Barak Lászlóé a Madách-díj

Barak Lászlóé a Madách-díj

Tegnap a pozsonyi Zichy-palotában adták át az Irodalmi Alap díjait a tavalyi év legkimagaslóbb irodalmi teljesítményeiért.

A hazai magyar termés meglehetősen szegényes volt, összesen 12 kötetet terjesztettek fel Madách-díjra a kiadók – 2013-ban még 24 alkotás közül választhatott győztest a bizottság. Műfordítás kategóriában például egyetlen kötet sem érkezett be az Irodalmi Alaphoz.

A Jitka Rožňová költő, műfordító vezetésével dolgozó háromtagú bizottság Barak Lászlónak ítélte oda a legjobb magyar nyelvű alkotásnak járó Madách-díjat, Én nem menni lakni külföld című verskötetéért. A Madách-nívódíjakat N. Tóth Anikó, Száz Pál, Szalay Zoltán kapta. Mindhárom díjazott kötet a Kalligramnál jelent meg, a kiadó képviselője, Ágoston Attila szintén elismerést vehetett át az ünnepségen.

Barak László ebben a kötetben bizonyos értelemben visszatért a gyökereihez: új versei egyszerre személyesek és „közéletiek”, ha egyáltalán meghúzható még a határ a magánszféra és a lírai ént körülvevő világ között. Egyszerre szemléli a világot és saját mikrokörnyezetét. A kötet címe sokat elárul, és a rontott nyelv sem szorul magyarázatra. Talán nincs is ennél aktuálisabb kelet-európai problémakör, hiszen szinte mindenkit érint tájainkon, mindannyian ismerünk olyan családot, amelynek legalább egyik tagja külföldön dolgozik. Barak László jó érzékkel domborítja ki ezt a fura, szürreális létállapotot, amelyben a szabadság a szolgasággal vegyül. A költői szabadság viszont sok mindent lehetővé tesz: a szerző belebújhat a hazáját elhagyni kényszerülők bőrébe, elképzelheti a befogadó ország polgárainak reakcióit, vagy maradhat krónikási minőségben. Barak mindhárom lehetőséget kiaknázza. Felteszi a kérdést: mit jelent idegennek lenni, és ki hol számít betolakodónak.

Egy egész ciklust tesznek ki a személyes élményen alapuló városversek, amelyekben nem a klisészerű „máshol jobb” érzése fogalmazódik meg, hanem ugyanazt a lepukkantságot veszi észre a költő külföldön, amely otthoni életterét is uralja.

A szövegekben nincs játékosság, nincsenek csengő-bongó rímek, ritmikai bravúrok. Mintha a szerző szándékosan kerülne minden díszítést, mintha a cifra poézisre egyáltalán nem fogékony átlagember kegyeit keresné. A címadó hosszabb „én-versben” Barak a nyelvroncsolást is eszközként használja. Ez a szöveg a Jugoszláviából Svédországba emigrált Domonkos István nagy avantgarde verse, a Kormányeltörésben parafrázisa. A szerző szembesít minket mindazzal, amiben élni kényszerülünk, és amivé lettünk az évek alatt.

A Fűje sarjad mezőknek című kötetet Száz Pál mátyusföldi tájszólásban írta, fonetikus lejegyzéssel. Gyógynövényekről és emberi sorsokról szól, és a szerző a növények iránti tisztelet mellett szülőföldje nyelvjárását igyekszik összeboronálni a költészettel. A Biblián alapuló népi apokrif történetekből indult ki, amelyekben fontos szerepük volt a növényeknek. Néhol csak eszközül szolgálnak a lágertörténetek, a kitelepítéstörténetek, vagy épp a zsidóüldözés illusztrálásához. Máskor hangsúlyosabb szerepet kapnak, például életet mentenek.

Sok történetet interjúk során magnóra vett a szerző, másokat csak megjegyzett, és az elfelejtett részleteket saját kútfőből pótolta. Etnográfia keveredik itt szépirodalommal, amihez a növények adnak szimbolikus-allegorikus nyelvet, illetve hangsúlyossá tesznek bizonyos társadalmi mozgásokat azzal, ahogyan egy bizonyos fajta vegetáció együtt él egy társadalommal.

A Szabad ez a hely? a rendkívül sokoldalú N. Tóth Anikó első olyan prózakötete, amely rövid elbeszéléseket tartalmaz.

Az Úti jegyzetek című leghosszabb ciklusban a szerző arra vállalkozott, hogy szociografikus igényű epizódokon keresztül ragadja meg az utazás állapotát. Akik naponta buszoznak-vonatoznak munkahelyre, iskolába, ismerősnek találhatják ezeket a helyzeteket. Emberi sorsok villannak fel, kínálkoznak megörökítésre, vagy akár továbbgondolásra. A szerző izgalmas módon jeleníti meg az átmenetileg közös térbe kényszerített emberek viselkedéséből, reakcióiból kibontható történeteket. Az utazások során a szükségesnél szubjektívebb kapcsolatba kerülünk olyanokkal, akikkel egyébként talán sosem akadnánk össze. Érezzük a szagukat, kénytelenek vagyunk hozzájuk érni (zsúfoltság esetén nyomódni), halljuk, miről beszélnek vagy telefonálnak. N. Tóth Anikó írói szempontból alaposan kiaknázta ezeket a lehetőségeket.

A Fájdalom fátylai-ciklus szövegeit a haj fogja össze, mint motívum. A hosszú, gubancos, kezelhetetlen frizura, a hajkorona mint a csábítás eszköze, a rakoncátlan tincsek, a nyiratkozás mint lázadás, a kibontott haj mint fegyver, vagy a betegség következtében elvesztett haj. Itt is sorsok tárulnak fel a látható regisztereken túl, de mivel a szövegek közötti összekötő kapocs ennyire szimbolikus, egy idő után úgy érezzük, az egész világ összefésülhető.

A harmadik, RE című ciklusban ismert magyar elbeszélések újragondolásai kaptak helyet.

Szalay Zoltán elbeszéléskötete, a Felföld végnapjai, fiktív helyszíneken játszódik ugyan, mégis ismerősek ezek a terek, például egy kelet-európai posztszocialista panelrengeteg, melynek lakói képtelenek kivergődni az őket labirintusként körülvevő környezetükből.

Így vagy úgy, de minden főszereplőnek a hanyatlás a sorsa, amit nemcsak a történet folyása, hanem a nyomasztó atmoszféra, a logikátlanságokkal teli környezet is jelez. A furcsa, gyakran megmagyarázhatatlan események itt más dimenzióba kerülnek, duplán rejtélyes például a szeplőtelen fogantatás ebben a környezetben, vagy az, ahogy az ügyintézés útvesztőjéből kikeveredni képtelen idős férfi is elvész a lakótelepi homályban. Olyan dolgok történnek, amelyeket a szereplők képtelenek befolyásolni, de még értelmezni sem tudnak. Egyszerre áldozatok és felelősek saját sorsukért. Minden, ami kizökkenti őket a hétköznapokból, végzetes lavinát indíthat el. A novellák világát átjárja egyfajta apokaliptikus vízió is, ám ezt nem egy robbanásszerű, hirtelen bekövetkező tragédiaként ábrázolja a szerző, hanem a pusztulás lassú, elkerülhetetlen folyamataként. A legtöbb írásban központi motívum a bolyongás, az elöregedés, az alkoholizmus, a szegénység és a kiúttalanság.

Franz Kafka és Gabriel García Márquez világa találkozik itt a sorsát irányítani képtelen kisember esendőségével. Szalay olyan sajátos prózatechnikát alakított ki, amelyben a latin-amerikai mágikus realizmus épp úgy jelen van, mint a francia noveau roman stílusa, vagy Kafka hátborzongató képei.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »