Az új és a régi Európa

Az új és a régi Európa

A mai uralkodó ideológiát a kulturális sajátosság, az önazonosság semmibe vétele jellemzi.

Konferenciánk Donald Trump, az Egyesült Államok 45. elnökének épp csak megszerzett győzelme árnyékában zajlik, aki minden várakozással és a Nyugat domináns véleményformáló központjainak sugalmazásaival szemben nyert a választáson. Korábban az Orbán Viktor vezette Fidesz, majd Andrzej Duda és a Jog és Igazságosság (PiS) sikere hasonló sokkot váltott ki a magyar, illetve a lengyel establishmentben, és még inkább Nyugaton. Persze, az események súlya összehasonlíthatatlan. Mi több, az uralkodó narráció ellenére az, ami az Egyesült Államokban történt, nem ugyanaz, mint ami Magyarországon vagy Lengyelországban bekövetkezett.

Trump populista, Orbán és Kaczynski pedig klasszikus konzervatív politikusok. Ha nehéz hozzájuk hasonlókat találni Nyugat-Európában, az azért van, mert a domináns ideológia és felkent papjai, akik irányításuk alatt tartják a nyugati közvélemény-formáló központokat, kasztrálták az európai jobboldalt, és olyanná formálták, hogy alig lehet megkülönböztetni a liberális baloldaltól. A hatalmas nyomás ellenére sem sikerült ugyanezt véghezvinniük a mi országainkban, s nálunk a bevált, régi értékelmélet, a kulturális hagyományok, nemzeteink sajátossága, önazonossága, amire a konzervatívok hivatkoznak és támaszkodnak, fennmaradt. De vajon miből ered Magyarország és Lengyelország eltérő volta, mennyiben következik ez nemzeteink egyediségéből, s vajon lehetséges-e erre politikai projekteket alapozni?

A kommunizmus uralma alatt a nyugati életet tekintettük normálisnak, arról álmodoztunk. Abban láttuk a szabad világ valóságát.

A kommunizmus távlatából egységesnek tűnt, egyes variánsai között a különbségeket lényegtelennek tartottuk. Olyanok szerettünk volna lenni, mint ők: szabadok, gazdagok, demokraták. Annak elemzésére, hogy a legújabb kori történelem során mennyire megváltozott a Nyugat, nem volt szükségünk, sőt, egyenesen provokációnak tartottuk volna, ha ilyesmi belezavart volna álomképeinkbe. Amikor aztán megbukott a rendszer, azt hittük, pusztán ez mindent megváltoztat. Úgy véltük, egyszerű intellektuális kihívás elébe kerültük, nem könnyű, de kivitelezhető feladatot kell megoldanunk. Mást se kell tennünk, mint lemásolni a Nyugatot. Ráadásul a kommunizmus bukása összekapcsolódott azzal a széles körben elfogadott látomással, hogy immár itt a történelem vége, s innen minden szépen feloldódik egyetlen nagy, világméretű liberális-demokrata beteljesedésben. Nos, nem oldódott fel.

Idővel az a vízió, hogy elegendő a Nyugat jelenlegi állapotának lemásolása, egyre nagyobb kétségeket ébresztett. Ugyan Nyugat-Európa establishmentje ilyen stratégiát kényszerített ránk, de mind a gyakorlat, mind az elméleti megfontolások azt kezdték sugalmazni, hogy nemcsak hogy nem ez az egyedül üdvözítő út, hanem hogy valami egészen más felé közelítünk, mint amit célul tűztünk ki.

Amikor a nyugati civilizáció a maga nagy, világméretű győzelmét aratta, teljesen másképp festett, mint napjainkban. Ma jószerint ama régi siker gyümölcseit fogyasztja, ama régi kultúrájának kincsein élősködik, azokat éli fel. Következésképpen, ha a mostani viselkedését utánozzuk, akkor stagnálásra ítéljük magunkat, egy periférikus, másodrangú lét tartósítására. Ha a mai Nyugatot tekintjük mintának, akkor a szegény, kilincselő rokon szerepébe fokozzuk le magunkat.

Az EU a köreiben kötelező retorikával ellentétben valójában kemény, belső gazdasági, és bizonyos mértékig politikai verseny terepe. Alávetett szerepünket elfogadva, s még hangsúlyozva is azzal, hogy csak utánozni igyekszünk őket, olyan kontinentális erők klienseivé válunk, amelyek számára a maguk gazdasági érdekei az elsődlegesek, s bennünket pusztán a gazdasági udvar hátsó traktusában látnának szívesen. Nem állítom, hogy dolgozószobáik csendjében az uniós politikusok pontosan ilyen terveket forgatnak a fejükben. Elegendő azonban, hogy mindenekelőtt a saját vállalataik hasznát akarják növelni.

Ha nem állunk ellent a hasonló, számukra természetes tendenciáknak, fokozatosan gyarmati sorba süllyedünk. Mert ezt jelenti annak elfogadása, hogy a legjobb, amire számíthatunk, az a részvétel nyugati partnereink terveinek megvalósításában, hiszen ők bölcsebbek, mint mi, és jobban tudják, mi a jó nekünk.

Az EU az ellenkultúrából kinőtt, a nyugati civilizáció alapjai ellen fellázadt, neoliberális baloldali eszme gépezetévé vált. A régi utcai kontesztátorok vették át a hatalmat a jelenlegi Európában, s ők döntenek a jövőjéről. Azt várják, hogy mindannyian az ő elképzeléseiket valósítsuk meg, és vita nélkül fogadjuk el az általuk felrajzolt civilizációs projektet. Márpedig a napjainkban uralkodóvá vált emancipációs eszmerendszer lényege az volna, hogy szép sorban adjuk fel önazonosságunkat, sajátosságunk minden vonását, mindenekelőtt nemzeti-kulturális egyediségünk jellemzőit. A mi nemzeteinkben, amelyeket a kommunizmus már egyszer valami nagyon hasonlatos „felszabadulásra” akart kényszeríteni, ez a nyomás nyilvánvalóan fokozódó szkepticizmust ébreszt. Az ebből fakadó tiltakozást a domináns szerepre törő ideológia ellen az európai elitek és országainkban működő klienseik úgy kezelik, mint holmi civilizációs elmaradottságot és „reakciós” hozzáállást.

A nyugati establishment természetesen azokat fogja támogatni, akik elfogadják őket patrónusukul. Akkor hajlandók szemet hunyni szennyes kis bűneik fölött. Nem zavarták őket Gyurcsány Ferenc posztkommunista kormányának korrupciós ügyei, gátlástalan pazarlása, a média manipulációja. Az azonban, hogy Orbán Viktor tisztán, demokratikus úton került hatalomra, menten általános ellenérzést keltett, és éles bírálatokat váltott ki. Ugyanez volt a helyzet Lengyelországgal szemben, a PiS győzelmét követően. Az előző, PO-kormány, az ő saját szavaikkal élve, „az európai fősodorban hajózott”; egy olyan áramlatban, amely – s ezt alá kell húznunk – nem ők jelöltek ki, nem ők gerjesztettek, s amelynek az irányát nem ők szabták meg. Csak sodródtak vele. S mindez elegendő volt ahhoz, hogy a nyugati szalonok kedvenceivé váljanak, akár kormányon vannak, akár nem.

Volt alkalmunk olyan, tág értelemben vett korrupciós folyamatokat szemügyre venni, amilyenekbe „az új Európa” képviselői belekeveredtek. Olyan meghatározásokkal élek, amelyeket földrészünk nyugati felének képviselői szívesen alkalmaznak velünk szemben, aláhúzandó hozzánk való atyáskodó viszonyukat, mintegy elfeledkezve arról, hogy a hivatalos retorika szerint ugyebár egyenlők volnánk. „Új Európának” nevezni azokat az országokat, amelyek több mint ezer éve vették fel a kereszténységet és teremtettek meg európai államokat, vagy félreértés, vagy manipuláció. A kommunizmust ezek az országok nem maguk választották, hanem erőszakkal telepedett rájuk a szovjet fennhatóság, mely tényt Európa nyugati része tulajdonképpen szemrebbenés nélkül elfogadott.

Annak a korrupciós mechanizmusnak lényege, amelyre utalok, abban áll, hogy premizáljuk ezen országok behajolni hajlandó képviselőit, többek között jól fizető és tekintélyt biztosító állásokkal az európai struktúrákban, mégpedig oly módon, hogy cseppet sem törődünk azoknak a nemzeteknek az akaratával, elvárásaival, amelyekből ezek az emberek származnak. Donald Tusk, aki a lengyel államigazgatásban a legfontosabb posztot, a miniszterelnökit hagyta oda azért, hogy beülhessen az Európai Tanács elnökének rangos és jól jövedelmező székébe, kitűnően demonstrálta, mi is a fontosabb neki. Ezt úgy feltüntetni, mintha ez országunk sikere volna, kiválóan mutatja, miképp is kezel bennünket az európai elit.

Nyugati partnereink Magyarország és Lengyelország megfegyelmezésére, rendreutasítására tett próbálkozásai semmilyen sikerrel nem jártak, mi több, azt mondhatjuk, csak megerősítették jelenlegi kormányaink alanyiságát. A migránsválság azt eredményezi, hogy az EU keleti részének országai intenzívebben kezdenek együttműködni egymással. Új élet és erő költözött a visegrádi csoportba, amely egyre vonzóbbá válik a régió más országai, például Románia számára.

A határok megnyitásának kérdése muzulmán migránsok hatalmas tömegei előtt nagyon is valóságos probléma, és messzebb mutató jelenségről rántja le a leplet. A multikulturális társadalomról szóló ideológiai mesék nem állják ki a gyakorlat próbáját, s a valóságos tapasztalatokkal szemben elpukkannak, akár a szappanbuborék. A kultúra egy közösség megszerveződési módja. Egymástól eltérő kultúrák csak olyan rendszerben élhetnek egymás mellett, mint amilyen az Ottomán Porta önkényuralmi berendezkedése volt, vagy egy bizonyos többségi kultúra kemény és erős dominanciája keretében. Minden más esetben csak konfliktus lehet a vége.

A ma Európában uralkodó ideológiát a kulturális sajátosság, az önazonosság semmibe vétele jellemzi. Lehetséges, hogy a nyugat-európaiak egyszerűen természetesnek veszik, hogy azok az emberi közösségek, amiben élnek, amelyet megszoktak, az olyannyira rendíthetetlen és tartós, hogy nem kell külön törődni vele. Mint jeleztem, nekünk nincs ilyen érzésünk. A mi viselkedésünket azzal bélyegzik meg, hogy „xenofóbok és elmaradottak” vagyunk, holott valójában csak igyekszünk megvédeni önazonosságunkat. És persze semmi kedvünk ahhoz, hogy mások mondják meg, mi a jó nekünk, s mások döntsenek alapvető dolgainkról.

A migránsválság élesen rávilágított az országainkban és a körülöttünk dúló konfliktusokra. A kérdés tehát az, hogy elfogadjuk a gyarmati-periferikus státust, ami hosszabb távon elmossa önazonosságunkat, vagy alanyi partnereivé akarunk válni a mai Európa központjainak. Ha az utóbbi utat választjuk, akkor a mainál sokkal erősebb szálakkal kell összekötnünk országainkat, egységbe kell tömörülnünk, közös érdekek vezérelte föderációra kell lépnünk egymással, hiszen a közös tapasztalatok, a történelmi predesztináció is erre késztet bennünket. Térségünk azon az országait, amelyek ma tagjai az EU-nak, s azokat is, amelyek nem, mint például Ukrajna, amely ugyanakkor határos velünk.

Bronislaw Wildstein

A szerző lengyel publicista, író

(Az írás Az Európai Unió lengyel és magyar víziója című nemzetközi konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata)


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »