Bakelit-sztorik 13 – “Amikor vége a zenének…”

Bakelit-sztorik 13 – “Amikor vége a zenének…”

Ray Manzarek a 20. század rock zenéjének talán legkiválóbb s legkreatívabb orgonistája: mesterien ötvözte a jazz sötét és baljós tónusait, a latin zene buja lüktetését, s John Coltrane dalainak sziporkázó motívumait, s egybegyúrva mindezeket billentyűzetén egy összetéveszthetetlen és varázsos egyveleget alkotva a rock szféráiba röpítette mindezt.

A jazz-rock egyik atyja ő, egy varázslatos tehetségű, lengyel-amerikai orgonazseni, aki súlyos, sötét orgonafutamaival soha nem hallott varázslatot teremtett. Egy jazzen nevelkedett reneszánsz ember: zeneszerző, dalszövegíró, orgonavirtuóz, színész, filmrendező, író és a rock egyik legkiválóbb mesélője. Egy korszak hangjának meghatározója, a legendás és utánozhatatlan The Doors együttes billentyűse, egy bohém művész-látnok, ki idén, február 12-én ünnepelné 80. születésnapját.

Köszöntés gyanánt, íme egy rövid összefoglaló: léleküdítő azoknak, kik ismerték, s támpont azok számára, kik csak ismerkednek vele, s kik egyszer talán megszeretik majd.

A zenész Chicágóban Raymond Daniel Manczarek néven látta meg a napvilágot, lengyel-amerikai szülők gyermekeként. Igen fiatalon kialakult benne a zene iránti szeretet, s ennek jegyében ismerkedett a zongora rejtelmeivel. Zongoraleckéi során komoly muzikális műveltségre tett szert, s a klasszikusok iránti szeretete mellett idővel a jazz és a blues imádata is beköszöntött életébe.

Szerteágazó érdeklődése okán azonban a filmes egyetemen kötött ki, egész pontosan a Californiai egyetem nem sokkal korábban megalakult filmes tanszékén. Nem sejthette még, hogy élete talán legfontosabb momentuma ez, hisz azon túl, hogy a modern filmművészet óriásaival ismerkedhetett meg,  csoporttársa lett a fiatal és titokzatos James Douglas Morrisonnak, a későbbi énekes-legendának.

1965-ös vizsgafilmje után Venice Beach tengerpartján ücsörészve, meghallgatva Jim költeményeit, úgy döntött: zenekart alapítanak. Ez lett a The Doors, azaz az „ajtók”, mely név William Blake költeményének egyik sora után kapta nevét. Blake az érzékelés kapuiról írt, s a Doors elsődleges célja épp ezen kapuk sarkig tárása volt.

A meditációs tanfolyamon, amit Ray is látogatott, a fiatal zenész összefutott az éppen együttest kereső dobossal, John Densmore-ral, s őt és barátját, a flamenco-n nevelkedett gitárvirtuózt is beszervezte a bandába. A bandába, mely csakhamar kinőtte magát s rövid időn belül Los Angeles zenei életének legvonzóbb zenekarává lett. Koncertjeik tömegeket vonzottak a Whisky a Go-Go nevű szórakozóhelyre.

Jim kriptikus, súlyos, halál és szex központú dalszövegei, Krieger élményszámba menő gitárszólói, Densmore jazz alapú, kreatív dobszólamai és Ray szívet gyönyörködtető, baljós orgonaszólói jelenség lettek. Fellépéseiken olyan hangulat uralkodott, akárcsak egy sajátos templomi szertartáson. Bacchanália, színház és szenzációs koncert egyvelege volt minden új este.

A botrányok azonban szintén mindennaposak voltak e fellépéseken, míg végül egy modern köntösbe bújtatott Ödipuszi versszak után a Whisky tulajdonosa ki nem rúgta a zenekart.

A közönség soraiban azonban ott volt az Elektra nevű friss lemezkiadócég tulajdonosa, akit elbűvölt az együttes ősereje,  így lemezszerződést ajánlott nekik. 1967. január 4-én boltokba is került a néhány hét leforgása alatt rögzített debütáló lemezük, mely mai napig a legjobb rockalbumok közt van számon tartva.

Olyan remekbeszabott s mára legendássá vált alkotások kaptak helyet a korongon, mint a Break on through, a Soul Kitchen, az Alabama Song, a The End, s mind közül talán a legnagyobb sláger, a Lobbants lángra, azaz a Light my fire.

Ezen dalok elképzelhetetlenek lennének Ray orgonaszólói nélkül. A Light my fire esetében az ő fejéből pattant ki a dal bevezetője, ő rakta a jazzes és latinos akkordokat a számok alá, s a Doors-koncertek magával ragadó, szertartásos hangulata is éppen az ő orgonájának volt köszönhető. A fiatalság egyik nagyhatású ikonjává lett, akit Eric Clapton és Ravi Shankar mögött a legnagyobb élő zenészek táborába emelt a kritika.

Hírdetés

Szinte valamennyi Doors dalon érezhető a kéznyoma, s néhányat e dalok közül szinte egy az egyben ő jegyez. Jelenség volt: szemüvegében, hosszú, szőke hajával s azzal a sajátos földöntúli, boldog önkívülettel, mely minden fellépés során látható volt arcán, amint a billentyűk fölé hajolt. 1967 és 1971 között 6 stúdióalbumot jelentettek meg, melyek egymás után, kivétel nélkül aranylemezek lettek, s melyek egy korszak hangját és gondolkodását fejezték ki és határozták meg.

Egészen újat hoztak vagy már ismert s izgalmasat csempésztek vissza a zenébe: Ray csemballó-hangzást épített be a dalokba, ami egészen speciális, sejtelmes hangulatot idézett elő, s visszafelé játszott orgonaszólókkal bolondította meg a számokat. Minden új lemezük valami újat, mást, szokatlant és a korábbitól eltérőt hozott. A Strange days, a Waiting for the sun, a The soft parade a kísérletezések jegyében születtek meg, számos feledhetetlen slágert eredményezve.

Az új évtized kezdetén pedig egy újabb komoly váltás következett: igazi, hamisítatlan, dögös, mocskos bluest kezdtek játszani. Utolsó, Jim Morrisonnal készült lemezük már egy letisztult, ízig-vérig blues album, melyen azonban Ray változatlanul megcsillogtathatta tudását, elsősorban olyan dalokban, mint a Love her madly vagy a Riders ont he storm.

Nem sokkal a lemez megjelente után énekesük váratlanul, s máig tisztázatlan körülmények közt elhunyt.

A banda szekere azonban a tragádia után is tovább haladt, a zenekar trióként folytatta, s minden eddigitől eltérő, jazz-rock hangzást hoztak létre. 2 lemezt készítettek még, s eme albumok dalaiban komoly és élvezetes ízelítőt kapunk parádés hangszeres tudásukról s muzikalitásukról. Ray zeneszerzőként, s énekesként is szerepel e dalokban.

1973-ban aztán feloszlott a banda, s mindenki útkeresésbe fogott. Ray elkészíthette két, korszakos művét. Elsőként a The Golden Scarab című albumot, mely szólópályája legsikerültebb remekműve, olyan dalokkal mint a címadó nóta, a Solar boat vagy éppen a The purpose of existence, melyekben hangját, hangszeres tudását s dalszerzői tehetségét egyformán élvezhetjük. Varázslatos albumról van szó, amolyan zenés mítoszról.

Ezt követte 1974-ben második, a The whole thing started with the rock n roll című korongja, mely hangzásában nyersebb ugyan, de így is számos slágert és gyönyörű próbálkozást tartalmaz. Megunhatatlan dalai: The Gambler, Whirling dervish, Bicentennial blues.

Rövid szólópályáját követően Manzarek a The Nite City nevű rockegyüttes billentyűse és alkalmi dalszerzője lett. A banda 2 albumot jelentetett meg, majd feloszlottak.

Ezután, 1983-ban elkészítette a Carl Orff szerezte Carmina Burana modernebb, rockosabb változatát, mely komoly és izgalmas próbálkozásnak számított.

A következő években s évtizedekben interjúk s tévés szereplések tucatjait abszolválta, lenyűgöző beszélőkéjével ámulatba ejtve a közönséget s éltetve barátja, Jim Morrison s egykori bandája legendáját. 2000-ben megrendezte első egész estés filmjét, mely a Love her madly címet kapta, s mely egy szerelem s gyilkosság sajátos történetét meséli el.

A film megbukott ugyan, de a rajongók körében értékes relikviának számít. 2006-ban aztán új, a filmmel azonos című szólóalbumot készített, mely személyes kedvencemmé vált. Sötét jazz modern zenei elemekkel elegyítve. Dalai min a Too close to the sun, az I could be anything, a Jai vu ta vie vagy a Hadleys cruise az acid jazz műfajának igazi remekművei.

Manzarek számos más zenei projektben is részt vett élete során, költőkkel, köztük Michael Mcclure-ral is készített lemezt, akárcsak kiváló blueskorongokat Roy Rogers-szel. Ime, egy kis ízelítő ezen művekből.

Utolsó albuma halálának évében, 2013-ban jelent meg, s dalait hallgatva ugyanazt az erőteljes, életigenlő, precíz és újító zongoravirtuózt hallhatjuk, mint akit csaknem 50 évvel korábban megismerhettek a rajongók. 2013. május 20-án hunyt el rákban, a németországi Rosenheim klinikán.

A műfaj egyik legnagyobb hatású billentyűse, egy korszak ízlésének és gondolkodásának formálója, s úttörő volt ő, ki mindörökre megváltoztatta a rockzene történetét.

Isten éltessen, Ray!

Kerepesi Igor

Képek: Archív


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »