Béla bácsi

Béla bácsi, a mindenes a kórházhoz úgy tartozott, mint házhoz a kapu: nélkülözhetetlen és fontos. Már amikor 1970-ben megismerkedtünk, igencsak öregnek tűnt. De nem ő volt idős, hanem én, a kezdő orvos fiatal.

Béla bácsi kopott, kék munkásruhát viselt, télen-nyáron ugyanazt. A mosodát a ruha nem ismerte. Ősztől tavaszig az udvarban malaclopó posztóköpenyt terített magára, egyszer örömmel mutatta, ismét kapott a raktárból. Vadonatújat méghozzá. Ez keveseknek járt. Büszke is volt Béla bácsi. Mindig jókedvűnek látszott, mégis valami szomorúság ráncolódott az arcán. Bennem megbízott. Gyakran sóhajtozott: ha neki még nője akadna! Biztattam, kerítsen egyet. De csak mosolygott. Ugyan már!

Béla bácsit szerették, nevették egyszerre. Dadogott, szavai egymást kergették, torlódtak és ütköztek, beszédét szinte csak a kiválasztottak értették. Én közéjük tartoztam. A mondandót sejtelmesen rövidre fogta, olykor csak utalt rá. Na, most ehhez mit szól?! Na mit? És kacsintott hozzá.

Mindig azonnal tudtam, mire gondol. Aztán titokzatosan félrevont. Időjárás, kórházügyek, politika, de többnyire ízes pletyka, hogy kivel látták a bögyös Sárát, meg hogy Lajos úr, a portás részegen karambolozott. Hosszabb társalgásra a belosztály tálalóhelyiségében került sor, ide futott be a reggeli, ebéd, vacsora. Mindig akadt maradék falat. Hogyne lett volna a tálaló Béla bácsi törzshelye.

Bár Béla bácsi együgyűnek tetszett, nem volt az. Marika, a takarítónő egyáltalán nem értette a politika ügyeit, mindennap kérte, ugyan magyarázza meg a dolgokat. Sokszor én is eligazítására szorultam, a mi nemzedékünk tényeket kevéssé tartalmazó tankönyvekből tanult. Egyszer az ismert televíziós kommentátort, I. P.-t kezeltük az osztályon. Esténként kiült a folyosóra, társalgott a többiekkel. Kedves, egyszerű embernek tűnt. De Béla bácsit nem lehetett becsapni. Ez itt van? Ez volt a legnagyobb ávós. Hazudik szemérmetlenül.

Hogy az öregnek mi a dolga a kórházban, isten bizony nem tudta senki. Talán ő maga sem. Mindig és mindenütt ott volt, arcára száradt, mégis bölcsnek tűnő mosollyal szemráncaiban. Ha fiatal műszakiak elakadtak a munkában, őt hívták. Nála jobban senki sem ismerte a kórház zegzugait.

Különös viselkedése miatt mindig is gyanítottuk, Béla bácsinak van valami titka. Kellett lennie. De még engem sem engedett közel. Bár W. úrral, a karbantartók vezetőjével évtizedeken át szigorú magázós viszonyban maradt, neki elmondta egyszer. W. úr cukros volt, nyugdíjasan visszajárt. Egyszer elárulta a Béla bácsi történetét.

Már a háború előtt a kórház közelében lakott, Angyalföldön. (Később egy apró kegyelemszobában a nővérszállón.) Sok bombát kapott a környék. A Nyugatiba tartó vasútvonalakat célozták meg. Egy ilyen szőnyegbombázás után Béla bácsi a kórházból egyenest a sínek menti Szabolcs utcába sietett menteni. Ott érték utol. Siessen, a Lehel út 17.-ben lévő házukat is bombatalálat érte. Senki sem maradt életben. Az asszony, a három gyerek meghalt azonnal.

Azt mondják, Béla bácsi akkor hibbant meg.

Egy reggel a tálalóban, mint jó barátjának, vastag, nagy borítékot nyújtott át. De visszakérem ám! – mondta, és szokásosan kacsintott. Otthon nézze meg! Ne itt bontsa ki!

Mindennap érdeklődött: na, látta? Szuper, mi?

Aztán másfelé vitt az utam.

A borítékot ide-oda vetette a költözés. Évek múlva vettem csak elő. Két, szamárfülesre gyötört Playboy újság volt benne. Egykor itt tiltott kincs, kézről kézre adták a férfiak. Átnéztem mindkettőt, ahogy Béla bácsi elvárta. Színes aktfotók (tyűha!), erotikus történetek, hirdetések; aranyóra bőrszíjjal, pecsétgyűrű és márkás konyak.

Béla bácsi haláláról nem kaptam értesítést. A régiek közül sem tudta senki, hol nyugszik. De tartoztam neki a színes újságokkal. A lapok egyetlen lobbanással égtek el a régi vaskályhában. A hamut apró gyógyszeres üvegcsébe kapartam. A nagy temető irodájában érdeklődtem, hol fekszenek, akiket az állam temet el. Akiket senki sem szeretett. Vagy mindenki.

Távoli végen gondozatlan bozótos. Tábla: vigyázat, munkagépek! Álltam egy darabig, lehetetlen volt akár egyetlen sírt is azonosítani. Aztán a kis üveget széles mozdulattal a gazos sírhantok közé vetettem.

Oda, ahol a buldózerek már újraegyengették a földet.

Hogy a Béla bácsiknak mindig helyük legyen.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »