Az én Wass Albertem

Az én Wass Albertem

1908. január 8-án látta meg a napvilágot gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a meglehetősen szimbolikus nevű Válaszút faluban. Születésnapja alkalmából írhatnék egy szokványos életrajzi áttekintést, vagy irodalomtörténeti elemzést e kiváló, de hányattatott sorsú tollforgatóról, de úgy döntöttem, inkább elmesélem, mit is jelent nekem munkássága.

Első találkozásom Wass Alberttel a kétezres évek elejére datálható, méghozzá 2003-ra. Ekkor, egy vidám, napsütéses áprilisi napon kaptam ajándékba születésnapomra Az antikrisztus és a pásztorok című könyvét, ami nemes egyszerűséggel lenyűgözött.

Nem tudom, hogy megboldogult apai nagyapámat milyen isteni sugallat vezérelte, hogy épp ekkor és épp ezt a művet vásárolja meg számomra, de amikor a csomagolásból előbukkant a Mentor kiadásában megjelent, komor, fekete borítójú kötete, és az erdélyi havasok jeges lehelete a történelem méltóságteljes árnyékával együtt egy pillanatra átsuhant a délutáni napsütésben fürdő váci panellakáson, éreztem, hogy valami különlegessel akadt dolgom. Fogalmam sem volt, mennyire igazam van.

Azonnal belevetettem magam a felkavaró történetbe, és néhány napig nem létezett számomra más, csak a kis erdélyi falu népének személyes és kollektív tragédiája, a kommunizmus borzalmai és az, amit a világ egyik legszörnyűbb ideológiája nyers erővel és szellemi kútmérgezéssel lerombolt.

Wass gazdag nyelvezete, hihetetlen hangulatfestő eszközei és szinte lélegző karakterei elemi életerővel varázsolták körém a keleti Tündérország meggyalázott szépségét, Orwell 1984-e után pedig újabb, immár sokkal közelibb, személyesebb képet festettek a kommunizmus szörnyűségéről.

Egy másfajta, sokkal ősibb és mélyrehatóbb rajongást éreztem kiragyogni a sorok közül, mint az akkor olvasott és mai napig is egyik kedvencemnek számító Márai Sándor prózájából, s a rám jellemző eltökéltséggel egyből bele is vetettem magam az író egyik leggyönyörűbb és egyben legszívfacsaróbb munkájába: A funtineli boszorkányba.

A háromkötetes remekműből szívtam magamba végleg az Erdély, és tágabb értelemben véve az elszakított országrészek iránti rajongó érdeklődést, és tanultam rengeteg dolgot az emberi lélek nagyságáról és gyarlóságáról. Ezzel a történettel nyert meg magának teljesen Wass egyik pillanatban kacagó és idilli, másik pillanatban didergős, rideg, sőt egyenesen brutális valósága, ami nagyon szépen rezonált az én kamasz lelkemmel.

Innentől nem volt megállás, sorra faltam az író könyveit: Elvásik a veres csillag, Hűség bilincsében, Jönnek!, Adjátok vissza a hegyeimet!, Vérben és viharban, Egyedül a világ ellen, Átoksori kísértetek, Kard és kasza, idővel mind-mind ott sorakoztak a könyvespolcomon.

Utóbbi kettő különösen nagy hatással volt rám, talán az összes többi kötetnél többre becsültem azt azokat a leckéket, amiket ezekből a könyvekből tanultam.

Hírdetés

Az Átoksori kísérteteket mai napig Wass legszemélyesebb művének érzem, ha valamit igazán tudni akarunk az íróról, a nácizmushoz, a kommunizmushoz és a világ fejlődését minden korban előremozdító, illetve akadályozó rétegekhez fűzűdő viszonyáról, jobb forrást keresve sem találhatnánk.

Emlékszem, a közügyek iránti fogékonyságom radarernyőjén ekkor jelent meg biztos körvonalakkal az a mentalitás, mely mai napig a legjobban tud irritálni, olyannyira, hogy a vele való küzdelmet továbbra is életem egyik meghatározó céljának tekintem. Wass Alberttől olvastam róla elsőként ilyen pontos megfogalmazást:

“Ő és a hozzá hasonlók azok, akik ezt a világot elrontották és egyre rontják tovább. Isten tudja csak, hogy mit akarnak, mert ők maguk sincsenek tisztában vele. Csak agitálnak, fúrnak, terjesztik az elégedetlenséget, kikezdenek mindent és mindenkit, míg végül is diktatúrába taszítják az országot. De amikor a diktátorok, akiket ők ültettek a hatalom trónjára, rájuk parancsolnak, hogy menjenek és harcoljanak fegyverrel a kezükben azért az ideológiáért, amit meghirdettek, akkor visítanak, akár a nyúzott malac.”

A Kard és kaszát pedig e leckének nagyszerű kiegészítőjeként érdemes forgatni. Amikor eleinte annak okait kerestem, miért veszítettük el Trianonban a történelmi Magyarország kétharmadát, folyton vissza-visszajutottam a két kötetes mű egyik kulcsgondolatához:

“Hont veszejt, ki másra bízza a munkát.”

Elég csak nyugatra tekinteni, hogy lássuk, még ma is mennyire helytálló is ez az alapigazság.

De nagyon fontos tanulsággal szolgált a regény arról is, hogy lehet több generáción át, olyan körülmények között is magyarnak és embernek maradni, amikor minden, de minden ez ellen dolgozik. A leghatékonyabb mód pedig soha sem az, hogy fejjel menjünk a falnak.

Elmondhatom, hogy az elmúlt, lassan másfél évtizedben Wass Albert kiváló tanításokkal és valósi élményekkel gazdagította az életemet. Sok olyan dolgot megértettem általa, amit szerintem sosem, vagy csak jóval később sikerült volna, ha nem találkozom vele akkor, amikor. Arról nem is beszélve, hogy az ő írói világa keltette föl bennem az érdeklődést a magyar irodalom olyan, méltatlanul mellőzött alakjai iránt, mint vitéz Somogyváry Gyula, Nyírő József, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc, és miatta vettem kézbe Benedek Elek kiváló önéletírását, az Édes anyaföldemet, vagy Maderspach Viktor első világháborús visszaemlékezését.

Nem tudom, hogy a mostani generációk szerencsések-e, vagy sem, hogy Wass Albert már az irodalmi tananyag részét képezi (azt pláne nem tudom, milyen kontextusban került az irodalomkönyvek lapjaira a gróf úr). Furcsának hathat a gondolat, de amikor a mi utunk keresztezte egymást, az íróról még csak szubkulturális körökben lehetett hallani, általánosságban pedig még nem nagyon volt sikk olvasni.

Kicsit félek, hogy a kötelező jelleg, vagy a nem megfelelő tálalás csorbát ejt az utánam érkező fiatalok katarzisán, de nagyon remélem, hogy a fenti iromány azért minél többeknek kedvet ad ahhoz, hogy legközelebb Wass Albert műveit emeljék le a könyvesbolt polcáról, vagy újraolvassák az otthoni példányokat. Megéri.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »