Az EU a francia forradalom gyermeke

Bizonyára vannak, nem is kevesen, akik egyfajta monomániának tartják a forradalmak gyökeres bírálatát, sőt megvetését. „Ne túlozzunk, ne azonosítsunk már minden forradalmat a liberalizmussal és ezek válfajaival!” – mondják. De vajon igazuk van-e? Ha az újkori forradalmakat nézzük 1789-től, mit tapasztalunk a történelemben? A forradalmárok és azok ideológusai mást sem hirdetnek, minthogy új időszámítás kezdődik a történelemben. Eddig az emberiség embrionális állapotban élt szellemileg és anyagilag egyaránt. A társadalmakat, az egyéneket civilizálatlanság jellemezte, amelynek okai a feudális főurak, zsebes főpapok, népnyúzó császárok és királyok voltak.

Magyar Menedék - Háttérhatalom

No meg aztán az embert gúzsba kötötték azzal, hogy törvényeket oktrojáltak rájuk a klerikalizmus által. Istent emlegették, aki nincs is. (A mostani Budapest-pride-on ennek eklatáns eseteként egy felirat azt hirdette például, hogy Isten „csak mese”, míg a „szerelem valóság”!) Ha nincsen, akkor az ember nem függ Tőle. Eleve jónak születik és önmaga ura lesz a világban. Lényegében ezt hirdetik azóta is az európai „alkotmányok”.

Emlékezzünk csak vissza, micsoda felháborodást keltett Brüsszelben, amikor egyes képviselők az EU alkotmányába a kereszténység, az Isten szavának csupán a felvételét javasolták. Egyből lesöpörték az asztalról indítványukat. S döbbenten láthatjuk, hogy amit Brüsszel jóváhagyott, mennyire kísértetiesen emlékeztet a szabadkőműves ideológiai háttérből megfogalmazott, 1789-ben kelt, az ember és polgár jogairól elfogadott nyilatkozatra. Éspedig olyannyira, hogy túlzás nélkül elmondhatjuk: az EU a francia forradalom gyermeke.

Valójában miről is van szó e nyilatkozatban? Miért, hogy a szabadkőművességgel, liberalizmussal és kommunizmussal szembeszálló konzervatív gondolkodók jó kétszáz éve nem győzik megkongatni a vészharangokat szövegezése miatt? Mégis miket kifogásolnak bennük és szerintük mi kellett volna, hogy belekerüljön? Lássuk válaszként egy néhai francia püspök ragyogó műve idevágó részének egy passzusát!

„Íme először a Nyilatkozat címe és bevezetése

Az ember és polgár jogairól 1789 augusztusában megszavazott, 1791. szeptember 3-14-én a francia alkotmány élére tűzött Nyilatkozat.

„A francia népnek a nemzet-gyűlésben összejött képviselői, tekintve, hogy a köz-bajoknak s a kormányok romlottságának EGYEDÜLI okai az emberi jogok nem tudása, elfeledése, vagy megvetése, elhatározták, hogy az ember természeti, elidegeníthetetlen és szent jogait egy ünnepélyes Nyilatkozatba foglalják, avégre, hogy stb.”

Már a bevezetés első szavainál érezzük a forradalom körmeit. Igazság szerint azt kellett volna mondani:

„Tekintve, hogy a köz-bajoknak igazi okai az Isten JOGAINAK s az ember kötelmeinek nem tudása, elfeledése vagy megvetése.” E két szövegezés közt csak egy szó különbség van, de az a szó egy tenger.

A Nyilatkozat valamennyi cikkelyének ugyanazon jellege van: az evangéliumból származott s a mai társadalmat alkotó csodás alap; s határozatlan, furfangos, vagy merőben téves szövegezés.

Az I. cikk fölállítja az evangéliumi két nagy elvet: a szabadságot és egyenlőséget. Mily szerencsétlenség, hogy itt nem katolikus kéz vezette a tolat! De hát a forradalom szerkeszt:

„I. cikk. Az emberek szabadoknak s egyenjogúaknak születnek és azok maradnak. A társadalmi különbségek csak a közjón alapulhatnak.”

Az első rész képtelenség. Azt kellett volna mondani: „Az emberek egyenlőknek születnek Isten előtt; egyenlők a törvény előtt és azok maradnak, bárminők legyenek is a munkából, tehetségből és erényből származó egyenlőtlenségek.” S akkor megfelelő lett volna hozzátenni: „A társadalmi különbségek csak a közjón alapulhatnak.” Sőt azt kellett volna mondani: „Az emberek szabadok és azok maradnak mindig az Istennek és törvénynek tartozó engedelmesség s a mások jogainak tartozó tisztelet kikötése mellett.”

A második cikk szövegezése még rosszabb. Alapjában igazságos és szép. Pogány nemzet, akár Görögország, akár Róma, sohasem írt volna ily sorokat:

„II. cikk. Minden politikai társulat célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak fenntartása. E jogok: a szabadság, biztonság s ellenszegülés a zsarnokságnak.”

Itt új fuvalom leng. Fölemelő ugyan és szép pogányoknak, de keresztényeknek nagyon kevés. Minden politikai társulatnak nem csupán az ember természeti és elévülhetetlen jogainak fenntartása a célja, hanem jogainál nem kevésbé szent, nem kevésbé elévülhetetlen kötelmeinek szabadsága és örök rendeltetésének könnyebb elérése is. Ez a szó: ellenszegülés a zsarnokságnak, kissé határozatlan. Csűrni-csavarni lehet. Noha a társadalom igazán csak azért alakult, hogy az elszigetelt, gyönge egyén minden elnyomás ellen védve legyen.

A harmadik cikk a nemzeti fönhatóság elvét tárgyalja; azt a mély kérdést, melyet az ókor föl sem állított, melyet a kinyilatkoztatás oly bámulatos sugarainak egyike lassankint világított meg. Ama pontok egyike ez, melyet a katolikus szellem a legmerészebben tisztázott, de fájdalom, egyike azoknak is, melyeket Rousseau átkos szelleme leginkább összezavart és megrontott. A katolikus elméletből csak egyetlenegy szót törölt ki; igaz, hogy ez a szó: Isten; ami megmaradt, hamis, veszedelmes, a társadalomnak valóságos méreg. Az orvosságnál nem is kell egyéb: kihagyni egy elemet, s ott hol életet találhatnánk, halált lelünk.

Íme a III. cikk csonka szövegezése:

„Minden fönhatóságnak valódi kútfeje a nemzet; sem testület, sem egyed nem gyakorolhat olyan tekintélyt, mely nem nyilván abból származik.”

Azt kellett volna mondani: „Minden fönhatóságnak igazi kútforrása Isten, ki azt közvetlenül a nemzetre ruházza át.” Akkor már nem volna helytelen a folytatás: Sem testület, sem egyed, még a király sem gyakorolhat olyan tekintélyt, mely, nyíltan vagy hallgatag, nem a nemzettől ered.

A VI. cikket egy szerencsétlen szó nyitja meg: „A törvény a közakarat kifejezése.” Helyesen: „A törvény a közakaratban nyilvánuló isteni akarat kifejezése.” Hanem ami következik, az magasztos: „A törvény alkotására befolyni, személyesen vagy képviselője által minden polgárnak joga van. A törvény, véd vagy büntet, mindenkivel szemben ugyanaz legyen. Előtte minden polgár egyenlő lévén, egyformán bocsáthatók minden közhivatalra, állomásra és méltóságra képességük és csupán erényeik és tehetségük különbözése szerint.” Ez már szín-evangélium.

Azt tartom a VII., VIII. és IX. cikkekről is. „Ezek, mondja maga Nardi, bámulatos irányelveket tartalmaznak. A polgárok szabadságának, becsületének és életének megóvására hozott eme három cikk igen jó és igazságos.” Fájdalom, nem tart sokáig; a X. cikkben ismét kitör a forradalom szelleme:

„X. cikk. Véleményeiért, még a VALLÁSIAKÉRT sem szabad háborgatni senkit, ha csak nyilvánításuk a közrendet nem zavarja.”

Tehát a vallás terén csak vélemények vannak. Isten léte, a lélek halhatatlansága, a jó és rossz különbözése csak vélemények, mint az ateizmus és materializmus! És e vélemények ellen csak egy korlát van húzva: a közrend. Istenről, megvetett akaratáról szó sincs. A gyakorlati ateizmus ez.”

(Bougaud Emil: A kereszténység és korunk. Fordította: Szentannai (Spett) Gyula és Dobos Lajos. IV. kiadás, IV. kötet. Pécs, 1919. Dunántúl Nyomda Rt. 368-371. old.)

Nem véletlenül idéztük ilyen hosszan Bougaud püspök szemfelnyitó kommentárjait. Igen, nem minden rossz persze, ami ebben az 1789-es szövegezésben található. És ez nem véletlen. A démonikus erőknek nem patái vagy szarvai vannak, hanem gyakorta nagyon is kellemetes külsejük. Ha nem álcáznák magukat, szinte senki nem hinne nekik.

Ahhoz, hogy egy elmélet hamis legyen, nem kell ugyanis feltétlenül minden egyes elemének rossznak lennie. Sőt lehet, hogy akár kilencvenkilenc százaléka igaz. De ahogyan Petőfit idézve elég a pohár bor megrontásához egy cseppnyi méreg is, ugyanígy van itt is. Elég egy valakit kihagyni egy alkotmányból. A legfőbb lényt. Istent. Ami általa történik, igazság, ami elhagyásával, gazság. Hja kérem, az a madáchi i, mondhatnók erre. Elhagyása mindent borít.

Mert itt van példának okáért az 1789-es szöveg idézett tizedik cikke. Mindenki véleménye tiszteletben tartandó, hacsak azzal a közrendet nem zavarja meg. Márpedig a buziparádé, lássuk be, ilyen. Igenis zavarja közrendet, hogy emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött lények nyilvánosan terjeszthetik deviáns nézeteiket. Az 1789-es alapokon álló brüsszeli vezetés és a mögötte álló „emberjogi” aktivisták ilyenkor miért nem tiltakoznak, mi több, miért állnak ki mellettük teljes mellszélességgel? Nem veszik észre, hogy a saját maguk által megfogalmazott és elfogadott ezen cikkel kerülnek ezzel ellentmondásba?

Lehet hát töprengeni korunk történéseinek miértjein, de ennek alighanem csak akkor van értelme, ha ennek során számolunk a legfőbb lénnyel, hiszen „mindenek Őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1, 3.).


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »