Az íj népe – Bónizs Róbert írása

Olvasták Bónizs Róberttel, A kőfaragó és a Szent László íja című könyvek szerzőjével készült interjúnkat? Ebben is beszél az íjászatról, mint szenvedélyéről – ebben a szerkesztőségünkhöz eljuttatok írásában pedig az íjászaton, az íj szerkezetén és működésén keresztül láttatja a magyar népet, annak múltját, jelenét és jövőjét – zsigerileg borzongató hasonlatokkal és dinamizmussal. De beszéljen a szöveg magáért; egyébként sem szükséges bármit hozzátenni – és elvenni sem: változtatás nélkül közöljük.

 
 
Az íj népe
 
Az íj törzse, mely a marokba simúl, az az egyszerű ember. A közmagyar. A kovács, a halász, a bőrös, a pásztor, a mészáros, a lovász, a pék, a földműves, a tímár, a vadász, a fazekas, az ötvös, az íjasmester… Napestig lehetne sorolni.  Az egyszerű egyszeri ember, aki jó is, rossz is akár. Lehet lelkében nemes, vagy olykor gyarló módon önös. Ember csupán. A törzsek tagjai, férfiak, asszonyok teszik a dolgukat, néha csak kényszeredetten, olykor meg szívbéli eltökéltségből, a teremtés örömével. A bölcs vének, a megfontolt élemedettek, a heves ifjak, a szertelen suhancodók. És persze a gyermekek is, kik mostan még csak a jövő letéteményesei, de holnap már ők lesznek a múlttá múlt ma emlékének őrizői. Egyszerű egy szerű emberek, mégis ők az alap. Ők a törzs. A magyar nemzet életfáján sarjadó ág, mely az Atyaisten értő keze alatt remekbe formált visszahajló íjjá alakul. A nemzet magva. A Mag. A Magyar. Hús. 
 
Az íj karjai a harcosok. A védelmező erős karok. A vitézek, kik égboltozatot sötétítő fellegekké szórják a nyugatiak által fohászba jajongott nyilainkat, míves szablyáikkal miszlikbe szelik ellenségeinket, úgy forgatják fokosaik, hogy attól minden rosszszándékúnak inába száll a bátorsága, úgy csapnak oda mennydörgő karikásukkal, mint hajdan a dicső Atilla, Isten Ostora. A védelmünkre tettek esküt, vérrel megpecsételvén. Utolsó leheletig küzdenek. E katonák azok, kiknek nem állhat ellent az ellen, mert sebes lovaikon száguldván szédítő szélviharhoz hasonlatos forgatagban-förgetegben nyílzáport zúdítanak a balga hadra, kinek ostoba mersze támad a magyariakra támadni. Ők az Erősség! Vér. 
 
Az íj szarvai a nemesség. Az előkelők, a vezetésre születettek. A kijelöltek, a választottak. Az alkalmasak. A Turultól áldottak. Ők tartják kordában az erőt, ők igazgatják a népet, ők jelölik ki az irányt. Kemények, mint a fehér bika szarva. Állhatatosak. Ők a törvénytszólók, a rendetadók. Megingathatatlanok, mint a hegyek sziklaormai. Az ő dolguk, sorsuk az összetartás. Összetartani egymással, összetartani minket. Csak efféleképp maradhatunk meg! Eleik vérszerződést kötöttek, a nemzetségek eggyé lettek, fejedelmet választottak maguk közül, ki hazavezérelte a magyart. Ők a nemzet eleje, java. Szilárdak, még ha roppanásig is kell feszülniük. Csont. 
Az íj húrja a tudók, látók, garaboncok, vajákosok, füvesemberek sodrata. Ők az ideg, mely összekapaszkodva a szarvakkal hatékony fegyverré ajzza az íjat, ők a feszület. A látók, a tudók mutatják a hit hatalmát, ők tartják a kapcsolatot az ősök szellemeivel, ők teszik jelenlévővé az Egy-et, az Öregistent. Ők a kapocs, a kapcsolat. Pendülésük a túlvilági hangja. Rezzenésük a múlt és a jövő jeleit közvetíti. Óvják a Hagyatékot, regélik a tudást. Gyógyítanak fűben-fában lelt orvossággal, de gonoszűzéssel, áldáshozással is. Előkészítik a szertartásokat, áldoznak az életnek. Húr ég és föld között. Tudat. 
 
A nyílvessző a táltosok. Egyenesek. Célratörők. Görcsmentesek. Csiszoltak. Hajlíthatatlanok, hajthatatlanok. Vezérlő hármas tolluk a hit, a becsület, a hűség. Úgy röppennek, akár a nyíl, ők a szárnyalás. A kezdet és a vég. Acélhegyük az akarat. Eltéríthetetlenek, megállíthatatlanok. Egyet-egyet nagy erővel még tán el is lehetne pattintani, ám ők egymáshoz sorakoznak a haza óvó tegezében. Így kötegben törhetetlenek. Ők az útmutatók. Ők tartják a szereket. Bár ismerik a felső- és alsóvilág titkait és uralják a szellemeket, tudásukat, hatalmukat csak elvétve csillantják meg a köz előtt. Magasabb rendű cél vezérli őket. Sorsuk már az idők kezdetén elrendeltetett, mindegy, hogy hajdan szkítának, hunnak születtek le a földre, feladatuk már akkor is Magyarhon életre hívásának előkészülete volt. A táltosok olyanok, mint a kilőtt nyílvesszők. Tántoríthatatlanul suhannak előre, hogy aztán mikor kell, hát lecsapjanak, akár a kerecsen. Nincs, ki megálljon átütő erejük előtt, térdre, imára kényszerítenek mindenkit. Ősatyánkhoz, a Naphoz szállanak. Lélek. 


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »