Bogár László: Színes klíma-forradalom

Bogár László: Színes klíma-forradalom

A korábbi „színes forradalmak” háttérszervezői – amely forradalmakban egy hol sárga, hol vörös sál képviselte a színt – most a klímahisztériát szítják a hatalom megszerzéséért.

„Ez rendkívül brutális és életveszélyes folyamat, olyan mintha a ráksejtek szerveznének agresszív tüntetést annak érdekében, hogy most már végleg el kellene söpörni a (még) egészséges sejtek tehetetlen cinikus korrupt uralmát…hisz a ráksejtek szabad és büszke népe tudja (és egyedül ő tudja) a ‘végső megoldást’. Sajnos nagyon ki van találva, és máris hipnotizálták a fél világot” – kommentálta a Közép-Európában is színesedő klímahisztériát Bogár László. A közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.

– Professzor úr, elképzelhető-e, hogy a korábbi „színes forradalmak” háttérszervezői – amelyek forradalmakban egy hol sárga, hol vörös sál képviselte a színt – most a klímahisztériát szítják a hatalom megszerzéséért. Egy közép-európai nagyvárosban vörösbe öltöztetett, felbérelt ügynöktáncosok tüntettek a széndioxid ellen, azt sugallva, hogy a globális folyamatokért az adott, tízmilliós ország demokratikusan megválasztott vezetői a felelősek.

– A világ, amelyben élünk ma már a komplexitás olyan szintjén áll, hogy a benne zajló folyamatok áttekintése, pláne azok átgondolt stratégia alapján történő befolyásolása tökéletesen reménytelen feladatnak látszik nemcsak az egyén, de az ennél sokkal nagyobb léptékű társadalmi csoportok számára is. Minden rend rohamos gyorsaságú felbomlása, a világ káoszba omlása mindennapos élmény mindenki számára, amit tovább súlyosbít, hogy maguk a társadalmi közösségek is széthullni látszanak, ahogy egy sláger-szöveg fogalmaz filozófiai pontossággal, mindenki siet, mindenki megy, mindenki senkije mindenkinek. Míg az emberi értelem kialakulásának korszakában az ember közvetlenül élte át a létezést, tehát minden tudása és információja saját tapasztalatból származott, ma a világot csak egy már minden hatalmat kisajátító közvetítőn, vagyis médián keresztül érzékelhetjük, mégpedig úgy, hogy történeteket hallunk a világról. Amely történeteket aztán vagy elhiszünk, vagy nem, de valamilyen történet mellett végül is csak le kell „parkolnunk”, mert, ha nem, akkor „alternatívaként” csak a világ megismerhetőségéről való végleges lemondás marad számunkra. Óva intenék mindenkit ettől, mert e drámai „lét-küzdelemtől”, vagyis a narratívák most már állandósulni látszó globális háborújától való távolmaradás merő illúzió. Azért, mert a „távolmaradás” passzivitása is részvétel, hisz ezzel automatikusan teret engedünk a romboló erőknek. Sietek hozzá tenni, hogy a kedves Olvasó most is egy „média” által közvetített történetet olvas éppen, és előbbi vélekedésem persze önmagamra is érvényes. Amit elmondok az egyike a lehetséges narratíváknak, és bár én hiszek az igazságában, de ettől még lehet mindez tévedés is. Általános érvényűnek tartom azt az ősi intelmet, miszerint „Szeressétek azokat, akik keresik az igazságot, de óvakodjatok azoktól, akik már meg is találták azt”.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs is igazság, nagyon is van! Mindössze szelídséggel, türelemmel, alázattal azt kell belátnunk, hogy ezt az igazságot csak keresni tudjuk, de megtalálni, és különösen egyszer és mindenkorra „tárgyként” birtokolni soha nem fogjuk. Iszonyú tragédiák egész sora jelzi, hogy mi történik akkor, ha egyes személyek vagy uralmi struktúrák valóban el is hiszik, hogy ők megtalálták az abszolút örök igazságot. Minden ilyen esetben ugyanis először a pedagógiai eszközeivel próbálják jó útra téríteni a tévelygőket, aztán viszont jönnek az „érdesebb” eszközök is, ami csak a huszadik század során legalább százmillió ember erőszakos halálához vezetett. Ennek az iszonyatnak az előképei már felbukkantak a harmincéves háborúban 1618 és 1648 között, (ahol a keresztényi szeretet nevében gyilkolta egymást katolikus és protestáns), majd a nagy francia forradalom fedőnevű tömeggyilkosság-sorozatban is, amelyet az óta is párás szemekkel, mint az emberi szabadság első igazi kiteljesedését ünnepel a hamis narratívákba kényszerített világ. És ha már a francia forradalmat említettem, ami most a „klíma-ügy” fedőnevű terrorakció során történik, az szerveződési elveit, és kivitelezési stratégiáit illetően ugyanazt a gyártás-technológiát követi, amit annak idején 1789 utáni véres évek Franciaországában.

Hírdetés

Mindez nem meglepő, hisz a jakobinus, a bolsevik és napjaink utraliberális globálnyikjai ugyanannak az egyelőre megnevezhetetlen pusztító világerőnek a megnyilvánulásai, mesterségesen előállított lét-karakterei. Hogy a hatalmas tér-időkön átívelő hamis narratívák valóság-képző ereje miként képes „rendíthetetlen igazságként” feltűntetni ócska ostoba és primitív hazugságokat, arra jó példa a Bastille ostromáról szóló hazug mitológia. Az a hamis narratíva, amit máig is oktatnak az „óvodától egyetemig” nagyjából úgy hangzik, hogy a Bastille a kegyetlen elnyomás szimbóluma volt, ahol derék szabadsághősök százait tartották fogva, ám a forradalom hős népe kiszabadította őket, lerombolta az elnyomás e szörnyű szimbólumát, és ezzel győzött a történelmi igazság. Ezzel szemben a valóság nagyjából a következő. Az első tény, hogy három héttel július 14-e előtt, a királyi építészeti akadémia előterjesztése alapján a királyi udvar már elrendelte a Bastille-nak, mint hasznavehetetlen építménynek a lebontását, és új városrendezési elképzelés megvalósítását a környéken. A második tény, hogy az itt sínylődő szabadsághősök százai helyett a „felszabadítók” mindössze hét rabot „szabadítottak ki”; két őrültet, akiket a charentoni elmegyógyintézetből szállítottak ide, négy pénzhamisítót és egy nemesembert, akit a családja kifejezett kérésére sorozatos szélhámosságokért és csalásért tartóztattak le. Mindez persze a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta a forradalmi propagandát abban, hogy a saját kénye-kedve szerint alakítsa a Bastille történetét, hogy így jobban megfeleljen a lelkesítő mítoszoknak. És végül a harmadik, talán legkevésbé közismert tény, hogy a Bastille lebontása (mert persze semmiféle forradalmi „lerombolásról” szó sem volt) hihetetlen jó üzleti vállalkozásnak is bizonyult. Pierre-Francois Palloy, a 34 éves sikeres vállalkozó, bár természetesen nem volt jelen az ostromnál, de megszerezte az erről szóló igazolást és egy héten belül, némi kis „rásegítéssel” a bontási megbízást is. Zseniálisan ráérzett a Bastille-kultusz politikai hisztériájából kiszívható üzleti haszonra. Lebontva az építményt, egyúttal felépített egy mítoszt, amelyet aztán szépen becsomagolt és piacra dobott, mesés vagyont szerezve mindezzel. Nos, a Bastille tehát valóban szimbólum, csak éppen a modern globális média-hatalom évszázados ívű és az egész világ közvéleményét túszul ejteni képes mítoszképző erejének szimbóluma. Nagyjából ugyanilyen primitív és átlátszó, ám látszólagos logikusságuk és elhihetőségük miatt életveszélyes hamisságokra, csúsztatásokra és hazugságokra épül a „klímaügy” globális tömegpusztító fegyverként való alkalmazása is. Ahogy a francia forradalomban is, egy teljesen alaptalan állítás vezetett végül a Bastille vétlen és védtelen, önmagát megadó őrségének a bestiális kegyetlenségű meglincseléséhez, a „klímaügy” esetében is kirajzolódni látszik a brutális lényeg. Az Extinction Rebellion vérvörösbe öltözött „fekete-mágiát” (a vörös és fekete a pokol szimbolikus színei) gyakorló táncos kommandósai Európa szerte tartálykocsikból fecskendezik szét a művért, és ezt azért már nehezen lehetne félreérteni, úgy, hogy igazából hálásak is lehetnénk nekik a „nyílt társadalmi” akcióikért. Talán nem árt ideidézni angolul a „hitvallásukat”, amely így hangzik. We are facing an unprecedented global climate emergency. The government has failed to protect us. To survive, it’s going to take everything we’ve got. Vagyis Soha nem látott klíma vészhelyzettel kell szembenéznünk. A kormányok képtelenek megvédeni minket. Ha túl akarjuk élni, akkor a saját kezünkbe kell venni mindent. Nem hiszem, hogy bármi félreérthető lenne. Ez nyílt uszítás a fennálló törvényes rend megdöntésére, amit minden európai jogrend a legsúlyosabb bűncselekményként rendel büntetni. A klímaügy kétszeresen is ürügy. Az egyik, hogy az emberiség valóban végveszélyben van, de ezt a végveszélyt éppen az a globális hatalmi struktúra hozta (és hozza folyamatosan ma is) a világra, amely a magát kapitalizmusnak nevező lét-felszámoló berendezkedést kitalálta, bevezette és üzemelteti sok száz éve. Ez a planetáris csúcsragadozó, valójában inkább élősködő a bármilyen pusztító és aberrált fizikai élvezet kielégítésére alkalmas anyagtömeg korlátlan növelése érdekében roncsolja szét az ember belső és külső természetét. Az első az általános lelki, erkölcsi, szellemi pusztulást hozza magával, ami lehetetlenné teszi az elemi szintű védekezést is, a második pedig éppen az a „valami” ami a lényeg volna. Vagyis, hogy ez a láthatatlan világerő kényszeríti az emberiséget külső természetének öngyilkos elpusztítására. Hogy aztán cinikusan röhögve ő maga szervezze meg a globális tiltakozást mindaz ellen a mocsoktenger ellen, amit ő maga okád folyamatosan a világra. Ez a gátlástalan cinizmus és szadista brutalitás olyan lélegzetelállítóan sátáni, és persze zseniális egyben, hogy a naiv és jóhiszemű világ ezt eleve nem képes feltételezni. A világtörténelem egyik legsúlyosabb csapdájába csalt minket megint sikeresen. A másik, közvetlenül még veszélyesebb mozzanat, hogy miként a francia forradalomban a gátlástalan uszítás nyomán felheccelt tömegeket, néhány hónapig tartó rendszeres „tréninggel” kellő hiszterizálás után már sikeresen lehet arra biztatni, hogy, ha könnyű, gyors és olcsó megoldást akarnak a „klímaügyre”, akkor bármilyen kegyetlen fizikai erőszakkal, de távolítsák el a „tehetetlen és korrupt” politikusokat. Kijevben a Majdan, Hong Kong-ban a Nathan Road „sokat tudna” mesélni arról, hogy a derék forradalmárok miként „tesznek igazságot”, akárcsak 1793 nyarán Vendeé-ban, ahol e derék forradalmárok több tízezer embert mészároltak le bestiális kegyetlenséggel, csak azért mert nem mindenben értettek teljesen egyet e derék forradalmárokkal. Mindezt persze már akkor is a szent és sérthetetlen liberális emberi jogok nevében. Nem árt tehát tudnunk, hogy nem lesz egyszerű feladat e csapdából való kiszabadulás, mert az egész globális akció-sorozat olyan professzionálisan ördögi, hogy egyelőre tehetetlenül nézzük a most még „csak” verbális erőszakot, amelynek során a művér bármikor valóságos emberi vérré is változhat. Most talán nem kellene ezt tétlenül megvárni, ám a valóságos cselekvés feltétele az alkalmas narratíva megtalálása. Azé a narratíváé, ami segít a helyzet elbeszélésben, és a teendők megbeszélésben

– A társadalmak egészséges része mennyire számíthat az egykori igazi környezetvédőkre, akik nemrég még valóban zöld mozgalmat vittek előre? Most a környezetvédelem színe alatt a szexuális devianciákat és az embercsempész bűnözőket is dicsőíti a háttérszervezet, ezzel a valódi környezetvédelmet besározzák, lejáratják.

– A szívszorító igazság az, hogy bár sok értékes gondolat megfogalmazódott már az „igazi környezetvédelemmel” kapcsolatban, de ennek az egész kérdéskörnek máig sincs komplex és koherens elbeszélési módja. És végképp nincsen globálisan egységes narratíva a helyzet elbeszélésére és a teendők megbeszélésre. Mindez azért nem meglepő, mert a nagy globális környezetvédő szerveződések, amelyek közül a Greenpeace a legismertebb, olyan környezetvédőnek álcázott szerveződések, amelyek a sok milliárd dolláros „támogatásukat” éppen azoktól a globális tőke-struktúráktól kapják, akik ezt a végzetes környezetrombolást, az emberi létezés külső természetének a szétroncsolását véghezviszik. Bőséges „támogatásuk” pontosan azt a célt szolgálja, hogy még csak véletlenül se alakulhasson ki az alkalmas elbeszélési mód, és az erre épülő cselekvési stratégia. Vagyis a legismertebb globális környezetvédőnek álcázott szerveződések valóságos feladata éppen ellentétes azzal, amit tenniük kellene, „áldozatos” munkájuk leginkább arra irányul, hogy semmiképpen ne jöhessenek létre azok az elbeszélési módok, amelyek a megoldás felé vihetnék a világot. A hamis értelmezési keretbe ágyazott, hamis meta-fogalmakkal jelentős tömegeket hiszterizálni képes tevékenységük csak tovább fokozza a már így is éppen elég súlyos káoszt. Egyes elszigetelt alkotó személyiségek, kisebb nagyobb intellektuális műhelyek, hálózatok szellemi értelemben eljutottak a legmélyebb lényeg megértéséhez és feltárásához, de miután ez teljesen szembe megy a világot valóságosan irányító hatalom-gazdasági struktúrák közvetlen érdekeivel, így az esélyeik arra, hogy gondolataik nyilvánosságra jussanak, nagyon csekély. És tekintettel arra, hogy az egyes „lokalitások” vagyis nemzetállamok is többé-kevésbé szintén ettől a „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúrától függnek, így a valóságos cselekvés mozgástere, ha nem is nulla, de nem sokkal több annál. Félre értés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a saját térben és időben korlátozott „mikrovilágunkban” ne állna szabadságunkban, hogy felelősen cselekedjünk hétköznapjaink során. De sajnos illúzió volna azt hinni, hogy ez a „cselekedj lokálisan” logika elégséges lehet a világ kaotikus örvényeinek elkerülésére, különös tekintettel arra, hogy e jelszó első része, a „gondolkodj globálisan” eleve kizárható, hisz a „globális gondolkodás”, mint látjuk egy brutális véleményhatalmi diktatúra totális ellenőrzése alatt áll. Még bonyolultabbá teszi a helyzetet az, hogy nemcsak az úgynevezett civil-mozgalmak, mint amilyen a Greenpeace, állnak a globális tőkestruktúrák irányítása (és finanszírozása) alatt, hanem azok a politikai alakzatok is, amelyek a „zöld pártok”címszó alatt foglalhatók össze. Mi több, azt is mondhatnánk, hogy azok állnak csak igazán e nem létező világerő zsoldjában. A „zöld narratíva” ugyanúgy, mint sok más, végül is aberrációnak bizonyuló tendencia és intézmény, alapvetően 1968 gyermeke. 1968 kulturális értelemben egy nagyon fontos szellemi „letörés” a világ történetében. A „kultúra-ipari művek” látványtechnikailag hihetetlenül vonzó és mutatós „reklámszatyrába” csomagolva a francia forradalom óta legsúlyosabb kulturális pusztítás veszi kezdetét mindazzal, ami 1968-ban lejátszódik. Mindez valójában a hagyományos normatív struktúrák végfelszámolása, a „globális minimál-én” megkonstruálása. (És végül is ez szintén egy „francia forradalomból indul el, 68 májusának Párizsából.)

Ezek az új politikai formációk persze már akkor is befogadtak olyan tartalmakat, amelyek nem feltétlenül illeszkedtek a „környezetvédelem” közvetlen témakörébe, de ez akkor még nem keltett gyanút. Az általuk előhozott témák többnyire olyan szociális kérdések voltak akkoriban, mint a szegénység, a gyermekmunka, a nagy multinacionális vállalat-láncok globális kifosztó tevékenysége, ami akár üdvözlendő is lehetett, de azért a szexualitás „forradalom” azt jelzi, hogy a nemi identitás ma már nyilvánvaló felszámolása, és programozott káoszba taszítása is itt veszi kezdetét. A szociális kérdések itt még olyan jellegzetesen baloldali „toposzok”, amelyeknek értelmezési kerete ugyan szintén alkalmatlan volt a lényeg megértéshez, de látszólag „ártalmatlanok” voltak. Ám az elmúlt egy-két évtized során a hagyományos baloldali pártok narratívája egyre inkább kiüresedvén teljesen alkalmatlanabbá vált, aminek fő oka az, hogy e pártok „jövedelmezőbbnek” látták a globális hatalmi struktúrákhoz való teljes igazodást, így mára drámai térvesztés után teljesen a perifériára sodródtak, a neoliberális hatalmi struktúrák engedelmes kollaboránsaivá züllöttek. Az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nemcsak most nincs, de a jövőben se nagyon lehet mondanivalójuk. E végezetes térvesztéssel fenyegető szellemi aláhullásban egyetlen megoldásként merült fel az, hogy a zöld narratíva, zöld pátok alkossák az új hullámot. És ez a destruktív stratégia most nagyon „bejönni” látszik. Európában főként Németországban, ahol a klasszikus szociáldemokrácia teljesen összeomlani látszik, de újabban az Amerikai Egyesült Államokban is a Green New Deal formájában. Ám az is nyilvánvaló, hogy a klímaügyhöz hasonló hisztériakeltés, és uszítás csak a „csomagolás”, a tartalom lényege a hagyományos normatív szerkezetek végleges lerombolása, a hagyományos önazonosság maradványainak teljes felszámolása. Mindez leginkább a „normális” nemi identitással, sőt hovatovább az egész emberi létezés alapvető meghatározottságaival való brutális szembefordulást jelenti, olyan általános kulturális degenerációt, amelynek „vezérlőpultjainál” a „nem létező” globális hatalmi komplexum áll. Talán nem nehéz belátni, hogy ezektől a folyamatoktól aligha várhatjuk az emberi lét külső természetének szétroncsolását véghez vivő mechanizmusok megállítását, a létrontás létharmónia irányába fordítását. Arról már nem is beszélve, hogy megpróbálják a migráció kérdését hamis értelmezését is uralkodóvá tenni az által, hogy a klímaügyben könnyebben megszerezhető „legitimitásukat” életveszélyes módon „transzponálják” a migrációra is.

– A hatóságok, az állami titkosszolgálatok miért nem tudják leleplezni azokat a pénzügyi folyamatokat, amelyek révén a hisztériát szervező ügynökgarnitúrákat külföldről fizetik, s amely leleplezések nyomán a rájuk is kiterjeszthetnénk a jogállamiság követelményeit?

– Nem tagadván a rendészeti eszközök használatának jogosságát és szükségességét azért a hangsúlyt azokra az alapvető feladatokra kellene helyezni, amelyekről az előbbiekben szóltam. Tehát a mindezeket a folyamatokat mindenki számára értelmezhető módon elbeszélni képes narratíva, és az ezt célba juttatni képes médiastruktúra nélkül a helyezet nem fordítható reménykeltő irányba. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a cyber-tér, vagyis a hamis módon „közösségi médiának” elnevezett komplexum felfoghatatlan erejű hatalom-koncentrációvá vált. Az ezt kezükben tartóknak olyan hihetetlenül „részlet-gazdag” képük van ugyanis arról, hogy az egyes egyén és a kisebb nagyobb emberi közösségek miként élik életüket, mit éreznek, mint vélekednek az őket körülvevő világról, mitől szoronganak, és miben találnak élvezetet, hogy ehhez képest az állam mint szerveződési forma eltörpül. Ebből a virtuális adattárból kellően finom felbontású kép rajzolható ki arról is, hogy miként építhető az egyes egyén és közösségei köré egy olyan hamis valóság, ami egyben átfogó diktatúrát jelent vágyaik és szükségleteik felett is. Az Orwell által az 1984 című disztópiájában felrajzolt kép ma már megmosolyogtatóan földszintes és primitív módja a korlátlan globális diktatúrának, ráadásul úgy, hogy a mit sem sejtő mai ember még élvezi is kiszolgáltatottságát. „jólétként” átélve azt. A szelfi zseniálisan kitalált „intézményével” pedig ő maga tárulkozik ki a számára tökéletesen ismeretlen „hírszerzők” előtt olyan módon, ami eddig tökéletesen elképzelhetetlen lett volna. A nemzetállamok hatóságainak jó szándékú, felelősségteljes tevékenysége ma lényegesen szegényesebb adattárra épül, mint ezeké a gigantikus informatikai-kommunikációs óriás cégeké. Mára a helyzet tragikomikusan megfordult, az állami hatóságok, köztük az információs hivatalok, állambiztonsági szervek próbálnak „segítséget” kérni ezektől az óriásoktól. A Google, Amazon vagy Apple intim liezonja a CIA-val és az FBI-jal arra utal, hogy ma már egyértelműen a farok csóválja a kutyát. És persze égig érő botrány robban ki azonnal, ha az állam kétségbe esetten próbál valamit tenni e paradox és abszurd helyzettel szembe, arra hivatkozván, hogy azért mégis csak ő rendelkezik választói felhatalmazással. Szemben ezekkel a se nem választott, se nem ellenőrzött, mégis roppant dimenziójú tudás és információs hatalommal bíró, és azzal korlátlanul visszaélni képes és kész illegitim hatalmakkal. Azt pedig nem kell különösebben bizonygatni, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra ügynökhálózataként üzemeltett úgynevezett „civil” hálózat a legteljesebb háttértámogatást kap ezektől a szerveződésektől, hiszen mindkettőjük „gazdája” ugyanaz a globális hatalmi struktúra. A helyzet tehát nem túlságosan biztató, de e gigantikus lét-csapda ránk zárulása azért nem ma kezdődött. Vergődésünk, részben legalább is, a saját figyelmetlenségünknek, tudás-hiányunknak is köszönhető. Ami újra arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudás, bátorság és becsületes kitartás erényei nélkül nem nagyon képzelhető el kiút ebből a helyzetből. De az „élethosszig való tanulás” globális szófordulata ránk is érvényes.  


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »