Azok a kilencvenes évek

Azok a kilencvenes évek

Most már szinte bizonyos, hogy átaludtam a kilencvenes éveket, vagy inkább átépítettem kívül-belül. Az intenzív, ám látszólagos jelenlét után csupán üvegszilánkokat szedegettem. Egy borzalmas férfináthás hajnalon (ezen) érkezett a felismerés, mint amikor az osztrák tömegturista felhorgad a szállásos oldalon, hogy itten kakas lakik, és harang szól a menetrendszerű, megszokott szirénázás helyett, amelyet ő úgy szeret, hiszen valószínűleg azért lakik ott, ahol. Virradat várása tehát. Ami átsegít a farkasok óráin, egyben megvilágosítja a fentieket, az a Jávorszky-tandem negyedik tekerése, ezúttal Dömötör Endrével, aki a Recorder című zenei szaklap print- és online kiadásának főszerkesztője. Konkrétan így: Dömötör Endre – Jávorszky Béla Szilárd: A rock története, 4. – 90-es évek (Kossuth Kiadó, 2017).

Úgy emlékszem foltokban, hogy amikor még csak az első kötet volt fellelhető a boltokban, valami olyasmit (is) írtam róla, hogy hiánypótló szakmunka, kézi- és történelemkönyv, amelyet szíves figyelmébe ajánlok a gimnáziumokban és a felsőoktatásban dolgozóknak egyaránt. A bizalom megelőlegezésének szép példája ez, hiszen akkor még nem tudhattam, hogy a sorozat negyedik könyve számomra is tankönyv kissé, tekintve, hogy ennyi ismeretlen névvel ebben a műfajban egyszerre még nem találkoztam. Pedig ők tolták a kilencvenes éveket, ez nem kétséges. Amely az előzőekhez képest, néhány kiugrás mellett, maga lehetett a dögunalom, már bocsánat azoktól, akik akkor nőttek fel, és a Nirvana pulóverei lettek nekik a Doors bőrnadrágjai. Jávorszkyék nagyon helyesen onnan datálják a kilencvenes éveket, hogy Roger Waters és tettestársai lebontották a berlini falat, pont ott, ahol a Honecker-féle közepesen szabad kőművesek a legtöbb maltert keverték, a Potsdamer Platzon. Ez egyébként ennek a pompás könyvnek az egyik legnagyobb erénye, már amellett, hogy van neki nyelve, hogy tűpontosan behelyez. Töltés, tüzelés. Idézet itt Waterstől: „Ha bármit is ünnepelünk ezzel a koncerttel, akkor azt, hogy a berlini fal leomlása az emberiség szellemi felszabadulását hozta magával.” Ma már tudjuk, hogy ez sajnos nem pontosan így történt. Nyugat-Berlin gettója a katonai szolgálatot megtagadókkal, Lou Reeddel, David Bowie-val, Iggy Poppal, Nick Cave-vel, Bódy Gáborral és Sosóval, a házfoglalók egyik legaranyosabbjával sokkal izgalmasabb volt, mint a banánszabadság és a Mutti együtt. Már kulturálisan, ha ez még jelent valamit egyáltalán.

 

De nézzük, hogy miről nem volt lövésem sem eddig ebből az időszakból. Hogy például a közszolgálatinak nevezett BBC az öbölháború idejére 67 jól ismert popdal játszását tiltotta be. Merthogy a rádióhallgatók fel lennének zaklatva esetleg. A lista döbbenetes, mert olyan, a légynek sem ártó előadók repdesnek rajta, mint Phil Collins, Elton John vagy az ABBA, kapaszkodjanak meg, a Waterlooval. Ez az, amikor a szolgának álcázott politikus mindenhez ért, a szerencsétlen. És történtek még egyéb huncutságok. Miközben magam az építőipar mellett és közben átálltam a dzsesszre, a tradicionális bluesra, a népzenére, amelyről akkor még nem tudtam, hogy world music, a U2 például becsempészte az ír folkkal átitatott rock and rollba az elektronikát. Bár ne tette volna. Az akkor határkőnek gondolt Achtung Babyről mára azért már nyilvánvaló, hogy tévedés volt, további bajok forrása. Mint az Jávorszkyék könyvéből kiderül, így gondolta ezt akkoriban a komplett ritmusszekció is, ami kis híján a zenekar feloszlásához vezetett. Mindeközben azért például David Bowie mintegy a háttérben ismét átvette a vezetést néhány káprázatos lemezzel, és feltűnt a színen a Mano Negra és belőle kinőve az évtized legnagyobb dobása, maga Manu Chao, aki azért tömegeknek adta vissza a rock and rollba vetett hitet. Ami ugye, nem győzzük hangsúlyozni Pajor Tamás nyomán, nem egy tánc only.

http://mno.hu/

 

Voltak tehát gyönyörű pillanatok is, de azért az, hogy a Soundgarden legyen az egyik legmenőbb a placcon, mégiscsak túlzás. És igen, a Nirvana és a Pearl Jam, de ez némiképp visszaesés a hatvanas-hetvenes és nyolcvanas évek nyüzsgése után. Na de a world music az igen. Afrikan pipol junájt. Viszont az elektronicskijnek azért a Balaton Sound lett a vége, minősíthetetlen celebekkel. Sorolhatnám hosszan, hogy mi történt még, de szerencsére Jávorszky és Dömötör megtette helyettem. Bitang jó könyv, ennyit akartam csupán itten kifejezni. És akkor még egy hatalmas dobás, amelyről itt csak röviden a hely miatt, annak hiányában, de majd sokszor visszatérünk, például legközelebb. Mert most az jön, ami mindennek az alapja.

http://mno.hu/

 

A blues. A könyvet Kovács József írta, címe A blues története a kezdetektől napjainkig (Kossuth Kiadó, 2017). Elképesztő enciklopédia, Leroy Jones munkájának méltó párja. Minden és mindenki. Öröm. Az egyik legnagyobb latin, Carlos Santana mondta: „A blues volt az első szerelmem. Ez volt az első dolog, amelyre azt mondtam, öregem, ez az igazi anyag. Olyan nyersen, őszintén szólt, velejéig őszintén. Akkor kezdtem lázadni.”

Így. Oh, yeah.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »