Az én Trianonom… – ami nekem fáj!

Az én Trianonom… – ami nekem fáj!

Már mindenki mindent leírt, amit Trianonról le lehet írni. Fájdalmat, szenvedést, halált, gyilkosságsorozatot, magyarellenességet, vesszőfutást, mindent. A történelmi tanulmányokban is kifejtették ilyen-olyan történészek saját álláspontjukat, persze tették ezt úgy, hogy mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy mit szabad leírni és mit nem illik papírra vetni 1944 drámai korszaka után… „nehogy bárkinek az érzékenysége sérüljön”. Így soha nem tudhatjuk meg, kik és miért tervezték és hajtották végre Magyarország, a Magyar Királyság ellen ezt az aljas és máig tartó döntést. Igaz, arról sem ír sem történész, sem politikus, hogy miért is hajthatták végre a döntést, szemben más hasonló verdikt alatt lévő nemzetekkel, akik bizony nem hajtották bárd alá a fejüket, s ma is akkora az országuk, amekkora korábban volt.

Nem ismerjük azoknak a korabeli ócska hazaárulóknak a nevét sem, akik félrevezették a kormányzót, akik a Székely Hadosztály feloszlatását szorgalmazták, vagy akik eldöntötték, hogy a Nyugat-Magyarországot védő „rongyosgárdát” ne támogassa Budapest… és ezernyi tényt írhatnék még, amelyekről a hivatalos történettudomány reszketve hallgat. Hallgat e társulat a Trianon ellen lankadatlanul küzdőkről, hallgat az Irredenta Szövetség értékes működéséről, P. Zadravecz István püspökről és mindenkiről, akikről a kommunista történettudomány szerint hallgatni kell. Máig…

Nem látok azonban e centenárium alkalmával Hunyadi Jánosokat, nem látok és nem hallok fegyvercsörgést, s nem tapasztalok szándékot arra, hogy végre tettekben, diplomáciai honvédelemben is megmutatkozzék a nemzeti önbecsülés, s nem hallom, hogy bárki, nemzetközi szinten is az asztalra csapott volna a magyar nemzet ügyében. Igaz, vannak ostoba politikai próbálkozások, amelyek másra nem jók, mint az érzelmek alapján, aljas, politikusi módon a választók számát szaporítani. Hiszen aki ma arról beszél, hogy Trianont felülvizsgáltatják, az – szerény véleményem szerint – vagy rendkívül tájékozatlan a világ mai helyzetét illetően, vagy következetesen magyarellenes, vagy csak egyszerűen idióta.

Lássuk azonban, hogy 1920. június 4-e óta melyek voltak azok a politikai intézkedések, amelyek még mélyebbre süllyesztették nemzetünket, növelték fájdalmunkat és előszeretettel betonozták be a mai helyzetet az elmúlt száz évben.

A Horthy-korszakban a vallási ellentétek (katolikus–református ellentét) mellett a szabadkőművesek politikai beépülése és a nácibarát hivatalnokok, katonatisztek aknamunkája is mérgezte a nemzet további lehetőségeit. A fent említett és Trianonnal összefüggő, a határvédelmet és a társadalmi megmozdulásokat megakadályozó politikai intézkedések súlyos és végzetes hibák voltak. A háborúból való kilépést a hazaárulás, azaz, a német segítséggel való nyilas hatalomátvétel hiúsította meg, így nem maradhattak meg a 38-40-es határok. Párizsban még három falu esett áldozatul. Dunacsúnnyal, Oroszvárral és Horvátjárfaluval kevesebbé lettünk, s ezt a tényt a kommunista diktatúra idején Trianonnal és a megcsonkított ország határain kívül élő magyarsággal együtt kötelezően elfeledtették. Az iskolákban tilos volt tanítani róla, a régi magyar dalokat, amelyek ennek az országcsonkításnak a fájdalmát fejezték ki, indexre tették, s történelmünk e drámai ténye felesébe merült. Generációkat fosztottak meg az igazságtól.

A rendszerváltásnak nevezett néphülyítés idején egy állítólagos megállapodás (rózsadombi paktum) azt is kikötötte, hogy Magyarország nem léphet fel területi követeléssel a szomszédos „országokkal” szemben. Ezt megerősítendő a Jeszenszky-féle külpolitika is ámokfutásba kezdett, és „alapszerződésekben” rögzítette a mai kényszerűen csonkolt állapotot, noha közben megszűnt Csehszlovákia, a Szovjetunió és Jugoszlávia…

Hírdetés

A végső csapást az uniós csatlakozás mérte nemzetünkre. Diktátum alapján, rövid időre megváltoztatták az alkotmányt, s alacsony részvétellel egy szűk kisebbség megszavazta belépésünket a mai magyarellenes, liberális és keresztényüldöző európai konglomerátumba.

A tényeket, a magyarellenesség újabb és újabb találmányait, a gyűlölködést és a gyenge válaszokat ismerjük.

Közben a Kárpát-medence magyarsága útilaput kötött és elhagyta szülőföldjét, jobbára a kommunista diktatúrára hivatkozva, de mint az 56-os disszidenseknek, úgy nekik sem jutott eszükbe hazaköltözni a Bush-Gorbacsov-féle „rendszerváltások” után. Ehelyett új lakóhelyükön siránkoznak Trianonon, s „osztják az észt” azoknak, akik vállalták és vállalják máig a szülőföldön való életet, hányattatást.

Talál az abortuszra, a vallástalanságra, a nem magyar iskolába íratásra, a haza elhagyására, s arra is, hogy miért oláhnak, tótnak, rácnak adja el az otthagyott házat, földet… Mi, magunk vagyunk ma a magunk Trianonja, mert ama kevés még bizakodó vagy lázongó magyar nem elég ahhoz, hogy politikai akarat, nemzeti összetartás és nemzetközi követelés nélkül bármit megváltoztasson. Hőzöngünk csupán a sorsunk felett, s nemzeti összetartozás évének mondjuk a történelem legnagyobb magyar gyászát, amely még ma is gyilkol, nyomorít. S könyörögni kell a nemzeti régióról szóló uniós vita megtartása kérelmének egymillió aláírásáért is. Szégyen!

Csíksomlyó üzent és számot vetett 2020-ban… Üres volt a templom és a hegynyereg. S az eddig ilyenkor ott megjelent tömeg alig tíz százaléka nézte meg a somlyói búcsú internetes miseközvetítését… és nehezen hiszem, hogy a többi 90% épp a helyi templomban időzött volna.

Ez az én Trianonom, Párizsom és Mohácsom együtt. Ez az én centenáriumom, és fájdalmam. S amíg Magyarország elcsatolt területein az új gazdák lelküket kitéve ünnepelnek, mi száz év alatt nem tettünk elegendőt azért, hogy ne tehessék. Nem harcolunk, csak belenyugodva, a szülőföldet elhagyva szomorkodunk… ami felér a lemondással, a belenyugvással. Pedig belenyugodni és lemondani annyi, mint végleg elveszteni, végleg elveszni…

Isten irgalmazzon a Kárpát-hazának!


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »