Az utolsó szénégetők, avagy mit jelent az irodalomban a református hagyomány?

Mitől tekinthetünk egy írót reformátusnak? Vajon a hitvallás, a bizonyságtétel, az egyháztagság számít? Vagy létezhetnek más jellegzetességek, amelyek szinte láthatatlan hagyományhajszálerekkel az elmúlt ötszáz évhez és a református tanokhoz kötik az első látásra az egyháztól, hittől távol állónak tűnő alkotót is? Ezeken a kérdéseken is töprengtem, miután letettem Bodor Ádám Az utolsó szénégetők című kötetét, amely nemrég jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A karcsú kis kötet az Utunk című kolozsvári irodalmi hetilapban 1978 és 1981 között megjelent tárcákat gyűjti egybe. Olvashatjuk a Magyarországon akkor még szinte ismeretlen, 1982-ben áttelepült író felkészüléseként, amelyben már ráismerünk A Sinistra körzet vagy a Verhovina madarai szabadsághiányos, emberi indulatokkal és félrecsúszott életekkel teli világára. Ezek a rövid és velős tárcák is igazolják, miért is fordíthatták le máig húsz nyelvre, köztük szinte az összes kelet-közép-európai ország nyelvére Bodor műveit. A diktatúra élménye, térségünk huszadik századának szinte felfoghatatlan emberi szenvedései, az egyének és közösségek előtt tornyosuló lehetetlen erkölcsi dilemmák érthetők azok számára is, akik soha nem jártak a Bodor Ádám-i történetek félig-meddig kitalált, talán a Kárpátokban játszódó helyszínein.

„A becsvágy, az íráshoz nélkülözhetetlen művészi látásmód mellett nem árt, ha az emberrel történik is valami” – nyilatkozta egyszer Bodor, és rá biztosan igaz, hogy vele történt „valami”. A kolozsvári középosztályi családban 1936-ban született író bankigazgató édesapját koholt vádak alapján ítélték börtönre a román kommunista hatóságok a Márton Áron-perben, majd a tizenhat éves kamasz is sorra került. Az addigra államosított Kolozsvári Református Kollégium diákját államellenes szervezkedésért tartóztatták le 1952-ben, s csak két év múlva szabadult. Elvégezte a teológiát, ahol 1960-ban diplomázott, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában dolgozott. Később fordítóként dolgozott, mielőtt végleg az irodalomnak szentelte magát. Noha Bodor többször beszélt arról, hogy inkább kényszerűségből, mint mélyen átélt hitből végezte el a teológiát (priusza miatt máshová aligha vették volna föl), s Istenről nyilvános megszólalásaiban szinte soha nem nyilatkozik, talán nem túlgondolás kihallani a keményen kopogó bodori mondatok hátteréből a protestáns hagyomány halk orgonaszavát. Egyrészt Bodor Ádám mélyen kötődik a reformátusság által alapvetően befolyásolt erdélyi hagyományhoz, annak hitbeli és etnikai toleranciájához. Amelyet ugyan az évszázadok során nem mindig sikerült betartani, de sokkal inkább meghatározta Erdély hétköznapjait, mint más multietnikus európai térségét. Ahogy egyszer a műfordításról szóló interjújában elmondta, a magyarok, németek, románok olyannyira hatottak egymásra, hogy például az erdélyi szászok nyelve számos hatást befogadott a másik két erdélyi nép nyelvéből. A szász rokonok-barátok által használt „irodalmi német az együttélés, a hosszú évszázadok során kissé erdélyiesült, a közbeszéd a több száz év során lazított az eredeti nyelvi gondolkodás szigorán, és gyakran magyar, nemritkán román nyelvi logikára, illetve kifejezésekre épült elemekkel színesedett”. A tolerancia dilemmái mellett Bodor Ádám műveinek visszatérő eleme a szabadság és felelősség kérdése, az egyén lelkiismerete s annak állandó vizsgálata – talán ebben is felismerhetjük a református lét egyik jellegzetességét. S végül a nemzeti, felekezeti kisebbségi lét zsigerig hatoló tapasztalatai is ott vannak a mindenfajta távoli idegen felsőbbség létnyomorító törekvéseit kikerülni igyekvő bodori hősök magatartásában. Így tehát talán nem túlzás azt mondani, hogy kortárs irodalmunkban például a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt Térey János vagy Visky András mellett Bodor Ádámot is azok közé lehet sorolni, akiket a mi hagyományunk (is) éltet.

A szerző újságíró, a Károli Interdiszciplináris Akadémia műhelyvezetője.