Az infomonopolisták korlátozása

Az infomonopolisták korlátozása

Egy modern kapitalista gazdaságban üdvözöljük azokat az innovációkat, amelyek piaci erőt hoznak létre, de egyben félünk az ellenőrizetlen piaci dominancia kockázataitól is. Sehol nem látványosabbak ezek a kockázatok, mint a mostani információs technológiai monopóliumoknál.

Már jóval a digitális korszak előtt felmerült a kérdés, hogy miként kell ösztönözni a forradalmasító, piacokat domináló innovációkat, miközben korlátozzuk a piaci erővel való visszaélést.

Mindeddig az amerikaiak jórészt tolerálták az üzleti világ innovációi által kiváltott teremtő rombolást, és nem törekedtek a potenciális visszaélések korlátozására.

A „felfaló” árazást és a versenyellenes fúziókat tiltó szabályok ellenére a gyakorlatban engedélyezik a piacvezetők erejét növelő árháborúkat és felvásárlásokat.

Törvényileg elrendelt cégszétválasztások (mint a Standard Oil 1911-es és az AT&T 1982-es esete) ritkán fordulnak elő, és a „természetes monopóliumok” (például az áramszolgáltatók) árainak szabályozása sem jellemző.

Ez az innovációt támogató megközelítés elősegítette, hogy az Egyesült Államok a világot domináló cégek bölcsőjévé váljon. Ez nem változott meg a digitális forradalommal sem.

Az „infomonopolista”, kevés szabályozási korláttal akadályozott Google és Facebook addig nem látott értékeket teremtettek a fogyasztóknak, illetve hatalmas piaci erőt biztosítottak maguknak.

Kizsigerelték a hagyományos médiát, bár a vesztesek közül sokan maguk is oligopolisták vagy monopolisták voltak. Amikor az ABC, a CBS és az NBC amerikai televíziós társaságok uralták a piacot, akkor magas árakat kértek el a hirdetésekért. Annak az egy vagy két újságnak, amelyek dominálták az egyes városokat, nem kellett öldöklő árversenybe bocsátkoznia.

Semmi kétség, hogy a korlátlan növekedés segítette a Google és a Facebook által nyújtott előnyök egyre nagyobbá válását. Minél több a Google-keresés, annál jobb találati eredmények születnek. Minél több ember használja a Facebookot, annál több ok szól amellett, hogy az emberek csatlakozzanak a platformhoz.

Ez vonzza a hirdetőket, a hirdetési bevételek pedig a technológia fejlesztéséhez, illetve a pluszfunkciók biztosításához szükséges beruházásokat finanszírozzák.

Az ellenőrizetlen piaci erő azonban lehetőségeket nyújt a visszaélésekre, különösen az adatvédelem terén. A televíziós társaságokkal és az újságokkal szemben a digitális óriáscégek nem csupán látogatókat adnak a hirdetőknek, hanem az egyes felhasználókra szabják a hirdetéseket. Ez lényeges különbség, ugyanis a hirdetések hatékony testreszabása érdekében ezek a cégek hatalmas mennyiségű személyes adatot gyűjtenek be.

A legtöbb felhasználó valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy milyen adatait gyűjtik össze, ezért eddig meglepően nagy türelemmel viseltettek az online megfigyeléssel szemben.

A legtöbben nem bajlódnak azzal, hogy elolvassák például a Facebook szolgáltatási feltételeit, mielőtt ráklikkelnek a beleegyezés gombra, és nem érdekli őket, hogy milyen mértékben figyelik meg az online közösségi térben folytatott aktivitásukat.

Valójában a felhasználók aktivitásának széles körű nyomon követése lett az új norma. A kérdés már nem az, hogy a Facebook pénzre válthatja-e a felhasználók személyes adatait, hanem inkább az, hogy a Facebooktól kellene-e megkövetelni, hogy fizessen a felhasználók adataiért, vagy akár díjat szedjen be azoktól, akik nem akarják, hogy az adataikat gyűjtsék.
Egyáltalán nem világos azonban, hogy ezekben a cégekben meg lehet-e bízni az összegyűjtött adatok felhasználásával kapcsolatban.

Annak ellenére, hogy a Facebook azt állította, nem ad el adatokat hirdetőknek, nemrégiben kiderült, hogy csaknem 90 millió felhasználó adataihoz engedte hozzáférni a Camb­ridge Analytica politikai tanácsadó céget.

Ezt követően Mark Zuckerbergnek, a Facebook alapító-vezérigazgatójának az amerikai kongresszus előtti meghallgatása nem bizonyult különösebben megnyugtatónak, miután alig szolgált valódi információkkal. A kongresszus tagjai – akik közül többen kampánytámogatást kaptak a Facebooktól – jórészt visszafogták magukat a Facebook gondatlanságának elítélésével kapcsolatban, míg Zuckerberg megígérte, hogy több pénzt fordítanak majd a biztonságra.

A Facebook vagy a Google által összegyűjtött adatok biztonságban lehetnek-e valaha is? Bármennyit költhetnek a hatalmas adatbázisok védelmére, túlzás lenne azt gondolni, hogy senki nem tudná kívülről vagy belülről az ilyen hatalmas és komplex cégek védelmét feltörni. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) sem tudta megakadályozni, hogy Edward Snowden pendrive-on államtitkokat vigyen ki a szervezettől.

Bizonyos ágazatokban, mint az egészségügy vagy a bankszektor, a digitálisan tárolt adatok közhaszna igazolja a kockázatokat. Az esetek legnagyobb részében azonban az adatgyűjtés korlátozása sokkal biztonságosabb megoldás, mint az adatvédelemre való támaszkodás.

Ha garantálni lehetne, hogy korunk infomonopolistái csupán igen korlátozott mennyiségű személyes adatot gyűjthessenek, akkor meg lehetne védeni a felhasználókat anélkül, hogy jelentősen csökkenne az online platformok vonzereje a hirdetők felé.

Az ilyen korlátozások nélkül ezen platformok kockázatai a felhasználók szemében többet nyomnának a latban, mint a hasznuk. Egy ilyen fejleménynek olyan messze ható politikai következményei lehetnek, mint például az infomonopolisták gazdasági felemelkedésének.

Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org


Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »