Az ima ösvényein – A nap, amely átalakít

Az ima ösvényein – A nap, amely átalakít

A Nyolc Boldogság Közösség nővérei, a Központi Oltáregyesület és az Eucharisztikus Élet Mozgalom június 15-én eucharisztikus lelkinapot rendezett a budapesti Örökimádás-templomban.

Buzzatinak van egy izgalmas egyperces novellája egy titokzatos átjáróról, amely, noha a vidéki ház kertjén át vezet, sűrűn be van nőve növényekkel, és aki átmegy rajta, másik dimenzióba kerül. Hirtelen ez ötlik eszembe – nem, nem: ebben az átjáróban haladok! –, amikor az Örökimádás-templom zegzugos hátsó folyosóin összevissza rohangálunk a fotós kolléganőmmel a lelkinap egyik eseményéről a másikra, anélkül, hogy tudnánk, jó-e az irány, és közben néha kilátunk egy-egy kertrészletre, udvarra, de nincsen idő nézelődni, mert valahol, egy újabb szobában máris történik, amin jelen kellene lennünk: újabb elvarázsolódás, beavatódás-élmény vár ránk. A programok egyidejűsége miatt úgy érezzük, úgyis hiába futunk, késve fogunk odaérni – valami többre hívtak meg ide ma bennünket, mint amit képesek vagyunk befogadni.

*

De érdemes kissé hátrálni az időben: délelőtt fél tízre, amikor a bedugult körúton a villamospótlóval érkező kolléganőmet várom, amely röpke tíz perc alatt meg is teszi a maradék tíz métert a megállóig. Gyalog indulunk a templom felé, és közben próbáljuk kitalálni, mi vár ránk ma, és főleg hogy hánytól hányig. Az egyik meghívóban ugyanis háromórás, a másikban hétórás időtartam szerepel. „Te, a hét óra az már majdnem egy munkanap” – mondom Zitának, és ettől a felismeréstől mindketten megijedünk. „Mit lehet ott annyi ideig csinálni?” – kérdezi. „Majd meglátjuk, mi ez az egész, aztán pár óra múlva eldöntjük, mi legyen” – válaszolom.

Végül hatig, tehát nyolc órán át maradunk, és csak nehezen, a nővérektől hosszasan búcsúzkodva jövünk el végül. Úgy repül el a nap, hogy szinte észre sem vesszük.

*

„Az egyházi közösség az eucharisztikus áldozatból él. Ha nem abból él, akkor nem él – mondja a tíz órakor kezdődő mise prédikációjában Gáspár István nagymarosi plébános, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója. A misében a keresztáldozat mosttá válik, ezt őrzi áldozás szavunk. Az áldozás táplálék is, szeretetegyesülés is, de leghangsúlyosabb eleme az áldozat: teljesen Istenbe veszek, és ő teljesen magába fogad engem. A legmerészebb tett: mindent odaadok neki. De ez a közösség tette, amely közelebb visz a többiekhez, magányos keresztény nem létezik. A Szentháromság közösségébe vétetünk fel általa. Szövetség a minden és a semmi között, Jézus igenjébe oltódom be, az angyalok énekébe kapcsolódom be vele minden misén, és ott állok Jézus keresztje alatt. Az Atya szövetséget köt velem. A menyasszony igenjét, a közösség igenjét mondom ki. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületi évében igyekszünk »lefújni a port« a miséről, az áldozásról. Jó módja lehet ennek, ha minden misén úgy veszek részt, mintha életem első, utolsó vagy egyetlen miséje lenne.”

Versegi Beáta Mária nővér, a nap házigazdája a mise végén köszönetet mond Gáspár atyának, és a Jézus igenjébe való beoltódásra utal, amely annyira hangsúlyos volt a prédikációban. Ez őt különösen megérintette, mondja, mert az eucharisztikus élet mozgalma számára jelentős „jézusi vérkeringés” fogalmával rokon.

*

A mise utáni rövid szünetben egy hátsó terembe vágtatunk, ahol Salamon Sarolta és Rochlitz Lia a gyerekek imaműhelyére készülődik (amely egy időben fog kezdődni Hatházi Róbert kecskeméti plébános előadásával, ezért megpróbálunk a dolgok elébe vágni, hátha sikerül mindkét helyen jelen lennünk). A kenyérszaporítás csodájáról lesz szó a „Jöjj, kövess engem!” módszerrel, amely a francia Életadó Boldogasszony közösségben honos, karmelita lelkiségű, és Litvániában már döntő szerephez jutott a hitoktatásban. Óvodáskortól 12 éves korig alkalmazzák, részletesen kidolgozott tananyaga van. Sziluettekkel, feliratokkal, szimbólumokkal dolgozik, a gyerekek bevonása, megérintése, fantáziájuk mozgósítása a célja.

Pár perc múlva élesben is tanúi leszünk a módszer alkalmazásának: a beszélgetésnek, éneklésnek, ráhangolódásnak, mécsesgyújtásnak. Az apró lépéseknek, amelyek révén egyszer csak ott vagyunk Jézussal és a tanítványaival, akik most tértek vissza a falvakból, és nagyon fáradtak. A figyelmes Jézus egy magányos helyre vinné őket, de a tömeg utánuk özönlik. És egyszer csak azt a feladatot kapják, hogy etessék meg azt a rengeteg embert…

Amikor itt tart a mesés hittan, észreveszem, hogy a kolléganőm eltűnt, és erről eszembe jut, hogy ideje átmennem az előadásra. Csendesen kisurranok, és a templomba sietek, ahol Hatházi atya hétköznapi áldozataink és Jézus áldozatának összekapcsolásáról, a kenyér és önmagunk megtöréséről-megtöretéséről beszél. A valóságos jelenlétről, amelynek szinte tapintható voltát ő egyszer Amszterdamban, a város forgatagából egy sötét, égő gyertyákkal és mécsesekkel teli templomba betérve tapasztalta meg. A találkozás csak tőlem függ, Jézus mindig jelen van és vár.

Róbert felidéz egy beszélgetésrészletet. Egy anyuka megkérdezi a gyermekét: „Hogyhogy goromba vagy velem, noha sokat jársz templomba?” „Képzeld el, akkor hogyan beszélnék, ha nem járnék!” – válaszolja a fiú, és ez, noha cinikusnak tűnik, nagy igazságra világít rá. Felelősséggel tartozunk a világért. A kereszténységünk nem csak arról szól, hogy mi jól érezzük magunkat, hanem arról is, hogy mit látnak rajtunk mások, amikor kilépünk a templomból. Milyen képet alakít ki a kereszténységről azokban, akik számára a mi viselkedésünk erről az egyetlen információ?

*

Hírdetés

Az újabb szünetben bemutatkoznak a délutáni műhelyek vezetői, majd szentségimádás következik. A dalok ismétlődnek, egyre inkább megpróbálnak kihívni a hétköznapi világból, a Kereszty Rókus A Bárány menyegzője című könyvéből vett részletek pedig azt a földtől kissé elemelő felismerést akarják bennünk megerősíteni, hogy Krisztus testében még szenvedünk ugyan, de bizonyos értelemben már fel is támadtunk. Hogy az eucharisztikus egyesülés azt jelenti: Krisztusnak a mennybe ment – igaz, még földi zarándokútját járó – teste vagyunk.

*

 

Halácsy Kati bibliodráma-órát fog tartani Szeidel Péterrel, de oda nem mehetünk be. Ezért arra kérem, mondja el, milyen lesz. Először ismerkednek, aztán igyekeznek ráhangolódni a bibliai részletre, például azzal, hogy magához a Bibliához való viszonyáról kérdezik majd a résztvevőket, sorolja. Aztán felolvassák a kenyérszaporításról szóló részt, és párokban arról beszélgetnek, ki hogyan oldotta meg a nehéz helyzetet, amikor váratlan vendég érkezett, és valamivel meg kellett kínálni. Végül a bibliai jelenet eljátszása következik jelzésszerű jelmezekben. Ebben mindenkinek szerepet kell vállalnia, de kő vagy fa is lehet.

Kati az ELTE-n, jobbára nem keresztény környezetben is bibliodrámázik, és úgy tapasztalja, a résztvevővé válás, a „benne voltam” élmény mindenkire nagy hatással van, mélyebb önismeretre vezet, és megváltoztatja a szent szöveghez való viszonyt.

*

Hogy a Szent István terembe hogyan találunk el, magam sem értem, ez ugyanis egy másik udvarból nyílik, és a nyilak követése nem használ: hol visszaérünk a templomba, hol takarítószerekre nyitunk rá egy-egy sötét folyosó végén.

Sötétben ül Csaba Veronika Mária nővér és Kunszabóné Pataki Anna is, vetítéshez készülődnek ugyanis. Dér Andrásnak a Király utcai „Csak Egyet” Szolgálat ügyfeleiről készült portréit látjuk. Többnyire megviselt, mégis bizalmat és reményt sugárzó arcokat. „Arról akarunk itt beszélni – mondja a nővér –, milyen jó a szegényeket szolgálni, és hogy miként evangelizálnak bennünket a szegények. Hetente egyszer megyek hozzájuk, kétórás dicsőítő csoportot tartok náluk. A férfi, akit most lát, sajnos már nem él. Rendszeresen részt vett az alkalmainkon, és mindig nagyon szépen imádkozott. Önmagáért sohasem, a szolgálat munkatársaiért annál többet.”

