Az irgalmasságról tartottak konferenciát a Horváth Mihály téri Szent József-templomban

Az irgalmasságról tartottak konferenciát a Horváth Mihály téri Szent József-templomban

A Horváth Mihály téri Szent József-templomban 10 éves hagyományra tekint vissza az irgalmasságról szóló konferenciák rendezése. Idén, az irgalmasság szentévében az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye támogatásával, Erdő Péter bíboros védnökségével jött létre október 8-án a konferencia.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A konferencián Béri Renátó OCD, Blanckenstein György szentendrei plébános, Hofher József SJ, Horváth Zoltán és Kovács Zoltán budapesti plébánosok, Makláry Ákos görögkatolikus parókus előadásai mellett közössége munkájáról beszélt Csapó Emma nyugalmazott hitoktató és Szőke Péter, a Szent Egyed közösség budapesti csoportjának vezetője.

A konferencia a zsolozsma elimádkozásával kezdődött, majd Michels Antal szervező, a Szent József-templom plébánosa köszöntötte a résztvevőket. A konferencia fontos részét képezte a zenei áhítat, a Kemenes Gábor nagykovácsi plébános vezette szentségimádás és a rózsafüzér-imádságok. A találkozó záró szentmiséjét Snell György esztergom-budapesti segédpüspök mutatta be.

Erdő Péter bíboros, a konferencia védnöke üzenettel fordult a résztvevőkhöz, amelyet Zimányi Ágnes, a konferencia szervezője az imanap kezdetén és délben is felolvasott.

Az előadók más-más szempontból közelítették meg a témát, elősegítve a mélyebb megértést. Béri Renátó kármelita szerzetes az irgalom fogalmának értelmezésével elméleti alapot adott, melyre a helyes cselekvésnek épülnie kell. Az irgalmasság Isten ingyenes szeretete – határozta meg a kiindulási pontot Béri Renátó.

Arra a problémára mutatott rá, hogy sokakban él torz elképzelés arról, mit jelent Isten irgalmassága, aminek az a megtapasztalás az oka, hogy a szeretetet ki kell érdemelni, meg kell érte dolgozni, illetve hibákat elkövetve el lehet veszíteni. Ezt az értlemezést fejezi ki az irgalom szó köznyelvi használata is. Ha Isten így viszonyulna hozzánk, az nem a Szentírásból megismert Isten, hanem egy kegyetlen, büntető, kiszámíthatatlan lény lenne. Így érthető az ateizmus is, ami elutasítja az ilyen Istent. A torz értelmezés hátterében az emberekben élő hamis istenkép áll – mutatott rá az előadó. „Félreismerjük Istent, ahogy könnyen félreismerjük, egy-egy gesztusból ítéljük meg az embereket is.”

Milyen az istenképünk? – a kérdés őszinte átgondolására kérte a hallgatóságot az előadó, hogy ne a hittanórán tanult igazságok alapján fogalmazzák meg válaszaikat, hanem a bennük működő érzelmeket vizsgálják. „Félve viszonyulok Istenhez? Tőlem távolinak érzékelem őt? Úgy érzem, irreális elvárásokat támaszt?” – fogalmazta meg a kérdéseket a kármelita szerzetes. 

A torz istenkép a gyerekkorban a szülőktől kapott szeretet és az egyházi szocializáció függvénye – mutatott rá a továbbiakban. Nem tehetünk róla, milyen kép alakult ki bennünk, de arról igen, hogy rákérdezünk-e életünk folyamán. Egyrészről a szülők, másrészről a lelkipásztor felelőssége ez. Szerettek-e minket feltétel nélkül szüleink, vagy azt éltük meg, csak amíg jók vagyunk, addig szeretnek?

Az idő kerekét visszaforgatni ugyan nem lehet, de az örömhír az, hogy a bennünk kialakult istenkép alakítható, lehet rajta dolgozni. A cél az, hogy az ember megismerje Istent úgy, ahogy van, hogy a szeretet Istenével tanuljon meg élni, hogy elfogadja az ingyenesen kapott szeretetet. Miért olyan nehéz ez az elfogadás? – tette fel a kérdést Béri Renátó, majd válaszában úgy fogalmazott: Ha körülnézünk a világban, mindennek ára van.

A legbeszédesebb történet az ingyenes szeretetről a tékozló fiú története. A történetben a testvér az igazságosság követelményével él. Az apa a feltétel nélküli örömet éli meg fia hazatértekor. A fiúnak nincs más dolga, mint ezt elfogadni. Hol van akkor az igazságosság? – kérdezhetnénk az otthon maradt fiúval. Tehetünk rosszat, úgyis szeretve vagyunk? Aki hagyja, hogy átölelje a szeretet, elengedi az ellenállást, az megérti az irgalmasság lényegét. Ennek boldogító érzése életerőt ad, képessé tesz elkerülni a rosszat és tenni a jót. Aki megismeri, nem akar vele visszaélni, és a kapcsolat képessé teszi arra, hogy a jó szerint éljen – írta le Béri Renátó a tékozló fiúban lejátszódó belső tapasztalatot. Majd választ adott a korábban felmerült kérdésre, kijelentve: van igazságosság. A személy mindig szeretve van Istenben, nem tud olyat tenni, hogy ezt a szeretetet elveszítse. Mivel Isten irgalmas szeretettel szereti az embert, ezért elítélheti ugyan a rossz cselekedeteinket, de személyünket soha nem taszítja el önmagától. Bárcsak mi is így szeretnénk! – zárta az előadást a fiatal kármelita.

Horváth Zoltán, a budapesti Avilai Szent Teréz-templom plébánosa folytatta a gondolatmenetet, és arra világított rá, hogy mi, emberek egymással való kapcsolatunkban nem tudunk elvonatkozatni hibáinktól, az adok-kapok viszonylatban gondolkodunk, kedvünktől, ráhangoltságunktól tesszük függővé, kihez hogyan fordulunk. Isten ezzel szemben önmagát adja ajándékba, ami Jézusban válik valósággá. Ezt sem megérdemelni, sem meghálálni nem tudjuk igazán, holott a természetünkben benne van a hálára való törekvés – mutatott rá az előadó. Ebből a vágyból születik az Isten dicsőítését, imádását kifejező istentisztelet, a liturgia. Az imaórák során az ember a nap különböző időpontjaiban különböző szavakkal fordul Istenhez hálát adni az ajándékokért. Előfordul gyakorta, hogy az imában leginkább kérünk – fogalmazta meg tapasztalatát Horváth Zoltán. A cél azonban a párbeszéd Istennel: hogy az ember megnyissa szívét, vágyva Isten válaszára, amit a Szentírás szavaiban találhat meg. Eljut-e a szívemhez Isten szava? Tudatában vagyok-e, hogy Isten azt adja nekem, ami a leginkább a javamra szolgál? – tette fel a kérdéseket Horváth Zoltán, kérve a jelenlévőket a lelkiismeretvizsgálatra.

Kovács Zoltán, a Szent Mihály-templom plébánosa elmélkedő gondolatai Szűz Máriát, mint az irgalmasság anyját hozták közel, az alábbi kérdések alapján: Mi Mária szerepe Isten üdvözítő tervében? Miért vállalta az istenanyaságot? Mit jelent, hogy ő az irgalmasság anyja? Az elmélkedésben Máriának Jézus életében betöltött szerepét végigkísérve megállt a kánai menyegző eseményénél, arra mutatva példát, hogyan viszi Mária Isten elé az ember gondjait. Majd utalt Jézus keresztjére, amelynek tövében ott állt a Szűzanya is. Jézus az emberlét legvégső szegmenséig elment, életét adta, hogy nekünk életünk legyen. Mária nemcsak mint szemlélő van jelen Jézus lábainál; átöleli a keresztet, azonosul a szenvedővel, részese a passiónak. Minket is elkísér Istenhez, az örök bíróhoz – fogalmazott Kovács Zoltán. Mária figyelmeztet, hogy van ítélet, s nekünk oda kell állnunk Isten elé úgy, ahogy földi életünkben formálni hagytuk magunkat. Mária mint vezető fogja a kezünket, szeretettel egyengeti lépéseinket. Merjünk élni közbenjárásával, amikor gyöngeségeink eluralkodnak rajtunk! Megértő szívéből bátorítást meríthetünk – folytatta az előadó a gondolatot és imádkozásra buzdított, ami lelki szárazság, sötétség idején is „megnyitja számunkra az eget.”

Csapó Emma nyugalmazott hitoktató munkájáról számolt be. Tolnai utcai hitoktatóként figyelt fel a prostituáltak sorsára. Egy tanítványát látta meg egyszer az utcán, aki elmondta, nem önszántából van ott. Azt gondolta, ha elmondja megfelelő helyen, akkor azonnal segíteni lehet a lánynak. Ehelyett azt a választ kapta, hogy hitoktatóként ez nem az ő dolga, vigyázzon ma gára,veszélyes területre lépett. Ebből a tapasztalatból született az az elkötelezett szolgálat, amely sok lányt megmentett az életnek. Ez rengeteg beszélgetésnek, figyelemnek és imának az eredménye volt – tekintett vissza az eddig megtett útra az előadó. Képzések, külföldi minták megismerése alapján hozott létre egy önsegítő csoportot, ahol olyan nőkkel foglalkozik, akik a munka világába szeretnének belépni, de ehhez hiányzik a megfelelő iskolázottság és a személyi felkészültség. A csoport élete az alfa-kurzus módszeréhez hasonlóan zajlik, része a tanítás, az ima, a közösségépítés. Különféle szakemberek segítik a munkát, kezdve a pszichológustól a szociális munkásig és természetesen a hitoktatóig. Csapó Emma elmondta, hogy a lányok életének megváltozása sok esetben megtérésüknek volt köszönhető.

Hofher József SJ Tekintetre méltatta címmel a kontempláció és akció jelentéséről, viszonyáról beszélt. Mécs Lászlótól kölcsönzött idézettel – „Ítélet lesz, s valaki felelős” – megfogalmazta, felelősségünk van a világ alakulásában. Ezt a felelősségérzetet ébresztgette: hol szívhez szóló példázattal, hol fenyegetést tartalmazó felhívással, hol racionális érveléssel. „Láss, ítélj, cselekedj” – mondja egy jezsuita tanítás. Ennek szellemében élve meg tudjuk találni a választ korunk égető kérdéseire – véli a hajléktalan és romaszolgálatban éveken át dolgozó jezsuita. Első dolog, hogy látnunk kell a valóságot, nem az idealizált, kozmetikázott valóságot, amikor látóterünkből kitoljuk a problémákat, így például a lelkiismereti kihívást jelentő szegénységet. Ezt a jelent el kell fogadnunk, sőt, szeretnünk kell. A szegénység, elesettség figyelmeztet, hogy mindent, amink van, kaptunk. Amit tennünk kell, az a hálaadás. Csávor Kálmán SJ nyomán súlyos szavakkal figyelmeztetett: Vagy visszatalálunk egészen Krisztushoz, vagy beletörődünk az emberiség végpusztulásába.

Ez a cselekvési modell kontempláció része: a valóság, a jelen feltérképezése, hogy helyes ítéletet hozhassunk. Egyszerre kell lelkünkben Máriának és Mártának lennünk. Nem merülhetünk el úgy a szemlélődésben, hogy ne akarjunk javítani a világ dolgain, de nem mehetünk neki úgy a munkának, hogy előbb ne mélyültünk volna el a szemlélődésben. „Energiahiányos lények vagyunk” – figyelmeztetett. A biológiai táplálék nem elegendő. Ahhoz, hogy jobban szeressünk, szükségünk van lelki erősséget adó táplálékra, amit az Eucharisztiában találunk meg. Az Eucharisztia erőt ad a léleknek és szellemnek, erőt a helyes cselekvéshez. Végül ezzel a kérdésben megfogalmazott feladattal zárta előadását: Mit tudunk tenni akár önmagunkat zárójelbe téve, hogy legyen jövőnk?

Szőke Péter, a Szent Egyed Közösség budapesti csoportjának vezetője a világ mintegy 75 országában jelen lévő közösség tevékenységét mutatta be. A Ferenc pápa által adott definíció mentén haladva adott képet a közösség működéséről: Járjatok a három „p” útján: az imádság (pregiera), a szegényekkel való barátság (poveri) és a békeszerzés útján (pace). Az imádság az a terület, mely a közösség minden tevékenységét kíséri, kifejezve azt a bizalmat, hogy az ima történelemformáló erővel bír. A szegényekkel való barátság a közösség tagjait a hajléktalanok, menekültek, foglyok, betegek közé küldi. A békeszerzés útján járva ültetik le egy asztalhoz vallások, etnikumok, kultúrák képviselőit, ahogy ezt most szeptemberben, Assisiben is megtették.

A közösségvezető három történet alapján hozta közel a hallgatósághoz a budapesti közösség életét. Először egy, a halál felé közeledő idősotthonban élő asszony találkozását írta le a közösség egyik tagjának fél éves kislányával. Majd egy hajléktalan, sokszor követelőző férfivel való találkozásáról mesélt. Szőke Péter egy alkalommal sietett, nem tudott megállni beszélgetni vele, s azzal kért tőle elnézést, hogy most született a fia. Erre a férfi kitörő, leginkább családtagtól megszokott örömmel reagált. A harmadik történet a közösség szegény sorsú gyerekei számára szervezett nyaraláson történt, ahol ezek a gyerekek az első elutasítás után rövid idő alatt befogadták a velük együtt nyaralni vitt afgán és iraki gyerekeket.

Szőke Péter arra mutatott rá, hogy az irgalom ellentéte a Bibliában nem a gonoszság, hanem a közöny. A gazdag ember és a szegény Lázár történetében a gazdag nem volt gonosz, egyszerűen nem vett tudomást a szegényről. A közöny vezeti, amikor zárva tartja az ajtót. A közöny folyománya az individualizmus, etnocentrizmus, egoizmus és végső soron maga a háború is. Lázár és a gazdag ember példázatával az irgalmas szamaritánus története áll szemben. Ehhez kapcsolódva Szőke Péter így fogalmazott: „Elég felemelni tekintetünket önmagunkról, és meglátjuk az út mentén fekvő embereket. És akkor alkalmunk nyílik rá, hogy találkozzunk bennük Jézussal, aki először nekünk irgalmazott, mert ő az irgalmasság arca.”

Az előadók között Blankenstein György Irgalmasság a családban, valamint Makláry Ákos görögkatolikus parókus Ferenc pápa szándéka az irgalmasság évében címmel tartott előadást.

A konferencia záró szentmiséjét Snell György püspök mutatta be. Szentbeszédében a napi evangéliumhoz, a tíz leprás megtisztításának történetéhez kapcsolódott. A középpontba a gyógyuláshoz vezető utat és a hálaadás kérdését állította. Felidézve a jelenetet Snell György azt a lelkiállapotot érzékeltette, melyben a társadalomból kitaszított, megbélyegzett személy el mer indulni az emberek közé, mert hisz abban, hogy Jézus szavára valami történni fog, bízik és remél. És valóban, útközben mind a tízen meggyógyulnak. Miért fontos, hogy az egy megtisztult visszament köszönetet mondani Jézusnak, a többi kilenc pedig nem? A püspök egy indiai szerző művéből olvasott fel, aki a vissza nem ment kilenccel készített képzeletbeli riportot. Mindegyiknek volt indoka, miért nem érezte fontosnak a hálaadást. A történettel tükröt tartott a hallgatóságnak, annak a tapasztalatának hangot adva, mennyiszer elfeledkezünk a hálaadásról. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a bölcsőtől a sírig rá vagyunk utalva egymásra. Tudnunk kell köszönetet mondani a jóért, amit másoktól kapunk. Ez alapvető viszonyulás kellene, hogy legyen életünkben – fogalmazta meg az irgalmasság szentévének egyik üzenetét Snell György.

Fotó: Fábián Attila, Bókay Lászó, Pákozdi Ferenc

Trauttwein Éva/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »