A múlt század hetvenes éveiben a Bodrogköz falvaiban megszokott jelenség volt, hogy a közúton közlekedőt pár perces kényszerszünet erejéig megállította az úton áthaladó tehéncsorda vagy birkanyáj. Azóta ez a jelenség ritka, mint a fehér holló. November derekán részese lehettem a Bodrogköz legnépesebb gulyája behajtásának, s mondhatom, maradandó élmény volt.
Az örösi szövetkezet egyik napsütötte legelőjén több száz ridegtartású tehén délutáni kérődzését szakította meg kis csapatunk, Hančevsky Éva zootechnikus vezetésével. Jómagam kérdező megfigyelői, kísérő státuszban, a szövetkezet három gulyása és négy éjfekete mudija pedig aktív terelőként. A villanypásztort „kibiztosítva” a gulyások elvegyültek a gulyában, én a villannyal teli drótoktól tisztes távolságban élveztem a jószágok közelségét, csodáltam őket ösztönös létükben.
Vonul a gulya
Szinte hihetetlen volt, de mégis valóság, hogy röpke pár perc alatt – mint a széki négyeshez a táncosok – összerázódtak, utolsó néhány játékos viaskodásukkal búcsút véve a legelőtől, amelyen tavasztól a mindennapjaikat töltötték és valószínűleg már minden zugát jól ismerték.
Mesébe illő módon két kolompcsengés és a mudik ugatása elég volt nekik, hogy a dombtetőn, amolyan „balraátot” véve, felvegyék a dűlőn a lanka felé az irányt. Megindult a nagyjából 200 jószág és fegyelmezetten, tempósan ballagtak a kora délutáni lebukó napfényben.
Elöl az irányt egy csordás mutatta, nyomában két szorgos, dolgos mudival. A gulya közepe táján szintén egy gulyás a harmadik mudival, a menet végét pedig a harmadik gulyás zárta a negyedik mudival. Az utolsók között volt az a tehén, amelynek minden lépését figyelte kéthetes fehér kisborja, útközben párszor megállítva anyját, tejet kérve tőgyéből. Vonulás közben bőgtek a tehenek, elszórakoztatva egymást.
Amíg kísérőikkel a jószágok leballagtak a pár száz hektárnyi legelőről a gazdasággal szemben levő rétig, addig a zootechnikus megmutatta nekem a még kint maradt 98 fiatalabb állatot. Ők a dombtetőn egy külön karámban várták a másnapi behajtásukat. Békésen kérődzve szemeztek velem, kíváncsiskodtak, vajon mi célból járhat itt ez az idegen. Megtudtam, hogy azért kell levágni a szarvukat, mert ridegtartásban balesetveszélyes lenne. Ők azok az üszők, amelyeket tavasszal majd először fedeztetnek.
Korcsoport szerint sorolják be az állatokat, ugyanis ha az azonos korúak együtt vannak, szebben fejlődnek, mint ha kevernék őket.
Egy dűlővel arrébb volt az a szintén fiatal 98 állat, amely eddigi életében se terelőkutyát, se gulyást nem látott még. Ők a téli hónapokat a dombtetőn lévő két istállóban töltik.
Az év folyamán a szövetkezetből minden nap kijön hozzájuk a zootechnikus, megnézi őket, de egyébként teljesen ösztönösen élnek, mozognak a villanypásztor által rendelkezésükre álló tágas legelőn.
– Úgy tűnik, az éjjel született egy kisborjú, így most ketten lettek – mondta kísérőm, és a pár méterre bóklászó tehénre mutatott, amely mellett egy alomnyi szalmán a földön hevert a kisborja, melyet épp nyalogatni kezdett, amikor terepjárónkkal megálltunk, hogy megcsodálhassam. Ahogy továbbhaladtunk és visszanéztem, láttam, a kicsi felállt és már lépegetett is az időközben tőle eltávolodó anyjához.
A szövetkezet felé gurulva láthattam azt a természetvédelmi területet is, amely ritka biotoppal rendelkezik és ahol tavasszal a madarászok kirakják a mesterséges fészkeket a szalakóták számára. Ott őket olyankor nem zavarja a gulya, nyugodtan költhetnek.
Beérve a gazdaságba, olyat láttam, amit gyerekkoromban vasárnaponként, útban bolyi nagymamámékhoz: úton áthaladó teheneket. Ahogy beértek a gazdasági udvarra, nagyokat bőgtek, de más dallamban, mint a legelőn haladva, mert meg kellett szokniuk téli helyüket.
Megkóstolták az ottani füvet is, vajon van-e olyan ízletes, mint a réten. A gondozók átfésülték még a szőrzetüket, kiszedték a beleragadt gubancokat. Egy külön karámban ott volt a nyolc bika is, szarvastól. Megtudtam az állatgondozótól, hogy a tehenek majd kiválogatva foglalják el az istállóban a helyüket. Azok, amelyek a téli hónapokban borjakat ellenek, külön lesznek azoktól, amelyek nem néznek anyai örömök elé. Egy évben tehenenként egy borjúval szaporodik az állomány. A téli hónapokban a saját legelőről begyűjtött szénával etetik az állatokat.
A nagy múltú szövetkezet
Örösben mindig is szövetkezeti formában működött ez a gazdaság, a földjeik soha nem voltak állami tulajdonban. A több, szomszédos falut tömörítő szövetkezetek 1992-ben önállósultak. Akkor még az örösi a királyhelmeci tejfeldolgozó üzembe szolgáltatta be a napi több száz liternyi tejet. 1998-ban viszont az EU-s előírások ismeretében válaszút elé kerültek. Kiszámolták, hogy hosszú távon egy új, korszerű fejőház kiépítése nem lenne gazdaságos.
A föld adottságait figyelembe véve a legjobb megoldásnak az tűnt, ha átállnak a húsmarha tenyésztésre, amelynek fontos szerepe és funkciója a környezet- és a tájvédelem mellett a gyephasznosítás. Az eltelt évtizedek eredményei már igazolták, hogy jól döntöttek.
Olyan földeket tudnak hasznossá tenni, amelyek mezőgazdasági termesztésre alkalmatlanok és minőségi végterméket kapnak a bio besorolású marhahúsuk által.
A Michelin-csillagos éttermek asztalára
Szóba sem jött az őshonos szürkemarha fajta tenyésztése. Nem csak azért, mivel azt csupán magyar honban becsülik meg. A húsa sem annyira prémium kategóriás, mint az ajánlott francia nemesítésű, nagytömegű és izomzatú világfajtának – a charolais-nak.
Ma 404 charolais tehenük és 8 bikájuk van. Tavasszal kihajtják őket a 826 hektárnyi rétre és késő ősszel, a közelgő fagyokat megelőzően történik behajtásuk a szövetkezet udvarában lévő óriási istállóba. A borjakat 6 hónapos korukig nevelik a tehenek, majd élő állatként adják el ezeket horvát és szlovén partnereiknek, akik évtizedek óta felvásárlóik. Hazai piacra is szívesen szállítanának, de itthon nincs meg a prémiumkategóriás borjúhús iránti kereslet.
Nehézségek és célok
Juhász Józseftől, a szövetkezet elnökétől megtudtam, hogy kezdetekben sokkal kedvezőbb volt az egy állat után járó állami támogatás. A valamikori 283-ról mára ez 31 euróra csökkent. Ez évi 100 ezer euró kiesés, miközben az élőhús eladási ára nem változott.
Szinte varázslónak kell lenni, hogy ilyen feltételek mellett fejleszteni is tudjanak. Kimondottan hálásak a Baross-terv pályázati lehetőségéért, mert ennek köszönhetően sikerült beszerezniük egy megmunkáló gépet.
A globális felmelegedést gyakran a szarvasmarha-tenyésztés számlájára (is) írják, ezért szinte utópiának tűnik az örösiek célja, az 550 jószág. Még elbírálás alatt van egy 60 ezer eurós projektjük, bizakodnak. Küzdenek az aszályos nyarakkal, az idén például már augusztustól pótolni kellett a jószágoknak a takarmányt, mert a legelőkön a gyér eső miatt kevés volt a friss fű.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/47. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
