„Beteljesedett”

„Beteljesedett”

Évközi 3. vasárnap – Gondolatok az olvasmányokhoz (Neh 8,2–4a 5–6. 8–10; 1Kor 12,12–30; Lk 1,1–4; 4,14–21)

 

Ha egymás mellé állítjuk a Nehemiás könyvéből származó olvasmányt és a Lukács evangéliumából származó szakaszt, mindkettőből az Írás felolvasása és értelmezése alkot közös, egyiket a másikkal összekötő fonalat.

S ha ennél tovább megyünk, mindkét történetben megtalálható a szövetségi hűségre, az Isten népe iránti hűségére való ráismerés, amely megrendítő és megindító.

Nehemiás könyvében a babiloni fogságból visszatért nép gyűlik össze az Írások hallgatására. Miután megtapasztalják annak élményét, hogy – közel ötven év száműzetés, fogság után – visszatérhettek az Ígéret földjére, ünnepélyes keretek között, értelmezve, magyarázva, értőn hallgathatják újra a Szövetség Istenének ígéreteit, cselekedeteit. Nem csoda hát, hogy áhítattal hallgatják, áldják az Urat, és közben elérzékenyülnek, majd ez az élmény egy ünnepi lakomába torkollik.

Hiszen egyúttal azt is felismerik, hogy Isten ígéretei, gondviselő szeretete itt és most is működik, s megszabadít, reményt és jövőt ad.

Hírdetés

Lukács írása, amely a négy evangélium közül a leginkább igényt támaszt arra, hogy történészi, történetírói pontossággal vázolja föl Jézus életét és működését, külön keretet, koreográfiát ad annak az eseménynek, amikor Jézus a nyilvánosság elé lép. Bár az is kiolvasható Lukács evangéliumából, hogy Jézus nem a saját szűkebb hazájában tanított először a zsinagógában, sőt, valószínű, hogy mire Názáretben ezt megtette, addigra „híre”, csodái és gyógyításai már megelőzték. Talán ezért is követi itteni fellépését a megrökönyödött kérdés: „Nem József fia ez?”

Vagyis bizonyára valami nagyon különös eseménnyé alakult az a teljesen szokványos, talán kissé unalmas és kötelesség ízű jelenet is, amikor a názáreti vallásos, jámbor zsidók szokás szerint elmentek szombaton a zsinagógába, s ott a hagyományos forgatókönyv szerint valaki jelentkezett felolvasni. Majd – mintegy véletlenszerűen – épp egy Izajástól származó szakaszt kap felolvasásra. Aztán a rá szegeződő, fürkésző, feszült és kíváncsi tekintetek kereszttüzében ez a fiatal férfi kijelenti: én magam vagyok az, akiről ez a szakasz, ez az isteni ígéret szól.

S ez az a pont, amikor számunkra, az Ige által itt és most megszólított emberek számára is kirajzolódik a vonal a vallásosság és a hit között. Döntenünk kell arról, hogy melyiket választjuk: Kimerül-e az Istennel való kapcsolatunk abban, hogy eleget teszünk a vallási hagyományoknak, teljesítjük a vallási előírásokat, szabályokat és elvárásokat – vagy élő, követő hittel csatlakozunk-e a Názáretihez?

Ahogy a fogságból hazatérő népnek is végig kellett járni a maga útját, meg kellett tapasztalnia a száműzetést és a visszatérés élményét ahhoz, hogy újra ráismerjen Isten ígéreteire és szövetségére, úgy ma is meg kell tapasztalni a kiüresedettség, az elhagyatottság érzését ahhoz, hogy az élő Istenre és az élő hitre, a mi személyes Krisztusunkra találjunk.

Hiszen a hit nem pusztán abban áll, hogy parancsolatokat teljesítünk, szokásokat követünk, és eleget teszünk bizonyos előírásoknak, hanem hogy – olykor az életünk minden, ennek erősen ellentmondó eseménye ellenére is – hisszük, hogy a mi életünkben is beteljesedik az ígéret, amit Isten tett.

S hogy miért hihetjük azt, amit Jézus mond magáról a názáreti zsinagógában Izajás ígéretét olvasva? Azért, mert ő nem csak ekkor mondta azt, hogy „beteljesedett”. Hanem egy másik alkalommal is: épp akkor, amikor élete odaadásával pecsételte meg szavai, tanítása hitelességét.

Kondé Lajos


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »