Barátkai barátok

Barátkai barátok

Miután szombaton az összes vonatjáratot törölték a Kolozsvár – Nagyvárad vonalon, vasárnapra menetrendszerű közlekedést ígért a CFR (Román Állami Vasutak). Ennek megfelelően a szokásos időpontban érkeztem a váradi állomásra. Megvettem a jegyem, majd felszálltam a vonatra. Délután öt órakor elindultunk Kolozsvár felé. A jegykezelő lassan elindult ellenőrizni az utasokat. Ekkor jött az első meglepetés. Sonkolyos és Barátka között nem sikerült befejezni a szombaton elkezdett munkálatokat. A kalauznő utasítása szerint Sonkolyoson le kell majd szállnunk a vonatról, és busszal megyünk tovább Kolozsvárig. A hír nem igazán zaklatott fel, tovább olvastam Kurt Vonnegut Börleszk című regényét. Kicsit azért furcsállottam, hogy a jegyárus erről semmit sem szólt…

Leszálltunk Sonkolyoson. Busz sehol. Mindenki ámult és bámult, jobbra nézett, majd balra, de sehol semmi. Ekkor vettünk észre egy körülbelül negyven főt számláló csoportot, mely már a leszállásunk előtt ott várakozott. Miután meguntuk a bámészkodást, szóba elegyedtünk velük. Kiderült, hogy ők a három órás vonattal érkeztek, és nekik is ugyanúgy azt ígérték, hogy busszal utazhatnak tovább. Hatalmas megdöbbenésükre egy huszonöt férőhelyes kisbusz érkezett csak… Így itt ragadtak. Azóta sem jött újabb busz.

Ezeket hallván az állomás mellett álló bodegához sétáltam. A legjobb barátommal már rég kinéztük ezt a kommunistakorabeli kocsmát. Eddig sosem ültünk be, mivel mindig csak átutaztunk Sonkolyoson. Tudtam, hogy ez a megfelelő alkalom, tehát betértem. Vettem egy sört, majd kiültem a napra. Gyönyörű idő volt, és a Nyugati-Kárpátok hegyei is csodálatos látványt nyújtottak. Fél óráig élveztem a kilátást, majd hirtelen eszembe jutott, hogy valahogy mégis csak el kellene jutni Kolozsvárra. Busznak se híre, se hamva nem volt. Egyesek stoppolni próbáltak, de mindhiába: a vonatállomás mellett csak egy bekötőút volt, melyen ritkán közlekedtek autók. Gondolkoztam, hogy mitévő legyek. Rákerestem az interneten, hogy vannak-e vonatok Barátkáról Kolozsvár felé. Találtam is kettőt. Az első tizenöt perc múlva, a másik egy óra múlva indul. De hogy jutok el oda? Menjek gyalog? Jó kis tizenöt kilométeres séta lenne, és amúgy is ismerem a vidéket, többször túráztam ezekben a hegyekben. Hirtelen előttem termett egy autó. Ezt a szerencsét! Egy középkorú nő hozta el a lányait az állomásra, akik Váradra igyekeztek. Miután búcsút vettek egymástól, gyorsan megkérdeztem, hogy elvinne-e Barátkára. Segítőkészen igent mondott. Bekászálódtam a kocsijába, és már úton is voltunk. Kérdezgette, hogy mi szél hozott erre. Elmeséltem neki mindent. Csak sóhajtott egyet, és azt mondta, hogy Romániában bármi megtörténhet.

Megérkeztem Barátkára. Ahogy megálltunk az autóval, már csak az állomás végén távolodó vonat végét pillanthattam meg… Nem bánkódtam, mert az internet szerint van még egy.

Persze csak az internet szerint. Az információs ablaknál azt mondták, hogy egész nap nem lesz már több járat Kolozsvárra. Szuper. Itt rekedtem Barátkán. Elkezdtem sétálgatni az állomáson. Több utas is ácsorgott, biztosan Váradra igyekeztek. Meg is kérdeztem őket, hova tartanak. Kiderült, hogy fog jönni egy busz, amely Sonkolyosra viszi az embereket, onnan mennek tovább Váradra. Más megoldást nem nagyon láttam… Vissza kell mennem Sonkolyosra, és ott várni a buszra, mely Kolozsvárra visz. De mi van, ha közben elmegy a busz? Akkor hiába megyek vissza, és ott ragadok… Ebben az esetben jobb lenne valahogy kijutni a kolozsvári főútra és stoppolni. Még egyszer elballagtam az információs irodához, és megkérdeztem, hogy ez a terv esetleg kivitelezhető-e, tudnak-e valamit a sonkolyosi busz indulási időpontjáról. Már délután hét volt. Maga az állomásfőnök jött elém, és készségesen tájékoztatott arról, hogy semmi okom aggodalomra. A busz, mely Kolozsvárra vinné a Sonkolyoson álldogálókat, nemrég indult Váradról. Hoppá, mekkora logika! Miért szálltunk Váradon vonatra, hogy elmenjünk vele Sonkolyosig, hogy utána ott megvárjuk azt a buszt, ami a kiindulóponttól, vagyis Váradról indul utánunk! Óriási!

Tovább sétálgattam az állomáson. Egyszer csak az információs nő jött felém, hevesen integetve. Talált nekem egy „fuvart” Sonkolyosra. Azt mondta, hogy ezzel hamarabb odajutok, és biztos nem késem le a buszt. Tényleg kedves volt. Újra autóba szálltam. Egy idősebb férfi vezetett. Elmesélte, hogy mit hallott. A CFR csak szombatra tervezett pálya-felújítási munkálatokat. Viszont, nem lettek készen. Így vasárnap spontán kellett az utasok számára buszokat szervezniük, ez pedig meglehetősen nehézkesen ment nekik. A hajnali vonat utasai egészen délig vártak, míg buszra ülhettek… Azt tanácsolta nekem, hogy inkább menjek az országútra, és stoppoljak. Ő szívesen elvisz, mert egy kis falucskában lakik, mely útba esik. Nagyon kedves volt. Megköszöntem az ajánlatát, de mindenesetre szerettem volna a sonkolyosi vonatállomásra visszatérni.

Ez meg is történt. Újfent Sonkolyoson voltam. A helyzet katasztrofális volt. Körülbelül százhúsz ember vett körül egy kisbuszt. Mindenki hadonászott, ordítozott, fel akart férni. Reménytelenül… Volt, aki a fogyasztóvédelmet, volt, aki a Pro tv-t hívta. Teljes volt a káosz, és a csalódottság. Át lehet érezni az utasok kétségbeesését, főleg azokét, akik már négy órája várnak a hegyi falu állomásában… Nyilván nem vártam meg, amíg a tévések kiszállnak, de később több újságban is olvashattam az egészről.

Az öreg elvitt a főútig. Közben beszélgettünk. Mikor említettem neki, hogy szoktam errefele túrázni, elmosolyodott. Természetesen ő sem vett el egy lejt sem. Megköszöntem, hogy kisegített a bajban. Egyszerű hegyi emberekkel találkoztam ezen a napon, mindannyian barátkai románok voltak, akik egyfolytában mosolyogtak, segítőkészek voltak (tegyük hozzá, hogy ennek fejében semmit sem kértek), és szidták az országot. Pedig mindegyikük a többség nemzetiségéhez tartozott.

Köröstopára (románul Topa de Criș) kerültem. Már három órája voltam úton, és a Nyugati-Kárpátokat még mindig nem sikerült elhagyni. Azt útjelző tábla azt mutatta, hogy ötven kilométert haladtam Váradról Kolozsvár felé. Nem baj, itt még nem jártunk, gondoltam magamban fanyar mosollyal. Még egy szójátékot is megengedtem magamnak: hátha sikerül valamit gyorsan leköröstoppolni Köröstopán. Valamire fel kellene írnom, hogy Kolozsvár… Eszembe jutott, hogy van nálam egy papír, amit a fináncoktól kaptam. A táskámból gyorsan előkotortam, majd ráírtam, hogy CJ. Amikor egyetlen autó sem jött, satírozgattam, vastagítottam, hogy jobban látszódjon.

Körülbelül negyven perc telt el, amíg végre megállt valami. Azt mondta, hogy elvisz egészen Kolozsvárig. Örültem neki, de kissé csalódott is voltam: jó lett volna még átszállni egy fiákerre, omnibuszra, vagy parasztszekérre, esetleg riksára, biciklire, vagy léghajóra. Nem baj, majd legközelebb.

Pataki Előd


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »