„Befejezzük – bár vége nincsen”

„Befejezzük – bár vége nincsen”

Kevesen búcsúztatták Kertész Imrét, az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjast a Fiumei úti temetőben.

Érettségi korú gimnazistákkal utazom a buszon, nem Kertész Imréről beszélnek. Én rá gondolok, és az jut eszembe, hogy abban az évben érettségiztem, amikor megkapta a Nobel-díjat. 2002-ben volt mindez, mármint az érettségim és Kertész Nobel-díja. Az első és egyetlen magyar irodalmi Nobel-díj. Most, a jelen időben viszont csak az utazás van meg a hangos gimnazisták.

Érettségi korú gimnazistákkal utazom a buszon, nem Kertész Imréről beszélnek, pedig én rá gondolok, az ő temetésére megyek, és elszomorít, hogy körülöttem nem ez a téma, de miért is hibáztatnék akár egyetlen gimnazistát is ebben az egyébiránt egyáltalán nem elhanyagolható ügyben. Nevetnek, jól érzik magukat, élnek.

A Fiumei úti Nemzeti Sírkert ravatalozójánál kevesen vannak. A nem túl tágas ravatalozó tele ugyan, bent az író özvegye, Kertész Magda, a gyászoló család, bent a két búcsúztató, Esterházy Péter és Spiró György, bent a zenekar, bent Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter volt miniszterelnök, író- és művészbarátok, rokonok, politikusok. Nem fér mindenki be, kívül is szépen hallani mindent, de a ravatalozó előtti téglalap alakú tér üres, a kevés kívül rekedt gyászoló körbehatárolja magát a teret, mintha igyekeznének tisztes távolban maradni a halottaskocsitól, pedig az még üres, de mégis körülhatárolni ezt az egészet, bezárni, talán nem elengedni Kertész Imrét.

Spiró György kezd beszélni, s miközben mondja, én egy jelzőn gondolkodom, hogy mivel illessem magát a beszédet, s hogy lehet-e, szabad-e egyáltalán jelzővel ellátni egy ilyen búcsúztatást. Nem, azt hiszem, nem lehet, nem szabad, meg kell hagyni annak, ami: búcsúzásnak. Spiró megemlékezett Kertészék 28 négyzetméteres garzonjáról, arról, hogy Kertész „nem hagyta magát megtéveszteni senkitől és semmitől”, sőt „ő volt a nép, akinek a népről is megvolt a véleménye”.  S elmondja talán a legsúlyosabb mondatot: „Ő volt a legszabadabb ember, akit ismernem adatott.”

Esterházy következik, nemekkel kezdi, mert szerinte a nem talán Kertész Imre fő szava. „Nemekből áll össze élete, halála műve. A nemekből élt, dolgozott. És nem olyan szépen van, hogy a nemekből épített egy igen katedrálist. Nemekből nemet épített, de az ő egyszemélyes, különös nagy nemjét” – mondja. Esterházy életének fontos eseménye volt, ahogy ült a haldokló Kertész ágya szélén, s ahogy meséli, „nem tudhattam, hogy tudja-e, ki vagyok, tudja-e, ő ki. De hogy meghalt, hirtelen annyian ülnek az ágya szélén, hogy óhatatlanul erről is kéne mondanom valamit, de nem akarok rendet vágni az új üldögélők közt, csak megállapítom a tolongást.” Aztán egyetlen szót rendel Kertész Imréhez, ami a szenvedés. Így: „Az élete és a halála és a művészete a szenvedés jegyében állt, hol a szenvedés találta meg őt, hol ő a szenvedést. A szenvedéstől és a szenvedéshez való viszonyának radikalitásából lesz Kertész művészete.” S mond ő is egy legsúlyosabb mondatot, hiszen szerinte rögzíteni kell, hogy Kertész Imre „nagy író, nagy magyar író, akkor is, ha viszonya a nemzettel finoman szólva nem dráma nélküli, nem rózsás”.

Az utolsó út előtt végül Lukács Sándor A kudarcból olvassa fel az utolsó fejezetet, amely így kezdődik: „Befejezzük – bár vége nincsen, hiszen – tudjuk már – sosem ér véget semmi: folytatni kell, tovább, tovább, bizalmasan és émelyítő közlékenységgel, ahogyan két gyilkos beszélget.” Aztán hazafelé már csak a gépek zúgnak, az autók, a mozgólépcsők, a metrókocsik, a buszok. A gimnazisták már otthon vannak. A felnőttek pedig befejezték a napot, bár vége nincsen. De csönd, az van.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »