Az ökrösszekér három bánata

Az ökrösszekér három bánata

A fotó önmagában alig különleges: autópályán, tréleren szállítanak egy ekhós szereket. A  azonban ismerős, több fotón, filmben láttuk az elmúlt időszakban: a nemrég tragikus halált halt vándor, Gecse Balázs Gergő magyar világvándor, és önellátó csodabogár ökrös szekere az. Az utolsó út… Hirdeti a pár soros, de annál inkább szívbemarkoló reqviem címe. Linkről linkre ugrálva végül a szerző nevét is megtalálom: Károly Ignác. A fotós kiléte is tisztázódik, Csőszi János képe kering az interneten. Talán nem haragszik meg, ha idézem néhány sorát, hiszen az én fejemben is hasonló gondolatok kavarogtak a szomorú történet kapcsán.

A világjáró ökrös szekér egy platón tart hazafelé. Az utolsó útján, immáron a tisztaszívű vándor, Gecse Balázs Gergő nélkül. Kegyetlen dolog szavakba foglalni az érzést. Nem is lehet… csak egy parányi részletét annak a végtelen szomorúságnak, amit érzek, amit ez a fotó kiváltott belőlem… Sajnos esztelenül rohanó korunk jelképe ez: nincs már lehetőség a normális, lassú, szemlélődő életre. A motorizáció, a gépek, a rohanó világ végzetesen a fejünkre nőttek… És hiszem, hogy Gergő végtelenül tiszta és szabad lelke már odafönt sír az ökrös szekerének utolsó útját látván…”

Bizony, a történet felkiáltójellel mutatja, hogy ebben a globalizált, pénz-, technológia- és konzumcentrikus világban nem sok esélyük maradt azoknak, akik elmúlt idők értékrendszerének valamelyikét tekintik inkább etalonnak. Akik régebbi, nyugalmas, munkásabb, vagyontárgyakban, technológiában szegényesebb, de lelkiekben, sikerélményekben, annál gazdagabb életre vágynak.

Nemrég nagy lázzal létesültek az ökofalvak, különböző önellátást hirdető közösségek, aztán szinte mindegyiket bedarálta a rohanó világ. Amelyiket nem, az megmaradt a stressz által padlóra küldött, meghajszolt emberek számára illúziókat áruló látszat öko, természetközeli, önellátó (pontosabban jó pénzért azt mímelő) közösségnek.

Vannak hamis öko-proféták szép számmal, szavaikon kicsavart agyú nézők csüngenek, akár a boldogság-guruk, motivációs szakemberek, ezo-izék a nagy semmit kacskaringós szépen kimondó szavain. Nem lenne baj, ha a bízzál magadban, légy boldog, vedd észre a madarat ingyen jönne, de nem, ezért fizetni kell. Gergő nem ilyen volt! Hiteles személy, aki a sok hamis próféta világában talált egy igaz utat ahhoz az életformához, amelyben hitt, amelyben otthon érezte magát. Ha kérdezték miért, hogyan elmondta. Összeszedetten. Okosan, de tömören, Nem térített, nem kamuzott, csak ment az ökrös szekerével amerre a szíve vitte. Ügyesen dolgozott, szerették mindenfelé a népek.

Tudom, igaza volt! Olyan szegletében születtem a világnak, ahol gyerekkoromban még a mindennapok szintjén megélhettük nagyjából azt, amit ő újfent életre keltett magának. Tudom milyen petróleumlámpa és a nyitott kályhaajtó fényénél szárazbabot fejteni téli estéken, hallgatni Nagyapót, aki megjárta a mindkét háborút. Nagymamát, aki egy nagy gyár főmérnökénél szolgált, kis cselédlányból küzdötte fel magát házvezetőnőnek. Tudom, hogy kell befogni a lovat, szántottam tehenekkel, ismerem, milyen mínusz 20 fokban, hasig érő hóban fát dönteni a havason boronának, megfejni a tehenet. Megtanultam forgatni sok-sok öreg szerszámot, egész jó kézműves asztalos, ács, kádár, kovács, szíjgyártó, szabó, vagy egyszerű földműves lehetnék egy régmúlt világban. Ma nosztalgia, de akkor nekünk a mindennapok természetes része volt. Megcsinálni a mindent is. Házilag.

Pár kilométerrel odébb, azért ott volt már a civilizáció, a kommunizmus gyárai okádták a füstöt, dübörgött a technológia, kohókból folyt az acél. Az ipar szívta el a munkaerőt a falvakból. Azonban egy beteg agyú diktátor szeszélye miatt a házak minden este sötétbe burkolóztak, mert kikapcsolták az áramot, az üzletek üresen kongtak. Ecet, savanyúság, ásványvíz, hashajtó sör, borzalmas zöldségkonzerv, esetleg halkonzerv, gyanús minőségű rövidital volt a polcokon. Minden más jegyre, adagra. Emlékszem a napi harminc deka kenyérre… Elő kellett venni esténként a petróleumlámpát, gyertyát.

A falun maradt öregedő lakosság kénytelen volt több száz éves módszerekkel és eszközökkel földet művelni, hogy fel tudjon nevelni néhány hízót, kisegíteni a városra szakadt gyereket. Földet… Ami maradt, ami nem érte meg tagosítani. Hegyoldalak, vízmosás melletti keskeny völgyek, utak szélén futó földsávok. Ahol egyszerűbb volt ott művelte a TSZ, vagy az állami gazdaság, ahol nehezebb volt és hagyták, ott a paraszt. Nagyszülőktől maradt eszközökkel, lóekével, boronával. Öregek, vagy a két világ között ingázók, akik délelőtt gyári munkásként olajosan kergették a normát akkord globálban az esztergagép előtt, délután és vasárnap pedig a háztáji gazdaságban fogták az eke szarvát, vagy húzták a kaszát.

Éppen itt nőttem fel a két világ, a jelen és múlt mezsgyéjén. Nagyszüleim és szüleim háza között úgy három kilométer lehetett mindössze, de valahol útközben történelmi korszakot ugrottunk. A városi oldalon a modern kor, aszfalt tömbházlakás, fürdőszoba, szemben cukrászda, gyógyszertár, önkiszolgáló vegyesbolt, míg azzal a bűvös három kilométerrel odébb már akkor több mint 100 éves falusi ház, gömbfából, gerezdes kötéssel, zsindellyel fedve. Szoba konyha, verempince, budi kint. Semmi luxus.

Aztán istálló, állatok, ganédomb s vagy 15 ár konyhakert, és jó hosszú kerítés, hogy legyen állandóan, amit javítani. A kerítésen túl hosszú mező, telente rendszeresen bejártak a farkasok. Nem tudom velem van-e a baj, de legalább ezerszer jobban szerettem a kemény, ódivatú falusi életet, mint a kényelmes és akkoriban sokkal divatosabb városit.

– Mert van szénapadlás, ahova felvinni a lányokat – ráztam le mindig az efelett értetlenkedőket. Minden esetre, arra jó útravaló, hogy ne csak romantikázzak kényelemben pöffeszkedő huszonegyedik századi városlakóként az egészséges falusi életről, jó levegőről, csendről kergetve fantáziákat. Pontosan tudom, miről szól az a bizonyos „természetközeli, lassú folyású, elmélkedő” életforma. Ha valaki ábrándozna arról, hogy eladja városi lakását, falura, tanyára költözik, annak elárulom, nem olyan, ahogy elképzeli. Sokkal nehezebb! Jobb inkább kipróbálni, mint csalódni később. Kölcsön kért parasztházban, bérelt tanyán, akárhol. Ahol legalább fél évig élesben mehet a buli. Ha még akkor is tetszik a dolog, akkor közénk való. Vagy, ha a változatosságot, az utakat kedveli, a Gergő örökébe.

Őt különösen szerettem, mint, ahogyan kedvelek minden olyan fiatalt, aki jobban érzi magát a régiek bőrében, mint a globalizált konzumtársadalomban. Megviselt értelmetlen halála, pedig nem is ismertem személyesen. Mindig elszomorít, ha fiatal hal értelmetlen halált, Gergő tragédiája azonban különösen mély bánatot idézett elő.

Rádöbbentett arra, aligha létezik menekvés. Ez a pörgő világ mindent és mindenkit elsodor. Van-e, egyáltalán ahova el lehet bújni tisztaszívű életet élni, vagy mindenhol utolérnek, kifosztanak, képükre faragnak erőszakkal. Úgy tűnik az ekhós szekér és az utak nem jó módja ennek, azt már nem hagyja a globalizáció, hogy csináld…

Szóval nézegetem a képet mély bánattal a szívemben, amikor rádöbbenek arra, hogy ezt a fészbuk falamra a Székelyek Világszövetsége nevű entitástól került. Azt mondja a bejegyzés: A Székelyek Világszövetsége szomorú itt: Dallas… Ettől egy fokkal én is még szomorúbb leszek, mert elég baj az, ha a székelyek világszövetsége Dallasban kell, hogy szomorkodjon. Ennél csak az szomorúbb, hogy én mindezt Németországban olvasom és írom. Vigasztal, hogy egyértelműen hazakészülünk, a végképp kitelepülés nem opció.

Nagyot sóhajtok az ágyam felett függő Szűz Mária kép felé:

– Drágajó Márjám, add, hogy erőnk legyen, s egészségünk, hamar esszerakni azt a csepp pénzt, ami arra kell, hogy valahol, ahol magyar szívvel, szemlélődve, okosan, de szép lassan élnek, le tudjuk ütni azt a négy karót, amelyek között elterülő földecskéről azt mondja majd a telekkönyv, hogy a miénk. Nem kell nagy, bár akkora, hova a könnyünk le tud cseppenni, mikor eszünkbe jut, hogy szegény Gecse Balázs Gergő se így tervezte a hazamenetelt…

Hompoth Loránd

 


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »