A Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) „stafétabotjaként” járja az egyházmegyéket Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma. Bevezető oldalain mostantól művészi szépírással örökítik meg az esemény mottóit, minden évben a rendező egyházmegye főpásztorának kézjegyével és pecsétjével ellátva. A kalligráfia a bakonybéli bencés monostorban készül.
Napjainkban egyfelől a kézírás visszaszorulását tapasztaljuk, másfelől a kalligráfia népszerűsödését. Mit veszítünk és mit nyerünk ezzel a jelenséggel? Időhiánnyal küzdő világunkban luxus a művészi szépírás?
Ezekről a kérdésekről beszélgetünk a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor udvarán Baán Izsák bencés perjellel, Vajda-Szekrényes Zitával, a monostor könyvkötő műhelyének vezetőjével és Bánlaki Zsanett-tel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságának irodavezetőjével, majd látogatást teszünk a műhelyben. Évszázados hagyomány, hogy könyvkötészettel is foglalkozik a monostor. Ez a tevékenység a közösség bakonybéli újraindulásával éledt újjá, s a Caritas in Veritate Bizottság kezdeményezésére mostantól a kalligráfiával gazdagodik.
Izsák atyához és Zitához is közel áll a könyvkötészet és a kalligráfia. „Az örökfogadalmam szövegét kalligrafikus módon írtam le. Úgy éreztem, a szövegnek, ami engem egy életre ideköt, így is hangsúlyt kell adnom. A példám bátorította Zitát arra, hogy megtanulja a kalligráfiát” – meséli a kezdetekről Izsák atya. Zita, aki tanítónőként foglalkozott az írástanítással, autodidakta módon sajátította el a kalligrafikus írásmódot, szívesen szánt rá időt, és örömmel, könnyen haladt a tanulásban.
A kalligráfia szervesen kapcsolódik a monostorhoz, gyanítható, hogy a középkorban volt itt scriptorium – mondja Izsák atya. „A monasztikus hagyományban a kalligráfia a lectio divina pandanja. Ebben a lassú, elmélkedő, mély olvasásban keressük a szavak mögött a nekünk szóló üzenetet. A mai ember nem tud elmélyülten olvasni, azonnal információkat keres, s ugyanígy a kézírás is egyre inkább kiszorul az életéből. Hangfelismerőnek diktál, amit a gép fordít át írott szövegre. Bármit törölni lehet, nem jelent gondot, ha hibázunk. Mennyire van tisztában az ember a képernyőre írt személytelen szavak súlyával?
Betűket formálni és azokból szavakat papírra vetni sok időt, gondosságot és figyelmet igényel. Ez tiszteletet ad a szónak, s egyúttal a teremtő magatartás megélése. Isten igéjét nagy gonddal leírni pedig jel értékű dolog, amire érdemes időt, energiát szánni” – mondja a bencés szerzetes.
A kalligráfia kiszorulása a nyugati kultúrából nem új keletű jelenség, kezdetei összefüggenek a könyvnyomtatás elterjedésével. A posztmodern technokrácia Nyugaton ma már azt is kétségbe vonja, hogy egyáltalán szükség van-e a kézírásra. „Abszolút értékké vált a gyorsaság, a hatékonyság. A nyugati kultúrában a vizualitás dominál, képek kötik le a figyelmünket. A szó, amit a fekete betű jelenít meg, elvesztette az értékét. Az egész Nyugat küzd azzal, hogy a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket is.
A művészi szépírásban ugyanis ott a szakralitás. Gondoljunk csak bele, egy receptet nem írunk kalligráf jelekkel. Olyan szövegeket tisztelünk meg ezzel a szépséggel, amelyek valamiért igazán fontosak. A monostornak ezen a téren is az árral szemben úszó magatartást kell képviselnie. Van ebben a tevékenységben egyfajta ingyenesség. Aki kalligráf jeleket rajzol, az idejét nem azért fordítja erre, mert meg fogják fizetni, hanem azért, mert átéli az alkotás örömét, kifejezi a szent iránti tiszteletét” – hangsúlyozza Baán Izsák.
Zita korai emlékeit idézi fel: „Amikor a kezembe vettem a kalligráf tollat, gyerekkori érzések törtek felszínre bennem. Emlékszem, az iskolában harmadikosként írhattunk először töltőtollal a ceruza után. Ma már alig-alig használnak töltőtollat, folyik a tinta, pacát hagy… Ugyanakkor szinte kényszerít arra, hogy szépen írjon az ember. Nem lehet sietni vele, rajzolni kell a betűket.” Zita a tanítónői gyakorlatában azt tapasztalta, hogy a szépírást már nem tartják értéknek, az idő hiánya miatt erre ma alig figyelnek, amit ő azért is sajnál, mert a szépíráshoz fokozott figyelemtartás szükséges. Egy kézzel írt, régi feljegyzést mutat: „Ha ránézek erre az elődeink által írt oldalra, harmónia és rendezettség sugárzik belőle. Nagy öröm számomra visszatérni a szépíráshoz, egymás után rajzolni a betűket. Megtartó erőt és kapcsolódást jelent a régiekhez, ha úgy írhatok, azzal a rendezettséggel, ahogyan annak idején ők.”
A monostorban nagy hagyománya van a könyvkötészetnek, erről a 17. század végéről származó feljegyzések tanúskodnak. A tevékenység a szerzetesrendek feloszlatásával megszűnt, a műhely felszerelését az ötvenes években széthordták. 1998-ban Vincze Iván testvér indította újra. Amikor Izsák atya belépett a rendbe, novíciusként kitanulta a mesterséget, ő vitte a könyvműhelyt. Később pár évre felfüggesztődött a munka, majd egy polgári szolgálatot teljesítő fiatalember szerezte meg a szükséges tudást, most pedig közel egy éve Zita a műhely gazdája. Az újrainduláskor sikerült beszerezni a kézi könyvkötéshez szükséges gépeket. A műhely legértékesebb darabja egy, a 19. század végéről, Lipcséből származó kerekes vágógép, amely nagy vastagságú papírtömböt is milliméterre pontosan vág.
Gyerekcsoportok a monostor meglátogatásakor részt vehetnek könyvkötő-foglalkozáson, ilyenkor japán varrásos technikával készített kis noteszek kerülnek ki a gyerekek kezei közül.
Izsák atya és Zita örömmel látja, hogy az emberekben van egyfajta ragaszkodás a régi könyvekhez. „Lehet, hogy olcsóbb lenne új könyvet venni, mégis inkább behozzák a régit javításra. Jó látni az arcukon az örömöt, amikor a kezükbe veszik a régi kötetet, ami teljesen új köntöst kapott” – mutat rá Zita az érzelmi kötődés fontosságára. Izsák atya szerint kezd egyre több ember számára fontossá válni az ökotudatos szemlélet. „Ma abban élünk, hogy fogd, használd, dobd el. A könyvkötészet a régi idők mestersége, abszolút retrónak számít. Mégis vannak, akik úgy gondolják, tisztelik a mestert, aki száz évvel ezelőtt a könyvet készítette, és megéri nekik költeni arra, hogy a munkája megőrződjön” – mondja Baán Izsák. Az idegenvezetést is tartó bencés szerint élővé tehetjük a múlthoz való kötődést, ha felébresztjük az érzelmi ragaszkodást egy-egy régi tárgy használójához. Ha nem csak egy könyvet látunk, hanem az azt olvasó szeretett nagyapát vagy az abból imádkozó nagymamát is, az erősíti a gyökereinkhez kapcsolódást. „Identitásunkhoz erősen hozzátartozik a múltunk, ahonnan jövünk. Ha kidobjuk a kukába, elfúj minket az első szél. A tárgyak segítenek a kapcsolódás megélésben, ebből lehet meríteni” – vallja a szerzetes.
Adódik a kérdés, vajon a régi könyvek újraköttetésével nem egy újabb luxusnak hódolunk-e a fogyasztás világában. Baán Izsák szerint éppen az ellenkezőjéről van szó. „A fogyasztás lényege, hogy az egyén áll a középpontban: nekem legyen meg mindenem, habzsolom az erőforrásokat. Ezzel szemben, ha arra költök, hogy megőrizzek valami régi dolgot, akkor az egyéni érdekeim mellett megjelenik egy jóval tágabb szempontrendszer.
Nem luxus ez, hanem egyfajta tudatosság, és mint minden tudatosság, pénzbe kerül. Az olcsó dolgok nem tartanak sokáig. Bölcs Alfonz kasztíliai király mottója ez volt a mindennapokra: „Olvass régi könyveket, égess öreg fát, igyál óbort, és vigyázz a régi barátaidra.”
A perjel annak jelentőségére is rámutat, hogy ennek az új kezdeményezésnek köszönhetően a kompendium évről évre eljön Bakonybélbe. „Monostori vezetőként, kilenc ember munkáltatójaként fontos számomra, hogy az Egyház társadalmi tanítása a könyv révén nálunk van. Adódott az elmúlt évben sok meredek helyzet, és várhatóan ezután sem kerülnek el minket a nehézségek. Az üzleti világ logikája szerint bizonyos lépéseket kellene tennem, nyomaszt is, miből fogunk kifizetni embereket, miből élünk meg. Perjelként segítség számomra, hogy sokszor nem gazdasági alapon kell döntést hoznom; nem lehet a mérvadó pusztán az, hogy üzleti szempontból mi éri meg, és mi nem.
Motivált, elkötelezett munkatársakat szeretnénk, akik a szemléletünkben is osztozni tudnak. Ha mi teszünk értük, ők meghálálják, és így mindenkinek jó lesz. Akár ez az együttműködés is. A monasztikus hagyományba egy világi munkatársunk állt bele, jelenleg nincs olyan szerzetes, aki végezni tudná ezt a munkát. Az Egyház társadalmi tanításából következik egymás kölcsönös megbecsülése is” – hangsúlyozza Baán Izsák.
Szeptember harmadik hetében ezzel a szemlélettel ismerkedhetünk az idén egyhetes programsorozattá bővült szegedi KATTÁRS-on, ahol a záró szentmisén a következő házigazda egyházmegye főpásztora veheti majd át a kompendiumot. A Caritas in Veritate Bizottság információi a rendezvényről ITT érhetőek el, illetve ITT taláható a KATTÁRS közösségi felülete.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 18-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
