Az Oroszlán elérzékenyülésre kényszerít

Az Oroszlán elérzékenyülésre kényszerít

A messzi dél vadjai óta nem láttunk ilyen erős gyerekkaraktert, a Gettómilliomos óta pedig ilyen megindító történetet. Együtt őrlődünk az elvesztett családját kutató, ausztrál szülők által örökbe fogadott indiai Saroo-val (Dev Patel), majd ejtünk örömkönnyeket a megnyugtató befejezéskor. Spoilerről szó sincs, „igaz történet alapján”, halljuk, sőt a végén még egy elérhetőséget is kapunk, ahol képbe kerülhetünk az otthonukból eltűnt indiai gyerekekről. Komoly, felelősségteljes üzenet, nem tudjuk nem meghatódva elhagyni a vetítőtermet.

Mégis szkeptikus fajta az ember: a moziból kilépve csak elgondolkozik rajta, mi célja is volt mindennek az üres hatásvadászaton túl. És sajnos az Oroszlán esetében könnyedén juthat arra a következtetésre, hogy nem sok. Garth Davis műve ráadásul még az Oscar-sablonba sem feltétlenül illeszkedik. Míg mondjuk a több mint tíz éve a legjobb filmnek választott Ütközések a jó értelemben volt megindító, ez az Oroszlánról kevésbé mondható el. Miután itt már annak kirobbanása előtt tudjuk, mi lesz az alapkonfliktus, majd rögtön azt is, mi a befejezés, nehezen tudunk együtt izgulni a szereplőkkel, aggódni, hova is fog kifutni az egész. Ennek ellenére a film megpróbál feszültséget kelteni, és ugyan sikerül is neki, csak sajnos nem úgy, ahogy kellene: a néző fog bosszankodni, amiért a film újra és újra a bolondját járatja vele. Ezt persze kiszámíthatóan teszi, jó előre jelzi, hogy mindjárt itt az ideje a sírásnak, majd amikor eljön a nagy pillanat, át is nyújtja a zsebkendőt, hogy tessék, ezzel itasd fel a könnyeid, barátom. Mi pedig dühöngünk, mert tényleg elérzékenyültünk, miközben az érzelmeket jóval valódibb pillanatokra tartogatnánk.

Pedig hát súlyos történettel állunk szemben, a családtagjaitól elkeveredett, majd Tasmánia fővárosába örökbe adott fiú esete drámaibb nem is lehetne. Rengeteg mindent ki lehetett volna hozni belőle – már ha a kreatív szellem megfelelően működik, nem pedig az a fő szempont, hogy ezt a sztorit bűn lenne nem megfilmesíteni. Felvillan például egy pillanatra a lelkifurdalás szempontja, de ezt jóval inkább ki lehetett volna domborítani: mennyire rágja Saroo-t belülről, hogy elkeveredett bátyjától, és családja hosszú évekig kereshette őt, akár még mindig bízhat visszatérésében? Ehhez is kapcsolódva pedig ott az alapkérdés: milyen élete lehetett volna a fiúnak, ha nem a Nicole Kidman és David Wenham által alakított szülőkhöz kerül? És amúgy mi lett volna vele, ha ott marad, ahova született? És akkor, ha ugyanúgy elkeveredik, de nem veszik magukhoz a szülők? Hányféle út és lehetőség nyílt és szűnt meg folyamatosan, míg végül Saroo bejárta azt az egyetlent, ami valósággá válhatott? Miként tekintett volna otthonára és szülőföldjére, ha nem így történik mindez? Elveszített egy családot, vagy nyert végül kettőt is?

Ezek a szempontok viszont hiába lennének izgalmasak, ha a film helyettük csak azzal foglalkozik, hogy Saroo miként hagyja el magát egyre jobban a Google Maps előtt görnyedve. Emlékfoszlányok alapján kutatja a térképen, honnan is jöhetett ő – kérdés, hogy ha így jutott egyről a kettőre az igazi Saroo Brierley, miért kellett erre annyi drága percet elpazarolni a filmidőből. Aztán az sem világos, miért nem hagyták Rooney Marát jobban kibontakozni. Szegény küszködik, belevisz mindent a karakterbe, de hiába, ha a forgatókönyvíró nem tudta élettel megtölteni az alakját. Dev Patel persze nem rossz a főszerepben, ha kell, pajkosan mosolyog, máskor egyre loncsosabban érzékelteti, hogy most már nagyon szeretne rábukkanni a gyökereire. Nicole Kidman sem játssza épp rosszul az örökbefogadó szülőt, nála pedig sikerült az, ami Rooney Mara esetében nem: kibontani a figurát, megmutatni motivációit, félelmeit, esendőségét és valódi erejét.

Egyébként pedig valóban a gyermek Saroo-t alakító Sunny Pawar mozog a lehető legnagyobb természetességgel. Lenyűgöző, milyen könnyedén tud a középpontba kerülni, uralni a filmvásznat. Miatta érdemes adni egy esélyt az Oroszlánnak, ugyanakkor a giccsfaktor miatt az ember akkor sem veszít sokat, ha épp kihagyja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »