó rendelkezett mindig is a pénzről. Ő döntött, hogy milyen fém lehet pénz (arany, ezüst), kik kapnak jogot ezek bányászatára, érmék verésére és forgalomba hozatalára. A pénz a kezdetektől fogva része az állam és az azt képviselő uralkodó felségjogainak. A pénz forgalomba hozatalán realizált haszon állami bevétel.

A papír alapú pénzhelyettesítők elterjedésével az államhatalomnak még több gondot kellett fordítania arra, hogy a szuverenitása részét képező pénzforgalmon a kezét rajta tartsa. A modern központi bankok kivétel nélkül államhatalmi aktus keretében jöttek létre, akkor is, ha jó ideig magántulajdonban maradtak. Az angol uralkodó a hajóhada újraépítéséhez szükséges összegért cserében adott kizárólagosságot bankjegyek kibocsátására a Bank of England tulajdonosainak. A háborúskodó Bonaparte Napóleon túl drágának találta a londoni bankárok ajánlatát, és a svájciak olcsóbb pénze mellett döntött. Cserébe először Párizs területére kizárólagos jegykibocsátási jogosítványt adott a Banque de France tulajdonosainak.

Az osztrák császár is hadi kölcsönök fejében adta ki a jegybank alapításához szükséges királyi rendeletet, és helyezte el a kincstár nemesfémkészletét bankjegyek ellenében. Kijelenthetjük, hogy a jegybankok létrejötte mindenhol állami akarat eredménye. A rajtuk keresztül folytatott pénzpolitika pedig az állam érdekeit szolgálta, tehát a jegybanki működés része az állami szuverenitásnak. Hazánk a Habsburg-birodalomban hosszú ideig volt kénytelen nélkülözni a szuverenitást és annak jegybanki kellékét is. Rögtön azután, hogy 1948-ban létrejött az első felelős kormányzat, az önálló pénzforgalom megteremtése gyakorlati megvalósítást nyert, amit a hadi események pénzigénye is sürgetett.

Kossuth Lajos pénzügyminiszterként írta alá a Pesti Kereskedelmi Bankkal (a mai Magyar Külkereskedelmi Bank jogelődjével) a Kossuth-bankók kibocsátásáról szóló megállapodást. A hazánkra törő osztrák erők főparancsnokát, Windisch-Grätz herceget is kevésbé foglalkoztatták a hadi események, mint az, hogy lefoglalhassa a bankók nyomására alkalmas lemezeket. Mi más bizonyíthatná jobban éppen hazánk példáján, hogy a pénzforgalom irányítása a szuverenitás elidegeníthetetlen része.

A jegybanki függetlenség fogalma 19. század végi, 20. század eleji világbirodalmi termék. Az aranyalapon működő nemzetközi pénzügyi rendszerben, az aranystandardban a kifizetések zöme angol fontban történt. A jegybankok arany mellett fontot tartalékoltak. Az első világháborúig Anglia volt a világ legnagyobb tőkeexportőre. Érdekei azt diktálták, hogy ahol angol befektetői tőke működött, ott igyekezett a helyi pénzforgalomra is befolyást gyakorolni. Erre úgy nyílt a legjobb lehetősége, hogy a jegybankokat a saját érdekkörébe igyekezett vonni. Ezt a fontzóna országaiban (angol gyarmatok, gyámsági területek) közvetlenül meg tudta tenni. Másutt a hatás közvetett volt a fontban eszközölt befektetéseken és a központi bankok fontkészletein keresztül.

A második világháború után az Egyesült Államok az angol birodalmi modellt vette alapul, a világot elárasztotta frissen nyomtatott dollárral, majd megkezdődött a dollárfüggő országok jegybanki „függetlenségi” (dollártól függő) korszaka. Az államhatalomnak kevés befolyása volt arra, hogy a jegybanki pénzpolitikán keresztül az országot mennyi pénz hagyja el. A hazai jegybanki pénzpolitika száznyolcvan fokos fordulata éppen azt célozza, hogy a jegybank ezt a folyamatot az ellenőrzése alá vette azzal, s hogy megszűnt az infláció és a fellegekben járó kamat, lezárult a „független” (és máig büntetlen) pénzsíbolás. Ez fáj a bírálóknak, külföldi támogatóik és ők elestek évi ezermilliárdos nagyságrendben bevételektől.

Ezért csócsálják szakmányban a jegybankot és főként annak elnökét. Nem történt más, mint hogy a jegybank ismét megjelent az állami szuverenitást megtestesítő minőségében. Ezt tessék tudomásul venni.

(Folytatjuk)

Boros Imre – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »