Ez alkalommal újra Ady-verset vett elő két munkatársunk, hogy a maguk különböző szemszögéből mondják el, mit jelent számukra, milyen hatással volt rájuk ez a költemény. Állandó, minden hétfőn jelentkező rovatunkban hétről hétre olvassuk közösen klasszikus református szerzők munkáit. Tanúsítva: a „holt költők társasága” nagyon is él, a hajdani alkotók hangja elér a mába. Tartsanak velünk most is!
Ady Endre
Az Úr érkezése
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Budapesti Napló, 1908. június 7.
Nincs olyan lélek, mely ne élte volna meg a fájdalmat, a magányt. A fájdalmat, mely során a remény is elhagyja az embert. Az eszünkkel bízunk a szép jövőben, de a lelkünk kapaszkodók nélkül sodródik. Ilyenkor nem remélni nehéz, hanem elhinni: egyszer valóban elérkezik az a lelki béke, mely felemel, és újra erőt ad. A béke kizárólag Istennel együtt teljesül be! Az ő oltalma, áldása által. Ady sorai között már jelen van az Isten! Megbékélve, megtérve gondol a jövőre. Bejárta azt az utat, melyet Jézus a kereszttel. A lelki fájdalmak útját, melynek végén Isten békéje várta.
Ady pontosan olyan alázattal viselte a lelki magányt, mint Jézus a kereszt súlyát. Lelke megtért, és megnyugodott. Tudjuk, hosszú út vezet Istenhez, és ez az út egyre nehezebb, hiszen sok minden az ellenkező irányba tereli lelki szemeink. Pedig a csendes magány irányt mutat Istenhez, az ő békéjéhez. „Átölelt az Isten.” Az ölelés csodálatos ereje. Ha már elég erős a lelkünk, merünk Istenben bízni, rábízni az életünk. Ahogy a valóságos világban igazán azt merjük megölelni, akiben bízunk! Ady már nem félt, és engedte, Isten megölelje. Megölelje, és így megtérjen.
(Szemlits Anna kommunikációs referens)
Csend, éjszaka övezi az elmagányosodott és összeomlott beszélőt. A harsona hangja, a tüzes nap látványa tagadó formában, negatív festéssel kerül a verstérbe. Az álmatlanság képzelődéseként. E lehangolt, virrasztó, vívódó állapotában, „háborús éjjel” éri a lírai ént hirtelen és kétszeresen a szeretet jele: „igaz öleléssel” öleli át az Úr. Bekövetkezik a nem várt nagy találkozás. Az igét (ölel) a főnév (ölelés) nyomatékosítja, kifejezve: az igazi agapéérzést, Jézus Krisztus óvó szeretetét éli át meglepetésszerűen az elcsüggedt lélek.
Az isteni szeretet tette nyomán bölccsé kezd válni a beszélő. Mert noha „megvakulást” emleget – sőt fokozza a hatást: a „hiú szemek” az éjben veszítik el látásukat –, valójában az önhittség tűnik el, a csalóka fizikai nézés, a látvány helyét a lelki látás veszi át. S a fiatal lét lezárul: „meghal” (egyúttal: következik a felelős felnőttség). Viszont immár van, ami mindvégig megmarad: a versbeszélőnek „mindörökre” lelki szükséglete a nagyszerű útmutatás. S bizonyossága az isteni fény.
Az Úr örök. Ezt is adhatta volna verse címének Ady.
(Arany Lajos olvasószerkesztő)