1957. március 8-án visszaadta lelkét a Teremtőnek a legnagyobb felvidéki magyar. Esterházy János nemcsak életével, de halálával is példát mutatott. Akárcsak Ura, akit egész életében szolgált, ő is azokért esedezett rabsága és megaláztatása pillanataiban, akik „nem tudják, mit cselekszenek”. Az ellenség szeretete talán a létező legkeresztényibb magatartás, amit őszinte szívvel megvallani csak az igazán tisztalelkű emberek képesek. Ám ami másnak kín és gyötrelem, az Esterházynak a földi lét velejárója és a reá mért próba kiállása volt, melynek készséggel vetette magát alá, hogy az út végén ő is és az őt erre az útra meghívó isteni akarat is boldogan nyugtázhassa: bevégeztetett.
Nos, eddig a krisztusi párhuzam, amelyet Molnár Imre gyönyörű példákon mutatott be számunkra az évek során. A jeruzsálemi Koponyák hegyén majd 2000 éve megszületett a kereszténység, amely az üdvözülés útját mutatja meg az embernek. Megköttetett az új szövetség Isten és ember között, ami a legdrágább áldozattal pecsételődött meg.
De mi született meg a mírovi fegyházban és a többi börtönben, ahol Esterházy nekünk, felvidéki magyaroknak ajánlotta fel szenvedéseit? Felfogtuk-e, hogy mindezt értünk teszi? Befogadtuk-e az ő üzenetét?
Nagyböjt van. Az év azon időszakában járunk, amikor lemondunk a nélkülözhető dolgokról, és arra sarkalljuk magunkat, hogy csak a lényegre összpontosítsunk. Mindent elhagyunk, ami szükségtelen a cél eléréséhez, csak a letisztult állapot elérésére törekszünk. Ami segít az úton, marad. Ami nem, az mehet. Gondoljunk ezekben a napokban azokra a rabokra, betegekre, szegényekre, emberi méltóságukban vagy magyarságukban megalázottakra, akik megjárták a maguk kálváriáját, és merítsünk erőt a helytállásukból! Ajánljuk fel saját erőfeszítéseinket mások gyarapodására és lelki gazdagodására!
A közösség nem egy megfoghatatlan fogalom. A közösség hús-vér emberek kimondott vagy kimondatlan szövetsége. És minden közösség csak olyan lehet, amilyenek mi magunk. Ha rendbe akarjuk hozni a felvidéki magyar közösség életét, azt saját magunkkal kell kezdenünk. Az origó pedig csak egy biztos pont lehet. Az iránytű, amely nem engedi, hogy eltévedjünk. A sarokkő, amire felépíthetjük az életünket. A jó hír minden magánember és közszereplő számára, hogy ezt 1957. március 8-án megkaptuk. Önzetlen szeretetből, bölcs jövőbe tekintésből, nemzetféltésből, keresztény tanításból hagyta ránk a mírovi várbörtön 7832-es számú rabja. Ez a számsor a lottófőnyeremény a felvidéki magyar emberek és a felvidéki magyar közösség életének, sorsának megváltására.
A szelvény közös hagyatékként ott lapul mindannyiunk zsebében.
Ne féljünk beváltani!
(Gubík László/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
