Barátok és ima nélkül a cölibátus elviselhetetlen lehet – Ferenc pápa beszéde a papságról, II. rész

Barátok és ima nélkül a cölibátus elviselhetetlen lehet – Ferenc pápa beszéde a papságról, II. rész

A Szentatya nyitotta meg február 17-én délelőtt VI. Pál teremben a papság fundamentális teológiájáról szóló háromnapos nemzetközi szimpóziumot, amelyet Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa és a Hivatások Kutatási és Antropológiai Központja szervezett.

Az eseményen magyar delegáció is részt vesz, Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia vezetésével.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását két részletben adjuk közre, ez a második, befejező rész.

Közelség a püspökhöz

Ezt a második közelséget sokáig csak egyoldalúan értelmezték. Egyházként túl gyakran, és még ma is, olyan értelmezést adtunk az engedelmességnek, amely távol áll az evangélium szellemétől. Az engedelmesség nem fegyelmi tulajdonság, hanem a minket közösségben egyesítő kötelékek legerősebb jellemzője. Az engedelmesség – ebben az esetben a püspöknek való engedelmesség – azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk meghallgatni, és nem szabad elfelejteni: senki sem állíthatja, hogy ő Isten akaratának birtokosa, és Isten akaratát csak megkülönböztetéssel lehet megismerni. Az engedelmesség tehát Isten akaratának a meghallása, azt pontosan egy kapcsolatban ismerhetjük fel. A meghallgatásnak ez a magatartása lehetővé teszi, hogy az ember kialakítsa azt a gondolatot, hogy közülünk senki sem az élet kezdete és alapja, hanem mindenkinek szükségszerűen viszonyulnia kell a többiekhez. A közelségnek ez a logikája – ebben az esetben a püspökhöz, de ez a többi kapcsolatra is érvényes – lehetővé teszi, hogy ellenálljunk minden kísértésnek a magunkba zárkózásra, az önigazolásra és az „agglegényéletre”.

Ezzel szemben ez a közelség arra hív bennünket, hogy más fórumokhoz forduljunk, hogy megtaláljuk az igazsághoz és az élethez vezető utat.

A püspök, bárki legyen is az, minden pap és minden részegyház számára az a kapocs marad, amely segít Isten akaratának felismerésében. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a püspök csak akkor lehet ennek a megkülönböztetésnek az eszköze, ha ő maga is odafigyel papjainak és Isten rábízott szent népének a valóságára. Az Evangelii gaudiumban ezt írtam: „Szükséges, hogy gyakorlatra tegyünk szert a meghallgatás művészetében, ami több mint a puszta meghallgatás. A másikkal való kommunikációban az első a szív ama képessége, amely lehetővé teszi a közelséget, ami nélkül nincs igazi lelki találkozás. A meghallgatás segít megtalálni azt az alkalmas gesztust és szót, amely kimozdít bennünket a kényelmes nézői állapotból. Csak ebből a tiszteletteljes és együttérzésre képes meghallgatásból kiindulva találhatók meg az igazi fejlődés útjai; lehet felébreszteni a keresztény eszmény iránti vágyat; a törekvést, hogy maradéktalanul válaszoljunk Isten szeretetére; s a vágyat annak a jónak a kibontakoztatására, amelyet kinek-kinek Isten elültetett az életében” (171. pont).

A papnak a részegyházzal, az intézménnyel, amelyhez tartozik, és a püspökkel való kapcsolatának védelme teszi megbízhatóvá a papi életet. Védeni kell a kapcsolatokat! Az engedelmesség az az alapvető döntés, hogy elfogadjuk azt, akit az üdvösség egyetemes szentségének, az Egyháznak a konkrét jeleként elénk állítanak. Az engedelmesség [olyan kapcsolat], amely lehet vita, meghallgatás, és bizonyos esetekben feszültség is, de nem szakad meg. Ez szükségszerűen megkívánja, hogy a papok imádkozzanak a püspökökért, és hogy véleményüket tisztelettel, bátran és őszintén fejezzék ki. A püspököktől ez ugyanúgy alázatot követel, képességet a meghallgatásra, az önkritikára és hogy hagyják magukat segíteni. Ha védjük ezt a köteléket, akkor biztonságban haladunk előre utunkon.

Azt hiszem, elegendő ennyit mondanom, ami a püspökökhöz való közelséget illeti.

A papok egymáshoz való közelsége

Ez a harmadik közelség. Közelség Istenhez, közelség a püspökhöz, közelség a papokhoz. Épp a püspökkel való közösségből nyílik meg a harmadik közelség, a testvériség. Jézus ott mutatkozik meg, ahol testvérek vannak, akik hajlandók szeretni egymást: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Ahogy az engedelmesség, úgy a testvériség sem lehet kívülről ránk erőltetett erkölcsi parancs. A testvériség azt jelenti: tudatosan választjuk azt, hogy másokkal együtt igyekszünk szentnek lenni, és nem magányosan. Szentek, másokkal együtt! Egy afrikai közmondás, melyet jól ismertek, így szól: „Ha gyorsan akarsz menni, menj egyedül; ha messzire akarsz menni, menj másokkal!”

A testvériség jellemzői a szeretet jellemzői. Szent Pál a Korintusiakhoz írt első levélben (13. fejezet) világos „térképet” hagyott ránk a szeretetről, és bizonyos értelemben jelezte, hogy a testvériségnek mire kell törekednie. Először is, megtanulni a türelmet, ami azt a képességet jelenti, hogy felelősséget érzünk másokért, hogy hordozzuk terheiket, hogy bizonyos értelemben együtt szenvedünk velük. A türelem ellentéte a közömbösség, az a távolságtartás, amelyet azért építünk ki másokkal szemben, hogy ne érezzük magunkat életük részének. Sok pap átéli a magány, az egyedüllét drámáját. Úgy érzik, nem érdemlik meg a türelmet, a figyelmet. Sőt, úgy tűnik, a másiktól ítélkezés érkezik, nem jóság, nem jóindulat. A másik képtelen örülni a jónak, ami velünk történik az életben, vagy én is képtelen vagyok rá, amikor látom a jót mások életében. Ez a képtelenség, hogy örüljünk a másik javának, mások javának, az irigység – ezt szeretném hangsúlyozni –, amely sok fájdalmat okoz közöttünk, és amely a szeretet pedagógiájának nehézkedése, nem egyszerűen bűn, melyet meg kell gyónni. A bűn az utolsó dolog, a hozzáállás az, ami irigy. Az irigység jelentős mértékben jelen van a papi közösségekben. Isten igéje pedig azt mondja, hogy ez pusztító magatartás: a bűn az ördög irigysége által jött a világba (vö. Bölcs 2,24). Ez az ajtó, a rombolás ajtaja.

És az irigységből származik a pletykálás.

Ahhoz, hogy a közösség részének, a „mi”-hez tartozónak érezzük magunkat, nem kell olyan maszkot viselnünk, amely csak megnyerő képet nyújt rólunk. Vagyis nem kell dicsekednünk, még kevésbé felfuvalkodottnak lennünk, vagy, ami még rosszabb, erőszakosan viselkednünk, nem tisztelve a körülöttünk élőket. Klerikális bántalmazási formák [bullying] is vannak! Mert egy pap, ha valamivel dicsekedhet, az az Úr irgalma; ismeri saját bűnét, saját nyomorúságát és saját korlátait, de megtapasztalta, hogy ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a szeretet (vö. Róm 5,20); és ez az ő első örömhíre. A pap, aki ezt szem előtt tartja, az nem irigy, nem lehet irigy.

A testvéri szeretet nem a saját érdekeit keresi, nem hagy teret a haragnak, a neheztelésnek, mintha a mellettem lévő testvérem valamilyen módon megfosztott volna valamitől. És amikor a másik nyomorúságával találkozom, kész vagyok arra, hogy ne emlékezzek örökké a tőle kapott rosszra, ne azt tegyem meg megítélésem egyetlen kritériumává, pláne nem szabad örülnöm a jogtalanságnak, amikor éppen azt a személyt sújtja, aki szenvedést okozott nekem. Az igazi szeretet az igazságnak örül, és súlyos bűnnek tartja rágalmazással, megszólással, pletykával támadni a testvérek igazságát és méltóságát. Az eredet az irigység. Az ember eljut idáig, a rágalmazásig is, hogy megszerezzen egy bizonyos helyet… És ez nagyon szomorú! Amikor innen [a Vatikánból] információkat kérünk, hogy valakit püspökké nevezzünk ki, gyakran kapunk az irigység betegségével fertőzött információkat. Ez pedig papjaink betegsége. Sokan közületek a papnövendékek mellett nevelők vagytok a szemináriumokban, vegyétek ezt figyelembe!

Hírdetés

Mindenesetre a testvéri szeretetről nem szabad azt hinni, hogy utópia, még kevésbé, hogy „közhely”, mely szép érzéseket, udvarias szavakat vagy megnyugtató szónoklatokat eredményez. Nem! Mindannyian tudjuk, milyen nehéz lehet közösségben, papi közösségben élni – valamelyik szent mondta, hogy „a közösségi élet az én büntetésem” –, milyen nehéz megosztani a mindennapi életet azokkal, akiket testvéreinkként akartunk elismerni.

Szeretek úgy gondolni a testvéri szeretetre, mint a lélek konditermére, ahol napról napra szembesülünk önmagunkkal, és ahol lelki életünk fokmérője van. A testvériség próféciája ma is él, és szüksége van hírnökökre; szüksége van olyan emberekre, akik saját korlátaik és a felmerülő nehézségek tudatában hagyják magukat megérinteni, kihívások elé állítani és kimozdítani az Úr szavai által: „Erről fogja mindenki tudni, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35).

A papok számára a testvéri szeretet nem marad egy kis csoportra korlátozva, hanem pasztorális szeretetként fejeződik ki (vö. Pastores dabo vobis szinódus utáni apostoli buzdítás, 23), mely arra ösztönöz, hogy konkrétan megéljük a küldetésben. Akkor mondhatjuk, hogy szeretünk, ha megtanuljuk azt a Szent Pál által leírt módon a mindennapi konkrét formákban megvalósítani. És csak azok vannak biztonságban, akik szeretni akarnak. Akik Káin-szindrómával élnek, abban a meggyőződésben, hogy nem tudnak szeretni, mert mindig úgy érzik, hogy nem szeretik őket, nem értékelik őket, nem veszik őket kellően figyelembe, azok végül mindig kóborként élnek, anélkül, hogy valaha is otthon éreznék magukat, és éppen ezért jobban ki vannak téve a rossznak: annak, hogy mások rosszat tegyenek velük, és hogy ők rosszat tegyenek másoknak. Ezért van az, hogy a papok közötti szeretetnek óvó, egymást védő funkciója van.

Azt is ki merem jelenteni, hogy ahol működik a papi testvériség, ahol a papok közel vannak egymáshoz, ahol igaz barátság köti össze őket, ott a választott cölibátust is derűsebben lehet megélni. A cölibátus olyan ajándék, amelyet őriz a latin egyház, de olyan ajándék, amely, ahhoz, hogy megszentelődésként megélhető legyen, egészséges kapcsolatokat igényel, olyan valódi megbecsüléssel és valódi jósággal átjárt kapcsolatokat, amelyek Krisztusban gyökereznek.

Most elérkeztünk a negyedik közelséghez, az utolsóhoz, az Isten népéhez, az Isten hívő szent népéhez való közelséghez. Érdemes ehhez elolvasni a Lumen gentium 8. és 12. pontját.

Közelség az emberekhez

Sokszor hangsúlyoztam már, hogy az Isten szent népével való kapcsolat – valamennyiünk számára – nem kötelesség, hanem kegyelem. „Az emberek iránti szeretet lelkierő, amely segíti az Istennel való találkozást” (Evangelii gaudium, 272). Ezért van minden papnak a helye az emberek között, ezért kell közel lennie a néphez.

Az Evangelii gaudiumban hangsúlyoztam: „Ahhoz, hogy hiteles evangelizálók lehessünk, ki kell fejlesztenünk azt a lelki érzéket, hogy az egyszerű nép közelében maradjunk, annyira, hogy felfedezzük: ez magasabb rendű öröm forrásává válik. A misszió Jézus szenvedélyes szeretete, egyben népe szenvedélyes szeretete is. Amikor ott állunk a megfeszített Jézus előtt, felismerjük egész szeretetét, amellyel méltóságot ad nekünk és fenntart; de ha nem vagyunk vakok, kezdjük felfogni azt is, hogy Jézus tekintete kitágul, s szeretettel és lángolással tekint egész népére. Így újra felfedezzük: fel akar használni bennünket arra, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez. A nép körében ragad meg minket, és a néphez küld, úgy, hogy e néphez tartozás nélkül érthetetlen az identitásunk” (268. pont). A papi identitás nem érthető meg az Isten hívő szent népéhez való tartozás nélkül.

Biztos vagyok abban, hogy a papság identitásának újbóli megértéséhez ma fontos, hogy szoros kapcsolatban éljünk az emberek valós életével, mellettük kell élnünk, mindenféle kibúvó nélkül. „Olykor arra érzünk kísértést, hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől. Ám Jézus azt akarja, hogy érintsük meg az emberi nyomorúságot, érintsük meg mások szenvedő testét. Le kell mondanunk azon személyes és közösségi menedékek kereséséről, amelyek lehetővé teszik, hogy távol maradjunk az emberi dráma gócpontjától. Így valóban elfogadjuk, hogy kapcsolatba lépjünk mások konkrét életével, és megismerjük a gyöngédség erejét. Ha ezt tesszük, az élet mindig csodálatosan telik, és átéljük a népként létezés, a néphez tartozás intenzív tapasztalatát” (ugyanott, 270). És a nép nem logikai kategória, nem, a nép mitikus kategória; ahhoz, hogy megértsük, úgy kell megközelítenünk, ahogyan egy mitikus kategóriához közelítünk.

Közelség Isten népéhez. Ez a közelség – a „többi közelséggel”, a másik három közelséggel gazdagodva – arra hív – és bizonyos mértékig meg is követeli –, hogy az Úr stílusát folytassuk, amely a közelség, az együttérzés és a gyengédség stílusa, mert képes arra, hogy ne bíróként, hanem irgalmas szamaritánusként járjon, aki felismeri népe sebeit, a csendben átélt szenvedést, sok apának és anyának a családja boldogulása érdekében vállalt önmegtagadását és áldozatát, valamint az erőszak, a korrupció és a közöny következményeit, a közönyét, mely minden reményt megpróbál kiölni az emberekből. Ez a közelség lehetővé teszi a sebek megkenését és az Úr kegyelmi évének meghirdetését (vö. Iz 61,2). Döntően fontos, hogy

– emlékezzünk arra az időre Franciaországban: ott volt az ars-i plébános, de „monsieur l’abbé” megszólítás járt ki neki… köztisztviselő klerikusok… Az emberek ma is azt kívánják, hogy a nép pásztorai legyünk, ne pedig köztisztviselő klerikusok vagy a „szakrális dolgok szakemberei”; pásztorok, akik ismerik az együttérzést és a megfelelő pillanatot; bátor emberek, akik képesek megállni a sebzettek előtt és tudnak segítő kezet nyújtani; szemlélődő emberek, akik a népükhöz való közelségben képesek a világ sebein a feltámadás munkálkodó erejét hirdetni.

„Hálózatos” társadalmunk egyik legfőbb jellemzője, hogy nagyon sokan érzik magukat árvának, ez a mai korra jellemző jelenség. Csatlakozva vagyunk mindenhez és mindenkihez, de hiányzik az összetartozás élménye, mely sokkal több, mint a csatlakozva levés. A pásztor közelségével összehívhatjuk a közösséget, és elősegíthetjük az összetartozás érzésének növekedését; Isten hívő szent népéhez tartozunk, amely arra hivatott, hogy Isten országa betörésének jele legyen a történelem jelenében. Ha a pásztor eltéved, ha a pásztor elkóborol, a juhok is szétszóródnak, és bármelyik farkas prédájává válhatnak.

Ez a feledékenység a gyökere a klerikalizmusnak és következményeinek, amiről Ouellet bíboros beszélt. A klerikalizmus perverzió, és egyik jele, a merevség szintén perverzió. A klerikalizmus perverzió, mert „távolságra” épül. Érdekes: nem közelségre, hanem az ellenkezőjére. Amikor a klerikalizmusra gondolok, a világi hívők klerikalizálására is gondolok: egy szűk elit támogatására a pap körül, ami saját alapvető küldetésének, a világiak küldetésének eltorzulásához is vezet (vö. Gaudium et spes, 44). Rengeteg a klerikalizált világi, rengeteg: „Én ahhoz az egyesülethez tartozom, mi azon a plébánián vagyunk, mi…” A „kiválasztottak”, a klerikalizált világiak, szörnyű nagy kísértés! Emlékezzünk, hogy „a nép szívéhez szóló küldetés nem életem egyik része vagy díszítőeleme, amit elhagyhatok, nem függelék vagy csupán egy életemnek a sok összetevője közül. Olyasvalami, amit nem tudok kitépni önmagamból, hacsak nem akarom tönkretenni magamat. Küldetés vagyok ezen a földön, ezért vagyok ebben a világban. Fel kell ismernünk, hogy meg vagyunk bélyegezve a megvilágosításra, megáldásra, éltetésre, felemelésre, gyógyításra, szabadításra vonatkozó küldetésünk által” (Evangelii gaudium, 273).

Ezt az Isten népéhez való közelséget szeretném összefüggésbe hozni az Istenhez való közelséggel, hiszen a pásztor imája Isten népének szívéből táplálkozik és abban nyer konkrét tartalmat. Amikor imádkozik, a pásztor magával viszi az emberek sebeinek és örömeinek jegyeit, melyeket csendben az Úr elé tár, hogy megkenje őket a Szentlélek ajándékával. Ez a pásztor reménye, aki abban bízik és azért küzd, hogy az Úr megáldja népét.

Szent Ignác tanítását követve, mely szerint „nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli” (Lelkigyakorlatok, második megjegyzés, 4), érdemes a püspököknek és a papoknak feltenni maguknak a kérdést: „milyenek az én közelségeim”, hogyan élem meg ezt a négy dimenziót, melyek keresztirányú módon meghatározzák papi létünket, és lehetővé teszik, hogy kezelni tudjuk a feszültségeket és az egyensúlyvesztéseinket, melyekkel nap mint nap meg kell küzdenünk. Ez a négy közelség jó iskola a „nyílt terepen való játékra”, amelyre a pap meghívást kap, félelem nélkül, merevség nélkül, a küldetés leszűkítése vagy elszegényítése nélkül. A papi szív ismeri a közelséget, mert az első, aki közel akart lenni, az Úr volt. Kívánom, hogy látogassa meg az Úr az ő papjait az imádságban, a püspökben, a paptestvérekben és az ő népében. Zavarja meg a rutint, kavarja fel egy kicsit az állóvizeket, ébresszen nyugtalanságot – mint az első szerelem idején –, hozzon mozgásba minden képességet, hogy népünknek élete és bőséges élete legyen (vö. Jn 10,10).

Azzal a kísértéssel szemben, hogy bezárkózzunk a papság teológiájáról szóló végtelen szónoklatokba és vitákba, vagy arról szőtt elméletekbe, hogy milyennek kellene lennie a papságnak, az Úr gyengédséggel és együttérzéssel tekint ránk, és felkínálja a papoknak azokat a koordinátákat, amelyekből felismerhetik és életben tarthatják a küldetés iránti buzgóságot: a közelséget, mely együttérző és gyengéd, a közelséget Istenhez, a püspökhöz, a paptestvérekhez és a rájuk bízott emberekhez. Közelség Isten stílusában, aki együttérzéssel és gyengédséggel van közel.

És köszönöm a közelségeteket és a türelmeteket, köszönöm, nagyon köszönöm! Jó munkát kívánok mindannyiatoknak. A könyvtárba megyek, mert ma délelőtt sok találkozóm van. Imádkozzatok értem, és én is imádkozom értetek! Jó munkát!

[Áldás.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »