Az idők változnak

2024-ben lesz hatvan éve, hogy megjelent az amerikai folkénekes-költő korszakalkotó dala, a The Times They Are a-Changin’ (magyar nyelven, Földes László előadásában: Az idők változnak). Az ekkor huszonhárom éves szerző két évtizeddel a világháború befejezése után az új nemzedék életérzését igyekezett időtálló formába önteni: kifejezni mindazt a feszültséget, szorongást és reményt, amelyet az új korszakba lépő emberiség megtapasztalt. Az űrkorszak derekán, a vietnami háború előestéjén, a világméretű tömegkultúra első aranykorában járunk. Magyarországon a „kádári konszolidáció” zajlik – a modernizálódó ország életében például fontos, szimbolikus esemény az újjáépült Erzsébet híd felavatása, amit már a Magyar Televízió is élőben közvetít.

A 2016-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Bob Dylan dalszövege sok szálon kötődik a szerző mélyen vallásos zsidó közösségben eltöltött gyermekkorához. A korszakok változására figyelmeztető versszakok hangvétele sokak szerint A példabeszédek könyve – vagy, tágabb értelemben, az Ószövetség nyelvezetét, motívumait idézi. A kezdősorok özönvízként jelenítik meg a változást, megjelenik a kerékként forgó idő képe, a háború, a szélvihar és az út motívuma is. A mű lezáró gondolata is biblikus, de már az evangéliumot idézi: „…sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első.” (Mt 19,30)
A mából visszatekintve valóban érzékelhetjük azt, ahogyan a háború utáni nemzedékek felnőtté válásával a hatvanas évektől kezdve (legalábbis a nyugati világban) radikális szakítás történt az azt megelőző korok értékrendjével, szokásaival. Akárhogyan értékeljük is ezeket a folyamatokat, így, hatvan év távlatából tényként kell elfogadnunk, hogy lezajlottak. A tömegmédia és a világkereskedelem teljesen átalakította a közösségi szokásokat, ezredéves tradíciókat is megrengetve. A keresztyén felekezetek is sokat változtak ebben a forgószélszerű átalakulásban. És sok tekintetben tényleg elsővé válhattak az utolsók is: a nők és a kisebbségek elnyomása a nyugati világban gyakorlatilag megszűnt, a fejlődő országok gyarmatosítás utáni állapota is kezdett lehetőséget nyújtani arra, hogy kezükbe vegyék saját sorsukat – például a korábbi brit fennhatóság alól szabaduló Bhután uralkodója, Dzsigme Szingje Vangcsuk 1972-ben deklarálta, hogy a bruttó nemzeti össztermék kapitalista fogalma helyett a nemzeti összboldogság megteremtését és növelését tekinti céljának. A koncepció azóta is terjed, 2011 óta az ENSZ is rendszeres, évenkénti méréssel igyekszik követni azt, ahogyan az egyes tagállamokban lassan uralomra jut a jólétet nem a gazdagság és fogyasztás, hanem (például) a közösséggel és családdal töltött idő, az értelmes és hasznos munka, béke, tiszta és élhető környezet megvalósulásával mérő szemlélet.
Hatvan évvel, két emberöltővel azután, hogy Bob Dylan jellegzetes, kissé monoton gitárjátéka és énekhangja a maga beatprófétai módján igyekezett kifejezni és időtálló formába önteni a „nagy felkavarodás” élményét – ismét beláthatatlan változások küszöbén érezhetjük magunkat. Dylan húsz évvel volt a háború vége, mi nagyjából ugyanennyivel az internet tömeges elterjedése után. Az emberitől alig megkülönböztethetően beszélő, rajzoló, zenélő mesterséges intelligencia itt van velünk, akárcsak a robotokkal végzett hétköznapi munka vagy sebészeti beavatkozások sora. Korábban nem látott, nem is sejtett tudások, képességek értékelődnek fel, és sok évszázados hagyományok, keretek üresednek ki röpke évek, hónapok alatt. Az egyházak erejét (állítólag) kifejező mutatók – anyagi helyzet, templomba járás stb. – alig értelmezhetővé válnak. Ugyanakkor a dylani dalban megidézett biblikus üzenet arra is emlékeztet: nem létezik – mert régen sem létezett – akkora történelmi változás, amely az emberrel közösséget kereső és szövetséget kötő Istent az ő szeretett népétől elválaszthatná – nem a körülmények változatlanul megőrzése, hanem a sosem változó Istenhez való ragaszkodás az, ami a 2024-es évben és azután is keresztyénné tehet és tesz is bennünket.

A szerző irodalomtudós, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója