Az én papom: Kertész Péter

Az én papom: Kertész Péter

„Az én papom” kampányunkra szeretettel várjuk olvasóink írásait 500–2000 karakter terjedelemben, jó minőségű fotóval (jpg formátumban). Kertész Péter kanonokot, csepeli plébánost Simonné Hollósi Daniella hitoktató mutatja be.

Ó, papok, ti világító gyertyák, kik megvilágítjátok a lelkeket, fényetek sohase homályosuljon el! (Szent Fausztina nővér: Napló, 75)

Középiskolás koromban olvastam el Szent Fausztina nővér naplóját, és tőle tanultam, mekkora méltósága és hatalma van a papoknak. Azóta mindig szem előtt tartom ezt. Életem során találkoztam néhány szent életű pappal. Köztük van Katona István nyugalmazott egri segédpüspök, Bíró László tábori püspök és Beer Miklós váci püspök is. Mindhármójuknak sokat köszönhetek.

Az írásom mégsem róluk szól, és talán kicsit rendhagyó is, mert az én papom egyben a plébánosom is, ugyanis egyházközségünk egyik főállású hitoktatója vagyok. Nem minden beosztott olyan szerencsés, hogy szépeket írhat a főnökéről… Amikor azonban megláttam az „én papom” kampányról szóló felhívást, elhatároztam, hogy mindenképp írok.

Kertész Péter atya 1953-ban született, és 1977-ben szentelték pappá. A kápláni évek után majdnem két évtizeden át töltött be titkári és gazdasági jellegű feladatköröket a székesfehérvári püspökségen. 2003-ban lett plébános Solymáron, onnan került hozzánk, Csepelre 2014-ben, miután plébánosunk betegség miatt nem tudta tovább folytatni munkáját. Mindannyian féltünk a változástól, hiszen Péter atyának „híre” van az egyházmegyében.

Amikor elolvastam az egyházmegye honlapján a hosszú listát: pápai káplán, kanonok, kiérdemesült főesperes, püspöki tanácsos – igencsak megijedtem. Egy távolságtartó, szigorú embert képzeltem el. Aztán az első beszélgetésünk után rájöttem, mennyire nem az. És megértettem, hogy igaza volt Saint-Exupéry kis hercegének: „jól csak a szívével lát az ember…”. Péter atya egy olyan pap, akit csak szívvel lehet megismerni… A szigorú, tekintélyt parancsoló kiállás mögött hatalmas, érző szív van. És mikor megkérdeztük, hogyan szólítsuk, hiszen annyi rangja van, azt mondta, csak így: „Péter atya”. Mert a kitüntetések semmit sem érnek, csak az, hogy Krisztus papja valaki – mondogatta gyakran, főleg, amikor egy-egy székesegyházi szentmise után megcsodáltuk szép lila reverendáját…

Bármilyen problémával fordultam hozzá, mindig segített. Akár orvos kellett, akár varrónő, szerzett. Amikor idekerült, a férjemmel együtt (aki az egyházközség kántora) igyekeztünk neki minden segítséget megadni. Ő ezt százszorosan viszonozta nekünk. Amikor válságos helyzetben voltam, igazán irgalmas szívvel, atyaként állt mellettem. Nem véletlen, hogy plébánosi kinevezését július 15-én kapta. Ez édesapám születésnapja, akit néhány éve veszítettem el. Péter atyában igazi atyára leltem… Három gyermekem pedig szinte mint nagypapáért rajong érte… Amikor az autónk szervizben volt, segített bevásárolni, és elvitte a saját autójával a nagyobb fiamat szolfézsórára. És még folytathatnám a sort…

Életének középpontja a szentmise és a zsolozsma.  Nincs olyan nap, hogy legalább egy szentmisét ne mutatna be, még akkor is, ha valami miatt nincs itthon, és a napi misén nem tud ott lenni, akkor külön átmegy a templomba, de nem múlhat el napja szentmise nélkül. Gyakran látom zsolozsmázni, és megtiszteltetésnek veszem, ha bekapcsolódhatok az imájába, hiszen magam is zsolozsmafüggő vagyok. Nagy tisztelője a Szűzanyának, minden szabad percét a rózsafüzér imádkozásával tölti.

Ilyen az én papom. Igazi világító gyertya, aki megvilágítja a lelkeket – ahogy Szent Fausztina írta a papokról. Péter atya pont ilyen. Igazi fényt hozott a családunk és az egyházközségünk életébe is. Mélységesen hálás vagyok az Úrnak ezért!

Péter atya idén ünnepelte pappá szentelésének 39. évfordulóját. Ez alkalomból a nagyobb fiam segítségével készítettem egy fotómontázs-sorozatot „Régen és most” címmel. A fekete-fehér képen az atya első szentmiséjén, a színes képen 39 évvel később látható, ugyanazon a napon, és a miseruha is ugyanaz. Ebből a képből küldök Önöknek egyet, és egy őt kanonokként megörökítő fotót, meg egyet egy rendhagyó módon – vörösborral és üvegkehellyel – bemutatott szentmiséről.

Simonné Hollósi Daniella

 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »