Az ukrajnai holodomor 14,5 millió áldozatának emlékére (V)

Az ukrajnai holodomor 14,5 millió áldozatának emlékére (V)

??????????

/1994. december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban a tavaly 98 éves korában elhunyt kiváló brit-amerikai történész, Robert Conquestnek azt a könyvét, amely leírja a Sztálin által okozott mesterséges éhínséget Ukrajnában.

A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.

Hogy hozzájárulhassak eme iszonyú népirtás emlékének ébren tartásához, mától (április 16) kezdve minden nap egy-egy folytatást teszek elérhetővé az „Élő archívumban”./

Következik az 5-ik rész.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

 

 

  • rész
  •  

    1933 tavaszán kezdték szigorúbban alkalmazni az emberek mozgását korlátozó szabályokat. Fennmaradt az észak-donyeci vasutak számára március 15-én kiadott rendelet, amely megtiltja a vasutasoknak, hogy parasztokat engedjenek felszállni a vonatra, hacsak nincs a szovhoz vagy kolhoz igazgatójától kapott utazási engedélyük.

    Az iparban a felvételi tilalom legalábbis elméletben a helyi iparra és a városokra is vonatkozott. 1933-ban egy korabeli utasítás az egyik téglaüzemet utasítja, hogy helyieket ne alkalmazzon. Olykor azonban akadt munka, mint például egy cukorfinomítóhoz vezető vasútvonal rendbehozatala. Az ott dolgozók – akik már egy fél éve nem is láttak kenyeret – naponta fél kiló kenyeret kaptak fizetségként és három deka cukrot. Ehhez azonban naponta egy normát kellett teljesíteni. A norma napi nyolc köbméter föld kiásása volt, amit az éhező munkások képtelenek voltak teljesíteni, nem beszélve arról, hogy a kenyér a munkanap végére érkezett meg. Az emberek pedig munkaközben vagy éjszaka haltak meg. Vinnyica mellett egy állami gazdaságban mintegy ezer munkásra volt szükség paradicsom, uborka, zeller, stb. szállítására. A falvakban azután körbejárt az ajánlat: a munkások naponta egy kiló kenyeret, egy tál meleg ételt és két rubel fizetséget kapnak. Sokan jöttek el, de felük nem tudott dolgozni. Naponta sokan meghaltak első étkezésüket követően – ami mindig is veszélyes a kiéhezett gyomornak.

    Amikor áprilisban a kenyér jegyre adását megszüntették és a boltok a városokban ismét kinyitottak, ahol a vevők fejenként egy kilogramm kenyeret vehettek, a parasztok jogilag nem vásárolhattak ott.

    Most azonban a kétségbeesés hajtotta parasztok nagy számban mentek el a falvakból. Ha nem tudták elérni a városokat, az állomás körül táboroztak, ahol sokan meg is haltak. Poltava mellett egy szemafornál a vágányok mellett heverő holttestek tucatjait találták meg és ásták el. Ha a parasztok nem tudták elérni az állomást, olykor a vasútvonalak mellett koldultak az arra haladó vonatokon utazóktól és olykor egy-két morzsányi kenyeret ki is dobtak nekik. Később azonban még erre sem tellett erejükből.

    A doni medencében lévő Harciszk nevű kisvárosban az egyik vasutas jelentette, hogy a koldulókat saját maga kergette el egészen tavaszig, amikor egyre nagyobb számban érkeztek és az ,,utcákon, tereken éltek, aludtak és haltak meg”, majd 1933 áprilisában az egész városkát ellepték.

    A nagyvárosokban a helyzet még nehezebb volt. Kijevben nem éheztek azok, akik dolgoztak és volt élelmiszerjegyük, de egyszerre csak egy kiló kenyeret vásárolhattak. Az élelmiszer szinte csak a kiváltságosok ellátására volt elegendő. Ők sokszor a ,,zárt boltokban” vásárolhattak, amelyek csupán az állami alkalmazottaknak, a vezető pártbizottsági funkcionáriusoknak, az OGPU tiszteknek, magasrangú katonatiszteknek, gyárigazgatóknak, mérnököknek állt a rendelkezésére.

    Névlegesen a városokban a jövedelem meglehetősen egyenlően volt elosztva, de a kiváltságosoknak adott jegyek és a vásárlási rendszer ezt az egyenlőséget természetesen illuzórikussá tette. Azzal együtt, hogy esetleg a politikai rendőrség egy tagja csupán kétszer annyit keresett, mint egy tanár, de az a lehetőség, hogy az előbbi a különleges boltokban vásárolhatott rendkívül olcsón, a fizetését a tanári fizetés tizenkétszeresévé is emelte.

    Az ukrán városokban a szakmunkások sem kerestek 250-300 rubelnél többet. Fekete kenyéren, paradicsomon, sózott halon éltek és nem volt ruhájuk és lábbelijük. 1932 nyarán Kijevben az irodai dolgozók napi kenyéradagját fél kilóról egy negyed kilóra szállították le, és az ipari dolgozókét egy kilóról 75 dekára.  A kijevi Állatgazdasági Intézet diákjai napi 20 deka pótkenyeret kaptak, egy tál hallevest, káposztát, két kanál kását és 5 deka lóhúst.

    Kijevben a boltok előtt olykor egy kilométer hosszú sor is húzódott. A sorbanállók alig tudtak állni és az előttük lévő személy övébe kapaszkodtak. Húsz-harminc deka kenyeret kaptak fejenként és a sor végén állóknak már csak jegy jutott vagy krétával a kezükre írt szám, amellyel másnap állhattak be a sorba…

    A parasztok még a mocsarakon is megpróbáltak átjutni, csakhogy beállhassanak a városi boltok előtt kígyózó sorokba. De talán csak minden tízezerből sikerült egynek. És amikor elértek a városba, további szerencsétlenség fogadta őket és ott haltak meg az utcákon, tereken.

    A városokban iszonyat uralkodott. Emberek siettek munkába, míg éhező gyerekek, öregek, asszonyok másztak négykézláb közöttük, már a koldulásra is gyengén.

    Olykor azonban kaptak segítséget, mint Harkovban. ,,Láttam egy asszonyt, akit az éhség felpuffasztott. Ott feküdt a Kinna Ploscsán (Lótéren). A kukacok szó szerint élve ették meg. A járdán emberek mentek, akik olykor odadobtak neki egy kis kenyeret, de a szegény asszonynak már nem volt ereje ahhoz, hogy megegye. Orvosért könyörgött, dehát orvos nem jött érte”, írja egy szemtanú.

    Kijevben, Harkovban, Dnyepropetrovszkban és Ogyesszában a helyi hatóságok kora reggel takaríttatták el a holttesteket. 1933-ban naponta 150 hullát szedtek össze Poltavában. Kijevben nyíltplatós lovaskocsival szedték össze a holttesteket. ,,Az egyiken gyerekek teteme hevert. Arcuk vékony, megnyúlt volt, mint élescsőrű halott madarak. Ezek az apró madarak Kijevbe repültek és mi lett jó nekik belőle? Némelyikük még élt – valamit motyogtak és az egyikük éppen akkor fordította el a fejecskéjét, amikor elhaladtak előttem. Kérdeztem a kocsist, hogy mi lesz a még élőkkel? Csak legyintett és azt mondta: mire odaérnek, ahová viszem őket, már nem beszélnek”, emlékezik egy másik szemtanú.

     

    Az élőket időnként összeszedték és elkergették őket a városból. Harkovban a rendőrség és a párt e célra mozgósított alakulatai hetente fogdosta össze az éhezőket. A legtöbbször mindez a legkegyetlenebbül történt, mint a parasztok elleni valamennyi hadművelet. Egy munkás, aki tanúja volt Harkovban 1933. május 27-én a rendőrség fellépésének, látta, amint a kenyérért sorbanállók közül többezer parasztot tereltek be vagonokba és Liszove állomás mellett egy aknához vitték őket, ahol hagyták őket éhenhalni. Néhányan megmenekültek és értesítettek egy haldokló parasztot a szomszédos Zsidki faluban, hogy a felesége és gyermeke a közeli városba ment kenyeret venni és onnan a liszovei aknába vitték őket, de az apa otthon meghalt, míg felesége és gyermeke másnap az aknában.

    Az éhínség elhajtotta áldozatok legfeljebb néhány nappal élték túl az otthon maradottakat…

     

    Függetlenül attól, hogy visszatértek falujukba, vagy sohasem hagyták el, a legtöbb áldozatot otthonában érte a vég.

    A 20-25 milliós ukrajnai parasztságból mintegy ötmillió halt meg. A halálozási arányszám vidékről vidékre, sőt faluról falura változott. Egyes helyeken tíz, másutt száz százalékos volt.

    A legmagasabb halálozási arányszám a gabonatermő vidékeken, Poltava, Dnyepropetrovszk, Kirovohrad és Ogyessza körül volt tapasztalható – átlagban 20-25 százalék, de egyes falvakban még ennél is több volt. A Kamianec-Podilszki, Vinnyica, Zsitomír, Donyec, Harkov és Kijev tartományban alacsonyabb volt – kb. 15-20 százalékos. Ukrajna északi részén, a répatermő részen volt a legkisebb, részben azért, mert az erdőkben, folyókban és tavakban olyan állati és növényi élet volt, amit meg tudtak enni.

    Az állami alkalmazottként dolgozó orvosok a halál okaként betegséget jegyeztek fel. 1932-33 telén már nem adtak ki halotti bizonyítványt. A meglehetősen kedvező fekvésű Romankovó faluban – amely csupán hat kilométerre fekszik a nagy, kamjanszki fémipari művektől -, ahol a családtagok is dolgoztak, 1933-ban öt hónap alatt a 4-5 ezres falusi lakosságból 588-an haltak meg. A halotti bizonyítványok keltje augusztustól októberig terjed és a megjelölt halálok az időseket kivéve, akik esetében ,,öregkori elgyengülést” jegyeztek be, ,,kimerülés” és ,,heveny hasmenést”.

    Halotti bizonyítványokat később már nem állítottak ki, de a felelősök minden halálesetet lajstromoztak.

    A túlélők vallomása egybehangzóan tanúsítja, hogy több esetben láttak hullák ezreit egymás-hegyén hátán a fagyott talajon, mert az embereknek elfogyott az erejük a sírásáshoz.

    A Vinnyica tartományban lévő Matkivci faluban 1293 ember élt 312 háztartásban. Három férfit és két asszonyt lőttek le, amiért saját kertjükből kukoricát törtek le és husznonnégy családot deportáltak Szibériába. 1933 tavaszán sokan haltak meg. A megmaradtak pedig elmenekültek. Az üres falut elkerítették és fekete zászlót húztak fel, hogy jelezzék: járvány tört ki. A hivatalos halálokként tífuszt írtak be. E könyv szerzőjének egy orosz barátja elmondta, hogy apja a Komszomol tagként járta a falvakat, ahol az egész lakosság meghalt, hogy egészségügyi okokból kitegyék a ,,Belépni tilos” feliratot, mert sok tetemet nem tudtak eltemetni…

    Sok egykori tisztségviselő mondta el, hogy olyan falvakat látott, ahol gyakorlatilag egyetlen túlélő sem maradt és a holttestek a házakban maradtak. A 3-4 ezres falvakban (Orlivka, Szmolanka, Hrabivka) csupán 45-80-an maradtak. Machukhy faluban, Poltava tartományban 2000 családnak kb. a fele maradt meg. Ugyanott kisebb települések, ahol inkább modernebb eszközökkel dolgozó egyéni gazdálkodók éltek, teljes mértékben elnéptelenedtek. Mindenki éhenhalt pl. az ötven család lakta Szorokiban, az öt család lakta Lebediben, az ugyancsak öt család lakta Tverdohlibiben és a hét család lakta Molilitkában.

    Egyes falvakban a halál többeket megkímélt. 1933-ban 138-an haltak meg Harkivci faluban, ami más falvakkal összeveetve ,,jó” eredménynek számított.

    Egy szovjet gyárban dolgozó amerikai kommunista beszámolt arról, hogy 1933 szeptemberében, amikor tizenöt szovhozt és kolhozt látogatott meg, egyetlen helyen sem tapasztalta, hogy az éhezés a tagság 10 százalékánál kevesebbet pusztított volna el. Ordzerdovó faluban meg is mutatták neki az adatokat. Szeptemberben a lakosság 527-ről 420-ra csökkent 1934 áprilisban (a tehenek száma 353-ról 177-re csökkent, míg a disznóké 156-ról 103-ra).

    Jareszki falu gyakran szerepelt szovjet filmekben, mert a Vorszkla folyó mellett olyan gyönyörű látványt nyújt. A falu lakossága 1500-ról 700-ra csökkent. Zsitomír tartományban a falu 1532 lakosa közül 813 halt éhen…

    Az amerikai napilap, a Christian Science Monitor tudósítója 1933 őszén Ukrajnába látogatott azután, hogy a tudósítókkal szembeni látogatási tilalmat feloldották. Két területet látogatott meg: az egyiket Poltava mellett, a másikat meg Kijev szomszédságában. Csakúgy mint a korábban idézett amerikai kommunista esetében, a helyi szovjetekben elmondták neki, hogy a halálozási arányszám sehol sem volt 10 százaléknál alacsonyabb. Egy falusi szovjet titkára azt mondta neki, hogy 2072 lakosból 634-en haltak meg. Az elmúlt évben egy házasságot kötöttek. Hat gyermek született, akikből csak egy maradt élve. Négy, névvel megnevezett családban hét gyermek és egy asszony maradt élve: nyolc felnőtt és tizenegy gyermek halt meg.

    A tudósító leírja Cserkasz falut is, amely Bila Cerkavától délre fekszik tizenkét kilométerre:

    A 10 százalékos ,,normál” halandósági arányt messze túllépték. A faluba vezető úton a Krisztus arcával díszített korábbi ikonokat eltávolították, de a tüskekoronát otthagyták, ami pontosan jelképezi azt, ami a faluval történt. A faluba jövet egyik elhagyott házat találtuk a másik után. Az ablaküveg beesett, a gabona a kertekben a gyommal keveredett – senki sincs, aki aratna…

     

    Slivkában igen sokan haltak meg a kuláktalanítási kampány során. Az éhínség idején pedig annyian haltak meg, hogy a halottakat szállító lovaskocsinak naponta kétszer kellett fordulnia. Egyetlen nap tizenhat tetemet szedtek össze a kolhozban.

    A Kijevtől nem messze fekvő Korosztisiv zsidó falu volt. 1933-ban egyik egykori lakója a falut ,,az általam ismert falu puszta tetemének” írta le. A zsinagógát kötélverő üzemmé alakították. A gyermekek éhenhaltak. (Később az ukrajnai elnéptelenedett zsidó kolhozok újra betelepítését felülről rendelték el.)

    A Kamjanec-Podilszki tartományban lévő Ozarinci protestáns falu volt. Lakói közül a legtöbben meghaltak. Zaporizsia tartományban Halbstadtban, amely német protestáns falu volt és ahová Nagy Katalin cárnő idején mennoniták telepedtek le. Számukra érkezett némi segítség német mennonitáktól és nem haltak meg annyian 1933-ban, de 1937-38-ban valamennyiüket mint kémet száműzték, mert a külvilággal kapcsolatot tartottak fenn.

    Az egyik faluban (Budjonivka a Poltava tartományban) kimutatást készítettek arról a 92 emberről, akik meghaltak. 57 kolhoztag és 33 egyéni gazdálkodó volt közülük. Más bontásban 31 volt szegényparaszt, 53 közepes vagyonú és 8 ,,jólétben” élő, amelyhez két olyan paraszt is tartozott, akiket a kolhozból eltávolítottak.

    Általában az történt, hogy leginkább azok estek áldozatul, akiket a kommunisták ,,szegényparasztként” kategorizáltak vagy azok a szegényparasztok, akik nem voltak hajlandók az új falusi elithez csatlakozni…

     

    Ezidáig jórészt a falvakkal és számadatokkal foglalkoztunk. De meg kell néznünk azokat az embereket is, akik szenvedtek és meghaltak. Egy túlélő világos képet ad a fizikai jelekről:

    Az éhínség klinikai képe jól ismert. Az emberi rendszer energiát termelő forrásait teszi tönkre és úgy halad előre, ahogyan a szervezet nem jut zsírhoz és a cukorhoz. A bőr piszkosszürke árnyalatúvá válik és ráncosodik. Az éhínségben szenvedő személy láthatóan megöregszik. Még a kis gyermekeken és csecsemőkön is kiütközik az öregekre jellemző külső. Szemük megnagyobbodik, kidudorodik és mozdulatlanná válik. A disztrófia folyamata olykor hatással van minden szövetre és a szenvedő összezsugorodott bőrű csontvázra hasonlít. De a szövetek megduzzadása általánosabb, főként a kézfejen, a lábon és az arcon. A duzzadt helyen a bőr kifakad és gennyes sebek keletkeznek. A mozgáshoz szükséges erő elenyészik és a legkisebb mozgás teljes fáradságot okoz.  Az élet legalapvetőbb funkciói – a légzés és a vérkeringés – a test saját szöveteit és az albumint fogyasztja – vagyis a test saját magát falja fel. A légzés és a szívverés felgyorsul. A pupillák kitágulnak és éhhalál előtti hasmenés áll be. Ez az állapot már veszélyes, mert a legkisebb fizikai erőfeszítés szívelégtelenséghez vezet. Gyakran lép fel akkor, amikor a szenvedő megy, lépcsőn kapaszkodik fel vagy szaladni próbál. Az általános gyengeség szétterjed testében. A beteg már nem tud felkelni vagy ágyában mozogni. A fél-öntudatos állapotban elélhet még egy hétig, majd a szív megszűnik dobogni.

    Skorbut üt ki és furunkulusok tarkítják a testet.

    Egy szenvedő paraszt kevésbé klinikai módon számolt be arról, ahogyan szomszédjait látta: ,,Az egyik szeme alatt két zsebszerű duzzanat volt látható és az azt takaró bőr különösen fényes volt. Keze is feldagadt. Ujjain a daganat szétpattant és a sebekből átlátszó folyadék jött, aminek nagyon rossz szaga volt. A lábán és könyökén óriási hólyagok voltak. Mások a földön ülve szurkálták felhólyagzott bőrüket és úgy koldultak. Az egyik szomszédasszony lába elefántnagyságúra dagadt. Csak ült és egy hegyes faággal szurkálta, hogy jöjjön ki a víz a hólyagokból. A bőr állandó szurkálása miatt lábfején nagy lyuk tátongott.”

     

     

     


    Forrás:lovasistvan.hu
    Tovább a cikkre »