„Missziós szociális intézmény vagyunk – folytatja Anna –, és úgy tapasztalom, hogy ahol a misszió célba ér, ott jobban megy a szociális munka is. Az a célunk, hogy nehéz sorsú pátfogoltjainkat ráébresszük, mennyire értékesek, és Isten feltétel nélküli szeretetét közvetítsük számukra. »Karolj fel!« programunk pedig egyfajta »örökbefogadás«, amellyel az emberi méltóságukhoz szükséges javakhoz segítjük hozzá azokat, akik erre saját erejükből nem képesek, és ehhez adományokat gyűjtünk. A katekizmus szerint Jézus a szerint fogja megismerni az övéit, hogy a szegényekhez milyen volt a viszonyulásuk. Különböző javakkal, előnyökkel és hátrányokkal jövünk a világra. Nagyon fontos igazság, hogy ez Isten akarata. Az a célja vele, hogy rászoruljunk egymásra, hogy szükség legyen a szolgáló szeretetre.”

*

Szabó Zsófia művészettörténész képmeditációs műhelyének már csak a végére érünk oda, de utána szívesen válaszol a kérdéseinkre. Sieger Köder Jöjj és kövess engem! című képét választotta ki mára, amelyen egy hajóban ülő emberek felé valaki (hogy ki, az nem látszik) a kezét nyújtja, a parti homokban pedig lábnyomok vannak. A kép túloldalán egy másik benyúló kezet is látni. Az alkotás kellően talányos – evangéliumi alapú, de egyéni megfogalmazású – ahhoz, hogy saját történetünket fedezhessük fel benne, magunkkal és Istennel folytatott párbeszéd alapja legyen – mondja Zsófia. Ő már egy hete foglalkozik vele. Meditációra ihlető kérdésekkel készült a résztvevők számára. A kép sötét része például lehet az én sötétségeim jelképe. Melyek ezek? Mit rejtek el mások, sőt még magam elől is? A festmény alapján alapvető emberi vágyainkra-félelmeinkre asszociálhatunk, de keresztény erőtérben.

*

A kápolnában tíz perccel később valami egészen különleges vár ránk, amelynek megértetéséhez nem tűnik túlzásnak a beavatás kifejezés. Ez is Rochlitz Lia és Salamon Sarolta varázslata. „Aki hét arany gyertyatartó közt jár” a címe, és nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a Jelenések könyvének teológiájába bevezessen (persze az idő rövidségére való tekintettel ez itt most csak a bevezetés bevezetése lehet). A módszer ugyanaz, mint a gyerekeknél, és ez bizonyítja, hogy egy kicsit mind gyerekek vagyunk. Énekelünk, Sarolta révén megismerkedünk a könyv írójával, gyertyák gyulladnak, aztán újabbak, és nem telik bele negyedóra, már úgy érezzük, jelen vagyunk, a beléptünk a könyvbe. Ez a kinyilatkoztatás itt és most nekünk szól, személyesen bennünket szólít meg. Megpillantjuk a pap és király Jézus ragyogó arcát, és elköteleződünk a kicsik és törékenyek szolgálatára.

*

A végén Liához lépek, hogy megkérdezzem, milyen volt ezt „előidézőként” átélni. Ő pedig a szolgálat ízéről és az ovishittanról beszél, amely annak idején az ő számára is nagy élmény volt. Akárcsak amikor Franciaországban tanulta a módszert, és egy-egy zsoltárra a résztvevőkkel együtt rácsodálkozott. „Ugye milyen szép?” – kérdezgették egymástól. Mert a lépésenkénti, türelmes ráhangolódás révén új szemmel tekintettek rájuk.

*

Öt előtt pár perccel nekivágok az imaösvénynek, amely a templom erkélyén visz körbe, és egy darabon a szabad ég alá is kivezet. Schuschnigg Theresia nővér indít el biztató mosollyal, és hamarosan kiderül, hogy erre jó oka is van. Nehezen hihető, de a nap végén még sikerül fokozni a hatást, ez a kis túra ugyanis mesteri módon hív be önmagamba, és szinte letaglózó a hatása. Mécsest gyújtok, hirtelen nagy-nagy csend támad bennem, és pár perc múlva már a sírás fojtogat. Felmegyek az imádság hegyére, belépek az Úr felhőjébe, megbocsátok annak, akinek már évek óta nem sikerült, a kertre letekintve a teremtés csodáiban gyönyörködöm Szent Ferenccel, búzamagokba túrok, és elálmélkodom az isteni bőkezűségen. Majd egyszer csak megpillantom önmagamat a tükörben, miközben azt olvasom: „Áldott, aki az Úr nevében jön.” Eddig soha nem gondoltam rá, hogy ez én is lehetek.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »