Boros Imre: Hullámvasúton a forint

Boros Imre: Hullámvasúton a forint

Hazánk polgárai generációk óta nagyon érzékenyek a pénz értékállandóságára. Semmi kétség, a XX. század hozott néhány megszívlelendő tapasztalatot mind a stabil, mind a romló pénzről. A század elején, sőt az azt megelőző évtizedben is az aranykorona maga volt a megbízhatóság, szinte nem észrevehető inflációval, kedves és megfizethető kamatlábakkal, igazi szabad átválthatósággal más pénznemekre, és az aranyalapú pénz természetéből fakadóan minimális árfolyammozgással.

A boldog békeidőknek a világháború vetett véget több mint egy évtizedre. Elértéktelenedő pénz, akadozó pénzforgalom, átválthatatlanság, majd a háborús vereség után még nagyobb káosz.

A pengő 1927-es bevezetése ismét a pénzstabilitás életérzését kölcsönözte, noha a nagy gazdasági világválság miatt bevezették a kötött devizagazdálkodást, és stabil, kiszámítható szabályrendszert alkottak.

A határainkat átlépő szovjet hadsereg nemcsak a népet „szabadította” fel a negyvenéves kommunista zsargon szerint, hanem minden idők legnagyobb árfolyam- és inflációs száguldását is elhozta. Az 1946-ban bevezetett forint esetében az emberek a gazdaság és a társadalom zavarait gyakran automatikusan azonosították a szükségszerű pénzromlással.

Emlékszem, hogy szüleim megtakarított kis pénzükből 1956-ban vásároltak kettő darab Csepel kerékpárt ahelyett, hogy továbbra is a szekrényben őrizték volna, mondván, hogy úgyis elinflálódik. A kádári három évtized is megismertette a népet a leértékelésekkel és a folyamatosan emelkedő árakkal, azaz a pénz­értékromlással.

A rendszerváltás utáni évek a lakosság pénzérzékenységét nem csillapították, inkább tovább fokozták. Igaz, a kormányzatok sem voltak fukarok, és tovább szaporították a kedvezőtlen tapasztalatokat.

Szállóigévé vált a „legendás” Bokros Lajos pénzügyminiszter mondása, mely szerint nincs olyan béremelés, amit ő el ne tudna inflálni. Mintha a pénz a kormány és a nép közötti macska-egér harc eszköze lenne. Manapság az emberek a pénzromlás elleni védekezés leghatékonyabb útját abban látják, hogy időben váltanak idegen pénzre. Nem szükséges árukat feleslegesen felhalmozni és a szerencsére várni, hogy azokból majd alkalmasint több pénz lesz, ami a romlás ellen megvéd.

Az általános piaci szabadságok ezt az egyszerű választási lehetőséget is elhozták. Manapság az emberek éppen a forint árfolyamának mozgásából vonnak le következtetéseket a pénz értékének esetleges, számukra kedvezőtlen változásáról. Évszázadnyi felhalmozott zsigeri tapasztalatuk azt sugallja, ha romlik a forint árfolyama, annak előbb-utóbb ők látják a kárát, amit értelemszerűen el szeretnének kerülni, ha már ez jogilag is lehetséges.

Fontos tehát, hogy megértsük: a jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor minden azt sugallná, hogy a forintnak inkább erősödnie kellene, mégis miért gyengült az elmúlt hónapokban, éspedig magyarázatot igénylő mértékben.

Semmi kétség, a forint árfolyamát a kereslet és kínálat mozgatja. A keresleti oldalon látszólag sokkal több az erő, mint a kínálati oldalon, hiszen a magyar külkereskedelem ontja a devizát, amiből még a kamatok kifizetése után is eurómilliárdok maradnak, megfejelve a hazánkba érkező szakmai-befektetői tőkével.

Sokkal több devizát kínálnak, mint keresnek a gazdaság működése alapján, ebből kellene kiindulni. Van azonban a kereslet-kínálati rendszernek egy másik financiális vonulata. Ismert, noha talán kissé feledésbe merült, hogy az állam az elmúlt évtizedek alatt hatalmas adósságokat csinált, amelyeket korábban külföldről felvett és szinte kizárólag devizában lévő eszközökből manapság többnyire forinttal finanszírozunk.

Függetlenül attól, hogy ezek a pénzek devizában vagy forintban vannak, a külföldiek tulajdonát (eszközeit) képezik. Tulajdonosaik aszerint mozgatják őket szabadon egyik országból a másikba, hogy miként tudnak a lehető legkisebb befektetői kockázattal a legtöbb hasznot csinálni.

Balliberális kormányaink egyetértésével a jegybank az összegeknek az országban tartását messze az infláció felett tartott kamatokkal biztosította. Voltak évek, amikor a GDP hat-hét százaléka is elment kamatfizetésekre. 2009-ben a fizetésképtelenség kockázatának megnövekedése miatt már a magas kamatok sem tudták a külföldi pénzt az országban tartani. A bekövetkezett csődből csak az IMF hitelprogramjaival látta a kiutat az akkori balliberális vezetés.

Elérték, hogy a külföldiek pénzei több ezer milliárd forint összegben, kockázat nélkül a jegybankban pihenjenek, magas kamatokért. Iszonyú nagy forrásoktól fosztották meg ezzel a nemzetgazdaságot. 2013-tól a helyzet alaposan megváltozott.

Drámai mértékben csökkent a befektetők kockázata, ami lehetővé tette, hogy a jegybank drasztikus kamatcsökkentéseket hajtson végre, ezzel rengeteg költségtől mentette meg az államkasszát, de a gazdaságot és a háztartásokat is. A befektetők méltányolták az alacsonyabb kockázatokat, és beérték jóval kevesebb kamattal is. A kockázatokat mutató, nemzetközileg jegyzett kockázati felár a 2009-es hat százalékról mára 0,8-0,9 százalék körülire mérséklődött.

A forint és más devizák, köztük a lengyel, a cseh és a román pénz árfolyamát az utóbbi időkben az mozdította meg, hogy az Egyesült Államokban elkezdődött a kamatemelés, és hirtelen hasonló kockázat mellett ott többet lehet keresni, ráadásul az ottani tőzsde is erős és jó profitokat kínál. Elindult a pénz a feltörekvő piacokról – ilyen a miénk is – Amerika felé. Ez tehát nem kifejezetten magyar eset, hanem általános, ráadásul vannak országok, amelyeket nálunk sokkal jobban érint.

A 2003 óta a GDP-jét csaknem megháromszorozó, évi hét-kilenc százalékos GDP-növekedéshez szokott török pénz egy év alatt harminc százalékkal romlott! A magyar forint árfolyamromlása sokáig szinkronban volt a térség nemzeti pénznemeivel; azt se felejtsük el, hogy az euró is gyengült a dollárral szemben.

A dollár erősödését a nemzetközi politikai körülmények is alátámasztják. Irán és Venezuela olajkapacitásainak visszafogása és a két legnagyobb kitermelő OPEC-tag, Szaúd-Arábia és Oroszország magasabb olajár iránti törekvése szintén a dollárt erősíti, hiszen magasabb árak esetén esélyes a hazai kitermelés, ami csökkenti a kiadásokat, tehermentesíti a krónikusan deficites fizetési mérleget. Nem feledkezhetünk meg végül az árfolyamokra épülő nemzetközi politikai aspirációkról sem.

Kormányok meggyengítésére néha sikeres kísérletezés is folyik. Ilyenkor a sanda kísérletezők a pénzérték romlására való érzékenységre apellálnak, és abban reménykednek, hogy hazai pénzeiket eladva lényegében önsorsrontó módon cselekszenek. A sorsdöntő török választások előtt ennek láttuk iskolapéldáját. A török elnöknek a sandaságra külön fel kellett hívnia polgárai figyelmét.

A forint júniusi jegyzésében is látható volt a sandaság, aminek nyilvánvaló célja egy kamatemelés kierőltetése. A jegybank azonban nem eszköztelen. Részint feltárható a spekuláció forrása, részint vannak konvencionális és nem hagyományos eszközök a spekulánsok elkedvetlenítésére.

Egyet azonban kerülni kell; hogy a spekulánsok kottájából fújt zenére táncoljunk. Mi se ezt tegyük, ha már 2012-ben, amikor a veszély sokkal nagyobb volt, sem tettük.

Boros Imre

A szerző közgazdász

www.magyaridok.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »