Boldoggá avatták Władysław Bukowińskit, Kazahsztán apostolát

Boldoggá avatták Władysław Bukowińskit, Kazahsztán apostolát

Szeptember 11-én Kazahsztánban, a karagandai püspöki székesegyházban Ferenc pápa küldötte, Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyei Kongregáció prefektusa a boldogok sorába iktatta Isten szolgája Władysław Bukowiński lengyel katolikus papot.

Isten Szolgája Władysław Bukowiński 1904. december 22-én született Berdyczówban, mely a 20. század elején Lengyelországhoz tartozott, ma pedig Ukrajna része. Születését követően néhány nappal megkeresztelték, majd két évvel édesanyja halála után, hogy a bolsevik inváziót elkerülje, a család átköltözött Lengyelországba és Święcica kisfaluban, Lublin és Krakkó között telepedett le. 1921-ben szerzett érettségit Krakkóban, majd utána a Jagelló Egyetem jogi fakultásán tanult és diplomázott. Egyetemi évei alatt aktívan részt vett a karitászmunkát vállaló és a szegényebb diákokat segítő akadémiai körökben. Sajátos módon éppen ebben az időben és ebben a szolgálatban észlelte a hívást a papi életre. 1926-ban, 22 évesen lépett be a krakkói nagyszemináriumba és a Jagelló Egyetem teológiai karán tanult, mély spirituális elkötelezettséggel. Öt év elteltével 1931-ben szentelte pappá a későbbi Sapieha bíboros-metropolita, aki 15 évvel később, ugyancsak Krakkóban a waweli székesegyházban részesítette a papság szentségében Karol Wojtyłát, az eljövendő pápát. Káplánévek következtek, tele karitászmunkával és iskolai hitoktatással. Erről az időszakáról írta később, 2004-ben, az idős és beteg Szent II. János Pál pápa: „Csodálom ennek a papnak az önmegtagadását és lelkipásztori lelkesedését”.

1936-ban Bukowiński atya azt kérte a püspökétől, hogy hadd menjen az ország keleti területeire dolgozni, ahonnan a családja származik. Elengedték és ott gimnáziumokban katekézist tartott, a fiatalok keresztény nevelésére szentelte magát, továbbá szociológiát tanított Łuck szemináriumában. A Katolikus Akcióban dolgozott, a vallástudományok felsőfokú intézetének igazgatója lett és mellette szerkesztette a Katolikus Élet című folyóiratot. 1939-ben a püspöke inkardinálta az új egyházmegyéjébe, éppen amikor kitört a második világháború, és ekkor kinevezték a székesegyház plébánosává. Mély lelkisége, tudása, bölcsessége, kiegyensúlyozott magatartása és az orosz nyelv alapos ismerete birtokában a vallásszabadság védelme szolgálatába állt, hogy továbbra is biztosítsa az egyházban a hívek lelkipásztori ellátásának a lehetőségét. Lengyelországot a náci és a szovjet diktatúra gyakorlatilag felosztotta és az ország keleti része éppen a szovjet megszállási övezetbe esett. Isten szolgája abban a zaklatott időszakban rendszeresen látogatta a betegeket és időseket. Titokban felkereste a szovjet hatalom által deportálásra és kényszermunkára ítélt lengyel honfitársait, akiket hamarosan Szibériába vagy Kazahsztánba hurcoltak.

1940-ben letartóztatták a szovjet megszállók és nyolcévi kényszermunkára ítélték. Közben a német megszálló csapatok gyors ütemben törtek Szovjetunió felé, a bolsevikok menekültek és a foglyokat szabadon engedték. 1941. június 23-án az isteni Gondviselés mentette meg a haláltól. Miközben a szovjet katonák halomra lőtték táborának foglyait, őt magát nem érte találat, sőt, az egyik haldoklótól a másokig kúszott, meggyóntatta és a betegek szentségében részesítette fogolytársait. A náci megszállással kiszabadult a börtönből és újból megkezdte plébánosi szolgálatát a székesegyházban. Időközben a németek megkezdték a zsidók deportálását, ő pedig nagyon sok zsidó, főként gyermekek életét mentette meg. Ezért a tettéért később fát ültettek az emlékére az izraeli Yad Vashemben. De éppúgy elrejtette a lengyel szökött hadifoglyokat, élelemmel, ruhával látta el és a szentségekben is részesítette őket.

A háború végén a Vörös Hadsereg visszatértével újból letartóztatták, és egy kijevi börtönbe szállították, püspökével és jó néhány paptársával együtt. Azzal vádolták, hogy a Vatikán kémje, illegális egyházi tevékenységet folytat, ezért bírósági tárgyalás nélkül tízévi börtönbüntetésre ítélték. Így hurcolták 1950-ben a kazahsztáni Zsezkazgan rézbányájába. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben is megőrizte méltóságát és hivatását: hajnalban, amikor társai még aludtak, elvégezte a napi szentmiséjét, egy pad előtt térdelve, mely oltárként szolgált. Napközben végezte az apostoli munkáját, meglátogatta a láger betegeit, szentségekkel látta el őket.

Emlékirataiban egyik feljegyzése sokatmondó: „A Gondviselés néha az ateistákon keresztül működik, hiszen rajtuk keresztül küldött engem ide, ahol szükség van egy papra”. Isten szolgája a nehéz életével azt bizonyítja, hogy minden körülmények között lehetséges szentté válni, vagyis az emberség teljességét megvalósítani. Soha nem panaszkodott, hogy elítélték, rosszul bánnak vele. Mindössze egy súlyos pofonra emlékezett, amelyet egyik éjszaka kapott, amikor a szomszéd barakkba ment át egy fiatal haldokló fogolyhoz. „Hiszen lehetett volna rosszabb is, de így Isten kegyelméből, a súlyos pofon által, felmentést nyertem a szigorított magánzárkától” – írja. Összességében Bukowiński atya 13 évet, öt hónapot és tíz napot töltött a lágerben.

1954 augusztusában szabadult a munkatáborból és az első katolikus pap lett Karagandában, aki a II. világháború után ott szolgált. Honfitársai szolgálatára szentelte magát, ahová hívták elment, keresztelt, elsőáldozásra készített fel, és házasságkötési oktatást tartott. Voltak, akik 300 kilométert is megtettek, csak hogy gyónhassanak nála és aztán részt vehessenek a szentmisén, melyet csak titokban tarthatott magánlakásokban, lefüggönyözött ablakok mögött. Mint deportált személynek, minden hónapban jelentkeznie kellett a hatóságoknál, hogy pontosan beszámoljon arról, hol és merre járt, kikkel találkozott az eltelt hónap során. Magáról mindig azt mondta, hogy katolikus pap, aki lelkipásztori szolgálatát végzi.

1955-ben élete egyik legjelentősebb válaszútja elé került. Felkínálták neki a hazatérés lehetőségét a Lengyel Népköztársaságba, de ő elutasította, sőt, kérte a szovjet állampolgárságot, hogy mindhalálig a hívei mellett maradhasson. Teljesen tudatában volt tette súlyos következményeinek.

Szent II. János Pál pápa írta 2004-ben Macharski bíborosnak: „Örülök, hogy ennek a hőslelkű papnak az emlékét nem felejtették el. Ellenkezőleg velünk marad, mint Krisztus hősies tanúja, és mint azok pásztora, akik hitük és származásuk miatt szenvedtek üldöztetést.

Szovjet állampolgárként 1956-ban Bukowiński engedélyt kapott arra, hogy az egész Szovjetunióban szabadon mozoghasson. Karaganda szélén kapott egy düledező kis házat, amelyet kápolnává alakított. Azonban sajnos egy év múlva a kápolnát bezárta a hatóság.

Három évvel később harmadszor is letartóztatták tiltott vallási tevékenység folytatása miatt, mert illegálisan templomot épített, az ifjúságot pedig tévtanítással fertőzte meg. Lemondott minden ügyvédi segítségről, egyedül védekezett. Védőbeszéde sokakat mélyen megérintett és ezért is kapott enyhe ítéletet, három év kényszermunkát a kilátásba helyezett tíz helyett. Letöltötte a büntetését és ott folytatta, ahol abbahagyta, mert az a meggyőződése éltette, hogy az Isten helyezte őt erre helyre, ahol a szolgálatára szükség van. Közben több apostoli utat is tehetett és így jutott el a szomszédos Tadzsikisztánba. Haza is látogatott Lengyelországba, ahol orvosilag kezeltette magát a sok nélkülözéstől legyengült egészségi állapota miatt. Ekkor találkozott Krakkóban Karol Wojtyła bíborossal, aki élénken érdeklődött kazahsztáni apostoli munkája iránt.

Visszatért, Karagandában maradt és továbbra is folytatta apostoli munkáját, egészen ereje fogytáig. 1975. november 25-én mutatta be utolsó szentmiséjét és két héttel később, hetvenegy éves korában visszaadta lelkét a Teremtőjének. Józef Kuczyński jezsuita, aki később a Vatikáni Rádió litván adását vezette, és a német Michele Köhler temették el, hatalmas tömeg jelenlétében. Halálhíre gyorsan terjedt és mind nagyobb számban érkeztek zarándokok a sírjához, hogy közbenjárását kérjék. Hamvait később a helyi Szent József templomban, majd a Szovjetunió széthullása után a karagandai katolikus székesegyház főoltárában helyezték el.

2001-ben II. János Pál pápa kazahsztáni apostoli látogatása során többször hivatkozott az ő tanúságtételére, aki jelképe lett azoknak az embereknek, akik oly sokat szenvedtek az ateista vallásüldözés során.

Boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakaszát 2006 és 2008 között Krakkóban végezték, 2015-ben hősies erényeit elismerve Isten szolgájának jelentették ki. Végül Ferenc pápa elismerte a közbenjárásának tulajdonított csodás gyógyulást, ekkor megnyílt az út Władysław Bukowiński boldoggá avatása előtt.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »