„Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott…” – 230 éve született Kölcsey Ferenc

„Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott…” – 230 éve született Kölcsey Ferenc

1790. augusztus 8., Sződemeter. Ekkor és itt született Kölcsey Ferenc, a magányos, érzékeny, nem evilági ember – Himnuszunk költője. Rá emlékezünk születése évfordulóján.

Kölcsey neve hallatán a Himnusz mellett címek, fogalmak, szállóigévé vált sorok juthatnak eszünkbe – talán homályosan, a középiskolai padból és az érettségi tételből földerengve… Huszt, Zrínyi második éneke, Vanitatum vanitas – talán a legismertebb versek. Himlő, mely gyermekkorban megvakítja egyik szemére – életrajzi tény, mely rögtön előhívja az ábrázolásokat, az arcot. Nemzeti hagyományok, Parainesis, Országgyűlési napló – néhány prózai mű. És a kitörölhetetlen nyom az irodalomtörténetben: a Berzsenyi-bírálat.

E rövid emlékezés során megpróbálunk közelebb lépni az emberhez, ehhez az ismeretlen, távoli lélekhez. Szerb Antal nagy Kölcsey-tanulmányát hívom segítségül, és persze a művet.

Végtelenül magányos, borongó lélek, a kortársak, köztük Kossuth szerint „túlvilági jelenés”. Szabó Magda szavaival: „a tiszták tisztája, a mester”. Költő, filozófus, esztéta, szónok, alázatos, erényes, szelíd ember. Az ideák világában élt. És mert a valóság oly távol esett ettől az álombeli, tiszta világtól, menekült, lelki alkatát a bánat és az egyre mélyülő pesszimizmus határozta meg. Ilyen volt hazaszeretete. És ilyen volt szerelme is. Verseiben föl-föltűnik egy barna leányka, egy ideál, a gyerekkorból. Ez is Kölcsey érzékeny, éteri alkatához tartozik: a végtelen (ma már könnyen megbélyegeznénk: esztelen) hűség.

Különös ez a lírikus: nem enged közel magához; nem nyitja ki, nem kínálja tálcán a lelkét. Szerb Antal e költészet nagy diszkréciójáról beszél. „Valamennyi versében gondosan elrejti magát az avatatlan szemek elől; csak-személyes élményeiről nem tudunk meg belőlük semmit. Sok verse egészen személytelen: hazafias versei, melyekben nem ő beszél, a személy, hanem az egész magyarság képviselője, a vátesz, aki egy kollektív egység hangjával énekel – csak így lehetett a Himnusz a nemzet közös imájává. […] De a legszemélyesebb, leginkább belőle és átéltségeiből fakadó versei is olyan általános-emberi magaslatokon állnak, mintha nem is volna személyes alapjuk.”

„Ültem csolnakomban
Habzó vizen,
Hallék zúgni darvat,
Röptébe fenn.
Röpűlsz égi vándor,
Föld s víz felett,
Vajha szállni tudnék
Én is veled!”

Az örök vágy ihlette versek szép példája a Csolnakon. „Elysium kapuja nem nyílik az álom előtt sem; ami után vágyakozik, örökös titok, szimbóluma a lefátyolozott saisi istennő és a csodálatos Kék Virág. Mert vágya végső céljában a transzcendensbe fut és végtelen.”

Van a Szentírásban egy Jákobra vonatkozó rész (MTörv 32,10), mely, úgy érzem, kivételesen találó és illő a mi Kölcseynkre is: „A pusztában találta meg őt, a félelem helyén, a zord magányosság földjén. Körülvette, és tanítgatta, és mint a szeme fényét, úgy őrizte.”

A költő rövid életéből hosszú éveket töltött a pusztában, a „zord magányosság földjén” – az álmosdi birtokon, majd Csekén, melyek a teljes társtalanság helyei voltak számára. Ugyanakkor lelke-szelleme a megpróbáltatások, fájdalmak, magány közepette egyre csak gazdagodott. Az Úr valóban mint szeme fényét őrizte őt – az embert, akit gyermekként megfosztott egyik szeme fényétől. Nem lehet-e, hogy épp ez az evilági valóság látására képtelen szem látta mindvégig azt a másik valóságot, az igazit?

Hírdetés

„Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett magának, mely az élet minden szakában, a szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének” – e felütéssel indul az unokaöcshöz, Kölcsey Kálmánhoz írt testamentum. Az isten-, ember- és hazaszeretet hatalmas dokumentuma ez, vallomás az önzetlen, erényes, másokat szolgáló életről.

Emeljük most tekintetünket a prózaíró Kölcseyre. És hallgassuk prózai nyelvünk lendületes szépségét.

„Imádd az istenséget! – szól a Parainesis parancsa. – […] Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben, s a szenvedélyek és indúlatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás. Akarmerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végetlenűl bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei súgárzanak feléd.”

S még egy megkapóan szép, megszívlelendő tanács, ugyane műből, az embertől, akinek alighanem a könyvek voltak a legjobb barátai:
„A bölcseség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhúnytakat is, kik tanulások, vizsgálatok és tapasztalatok által gyűjtött kincseiket a maradék számára könyveikbe letették. De jusson eszedbe: a könyvek száma végetlen, a te éveid pedig végesek; s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint az üresbeszédű társalkodót: úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt ne könnyen végy kezedbe oly művet, mely a genie lángjegyét homlokán nem hordja; a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztűl.”

Időzzünk el végül a megrázó szépségű Berzsenyi-emlékbeszédnél. A szöveg, melynek kezdetét és zárlatát idézzük, nemcsak a tündöklő szónokot állítja elénk, hanem az emberi nagyságot is.

„Az emberi nem, egészben tekintve, örökre virágzó növény, minek egyfelől hervadó virágai mellett, másfelől szünet nélkül újak és újabbak fakadnak s nyílnak ki. Végetlenűl tenyésző élet ez; hol múlt és jelen csak a jövendőnek szolgálnak magúl, s a bölcs örvendve néz e jövendő elébe; mert tudja, hogy az bizonyosan felvirúl, s felvirúlta után enyészetre sem hajlik, míg magából a következő időnek alapot nem készít.
De ki elég erős, mindég és mindenütt csak az egészre vetni pillantatát? Egyes emberek, a végetlen egész egyes virágai vonzanak bennünket magokhoz; egyesekhez fűzzük hajlandóságunkat, érdekeinket, szerelmünket; s midőn az egyesek hervadnak és enyésznek, megszakadni érezzük az egymásbólfolyt idők folyamát: s ez érzet a legkínosbak közé tartozik. Mert szívünk legtermészetesb indúlata, vágya és küzdése, majd tisztán, majd homályosan, a jövendőt tárgyazza; s mondjátok meg: a megholtak jövendője hol vagyon?

[…]

Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”

Valóban, két év sem telt el, s 1838 augusztusában Kölcsey követte Berzsenyit a síri békesség lakába. „Nem közénk való volt!” – kiáltott fel Wesselényi Miklós, halálhírét hallva. Idegen volt ebben a földi világban, még a hazában is, amit annyira szeretett, szolgált és féltett. Micsoda feszítő ellentét: a magyar irodalomtörténet legmagányosabb és legfájdalmasabb alakja adta a legközösségibb kincset nemzetének. Az imát, ami kétszáz éve ostromolja az egeket. „Isten, áldd meg a magyart…”

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »