Böjte Csaba: Az irgalmasság iskolája – Az élőkért és holtakért imádkozni

Böjte Csaba: Az irgalmasság iskolája – Az élőkért és holtakért imádkozni

Böjte Csaba ferences szerzetes a Ferenc pápa által meghirdetett rendkívüli szentévben „Az irgalmasság iskolája” címmel beszédsorozatot indított, amely április 3-án, az irgalmasság vasárnapján ért véget a dévai templomban, ahol az irgalmasság lelki cselekedeteinek hetedik állomásáról beszélt.

Csaba testvér ezúttal levélben is megszólította az iskola tanulóit, elmélkedéseinek hallgatóit:

„Istennek hála, elérkeztünk az irgalmasság iskolája utolsó állomásához! A tizennegyedik irgalmassági cselekedetben egymás lelki támogatását kéri tőlünk anyánk, az egyház! Összetartozunk, egy nagy családot alkotunk, együtt indulunk és együtt is kell, hogy célba érjünk mennyei Atyánk Országába! Jézus Krisztus apostolainak mondta: gyertek, legyetek emberhalászok! Az irgalmasság iskolájának utolsó állomása az egymásért végzett csendes, közbenjáró imádság!

Emlékszem, mikor felszenteltek és a püspököm azt mondta, hogy most már az egyház nevében imádságos áldást oszthatunk, az én szívem csordultig megtelt örömmel! Gyulafehérváron felültem a vonatra és elmentem Csíkszentdomokosig, édesapám szülőfalujáig. Onnan gyalog, mezítláb mentem papi ruhámban Csíksomlyóig, hogy Mária lábánál bemutathassam életem első szentmiséjét! Mentem a falvakon keresztül és minden szembejövő embert csendben, magamban, imádságos szeretettel megáldottam! Hatalmas öröm töltötte el a szívemet, jó volt áldva áldásként szülőföldemen gyalogolni! Ugyanazt tapasztaltam, mind mikor egy kibicsaklott végtag, forgó a gyógymasszőr keze alatt a helyére pattan, világosan éreztem, hogy megtaláltam az életem célját, értelmét, legszebb feladatát: jó volt élő áldássá válni, Isten drága simogatása lenni embertársaim számára! Kimondhatatlan öröm volt sajgó talppal odaállni nemzetünk kegyhelyén az oltárhoz, és imádságos szeretettel elkezdeni testvéreimért a legértékesebb imádságot, a szentmisét, békés egyszerűségben bemutatni Jézus Krisztus keresztáldozatát!

Az irgalmasság cselekedete gyógyít, felemel, erőt ad! Az irgalmasság erényével nemcsak másoknak teszünk jót, hanem elsősorban magunknak, mert jónak lenni jó! A legcsodálatosabb dolog, az emberhez legméltóbb feladat ezen a földön irgalmas szeretettel körbejárni, testvéreinkért imádkozni, szerényen jót tenni mindenkivel!

Kezdjük el gyakorolni tudatosan ezt a csodálatos irgalmassági cselekedetet! Most, hogy elolvastad ezt a kis levelet, állj fel és nézzél rá mosolyogva a legelső emberre, akivel találkozol, és mondj el érte egy fohászt, csendben kérd Isten áldását az ő életére! Légy Teremtő Istenünk gyógyító szeretetének hordozója!

Imádkozzunk élő és elhunyt ismerőseinkért, testvéreinkért nagy szeretettel, 

Csaba testvér” 

* * * 

Jó nekünk, ha tudunk az emberekért imádkozni. Ha az ember tud imádkozni a másikért, felszabadító, pozitív érzés alakul ki benne – hívta fel a figyelmet elmélkedésében Böjte Csaba, majd hozzátette, hogy ez a szentek útja. Ószövetségi példákat is idézett: amikor Mózes lejött e hegyről, imádkozott a népért, hogy Isten bocsásson meg nekik. Ábrahám Szodomáért és Gomorráért kérte az Urat, közbenjáró imádságot folytatott értük.  Élőkért és holtakért is imádkoznak a Bibliában: a Makkabeusok könyvében a csata után a zsákmány egy részét a papoknak adják, hogy áldozatot mutassanak be az elesettekért. Jézus megrendül Lázár sírjánál és imádkozik, feltámasztja Lázárt. Arra biztat minket is, hogy imádkozzunk a halottainkért.

Csaba testvér felelevenítette loretói élményét: nekidőlt a régi köveknek, amelyek a hagyomány szerint a názáreti ház kis kápolnájának kövei. Elképzelte, hogy amikor Szent József haldoklott, együtt volt a szent család. A Szűzanya is biztosan imádkozott a kereszt alatt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a szentek sokat imádkoztak. A sivatagi atyák gyöngyökkel, kavicsokkal számolták a másokért felajánlott imádságokat.

Böjte Csaba megosztotta hallgatóival azt a tapasztalatát, amelyet édesanyja halála előtt élt meg, amikor együtt imádkoztak a halálos ágyánál. Csaba testvér megfogta a kezét és minden ujjára mondott egy imádságot, mint a rózsafüzér szemeire. Amikor a végére ért, édesanyja mindig megszorította a kezét. Az imádság nélkül sokkal fájdalmasabb lettek volna élete legnehezebb napjai – mondta el legszemélyesebb élményét a dévai híveknek.

Az erdélyi ferences az irgalmasság iskolájának utolsó elmélkedése végén azt kérte, merjük egymást megajándékozni egy-egy imacsokorral; mondjunk el egy-egy rózsafüzért másokért, ha születésnapjuk van, vagy ha valami baj van; kérjünk áldást az utcán a szembejövő gyermekre, öreg nénire, mondjunk el érte egy Miatyánkot. 

Forrás és videó: Magnificat.ro

Fotó: Thaler Tamás, Magnificat.ro

Magyar Kurír
(tzs)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »