Az én papom: Csiba Tibor

Az én papom: Csiba Tibor

„Az én papom” kampányunkra szeretettel várjuk olvasóink írásait 500–2000 karakter terjedelemben, jó minőségű fotóval (jpg formátumban). Keresztes Ágota patvarci olvasónk Csiba Tibor balassagyarmati plébánosról írt nekünk.

Szeretném bemutatni a mi plébánosunkat: Tibor atyát, aki két éve érkezett egyházközségünkbe.

Az első szentmisén köszönthettem őt. Tisztán emlékszem szeretetteljes nézésére és meleg kézfogására. A sekrestyében már megtapasztaltuk, hogy számára a rang másodlagos, amikor Tibor atyaként mutatkozott be. Ezzel azt hangsúlyozta: értetek tanultam, és amit tudok, azt megosztom veletek, mint anno Don Bosco is tette. Nem falat, hanem hidat épített ezzel a magatartásával.

Püspök atya tanácsát megfogadta: lenni, majd tenni. Először szép csendben várt, szétnézett, felmérte a lehetőségeket – és elkezdett közösséget építeni. Mi tele voltunk sebekkel, fájdalommal, és bizalmatlanok voltunk. Tibor atya a szaléziak kivonulása után került Balassagyarmatra, mint a szalézi templom plébánosa. Igaz, nem szalézi, de lelkiségében és gondolkodásában Don Bosco pedagógiáját követi: „Mindig ésszel, hittel és szeretettel.” Ő töretlenül szeretettel nyitott felénk, amire mi lassan igent mondtunk. Sohasem sürgetett, mindig várt. Isten tökéletesen megalkotta az embert, két füllel és egy szájjal teremtette meg. Beszélj kevesebbet és hallgass többet. Megtanított hallgatni és odafigyelni a másikra.

Hétköznap és vasárnap van szentmise, ami egy fíliát tekintve nagy kincs. Igazi gyertya, nemcsak az oltáron! Megtanultam, hogy csak teljes liturgia van: nincs „fél” mise. Nagycsütörtökön így volt lábmosás. Saját magam kétszer mondtam nemet erre a kérésre. Megértettem, legelőször annak „kell” igent mondania erre a feladatra, akinek a másikat kell megkérdeznie. Az Úr elé vittem ezt a feladatot. Azt a választ kaptam: gondoljak arra, mit mondott Péter Jézusnak, és erre mit válaszolt az Úr. Illetve minden „bénaságom” ellenére szeretnék az Úrhoz tartozni. Elárulom: jó dolog  „megmosva lenni”. Megható és felemelő ajándéknak lettünk a részesei. Átélhettük mindazt, amit az emmauszi tanítványok is átéltek, amikor Jézussal találkoztak: lángolt a szívünk. Ezt az élményt sokáig fogjuk a szívünkben őrizni, akik megéltük, átéltük, és elsők között részesei lettünk a lábmosás szertartásának. Tibor atya mellett nem lehet csak lenni, ő aktívvá tesz és lelkesít.

Közvetlen és szeretetteljes családlátogatások segítették az Ő megismerését, és ápolta a kapcsolatot az egyházközség híveivel.

Bibliaóra indult: minden héten a szentmise után a felnőttek, illetve minden szombaton az ifjúság számára. Sokan úgy gondolhatjuk, kérdezni mindenki tud, csak választ adni nem. Pedig a jól kérdezés tudományának elsajátításához sokat kell tanulni. A jó tanító már elé megy ennek, és maga veti fel a lehetséges kérdéseket, hogy ezzel felébressze a vágyat a közölni kívánt információ iránt. Tibor atya azzal a reménnyel tette fel a kérdéseit, hogy mi azt a sajátunknak érezzük, hogy elgondolkodásra késztessen bennünket és vágyat ébresszen az új ismeretek iránt. Egy felvetett kérdésre nemcsak egyféle válasz adható. Válaszainkat akár egy színes virágcsokorhoz is hasonlíthatjuk. A felcsillanó tekintetek pedig mindig annak a kifejezői, hogy a Tibor atya által felvetett kérdések már bennünk is felmerültek, vagy eddig ugyan nem gondoltunk még rá, de nagyon érdekesnek tartjuk, és várjuk rá a választ, a megoldást. Mindig az a tanítás marad meg a leghatékonyabban, amit mi fogalmazunk meg és mondunk ki. Ezek a kérdések soha nem maradnak megválaszolatalanul. A bibliaórán közvetlen, családias hangulat uralkodik, mindenki hozzászólhat az adott témához, de akár csendben is részt vehet rajta. Saját és napi élethelyzeteinket osztjuk meg egymással a szentírási részhez igazítva. Tibor atya szem és szív előtt tartja lelki életünk megújulását, és eközben keresztény életre is nevel minket. A bibliaóra alkalom arra, hogy találkozzunk és tanúságot tegyünk Krisztusról. Együtt vagyunk, együtt gondolkozunk és fejlődünk. „Ma elsősorban nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szükség,” ahogy már VI. Pál pápa is megfogalmazta. A záró imádság és áldás után mindenki a homlokára kapott „kis kereszttel” egy hétre feltöltődve megy haza az otthona csendjébe, és a szívébe ültetett gondolatokat a mindennapokban életre váltja.

„Kerti partik” és főzések: szakácstudományát is megismertük. Ezeken az alkalmakon egyre jobban egy csapattá kovácsolódott egyházközségünk, egyre tovább maradtunk jelen egy-egy ilyen alkalmon.

Tibor atya havonta a sekrestyéssel együtt felkeresi az idős és beteg testvéreinket otthonaikban. Ez a rendszeresség és a figyelmesség kifejezi a kapcsolattartást, ami által az illető érzi, hogy még mindig fontos az egyházközségünknek. Jelzi azt, hogy szenvedő és elesettebb testvéreink sincsenek magukra hagyva. Lelkipásztori figyelmesség és szerető gondoskodás jellemzi ezeket a látogatásokat.

Álmodva és megvalósítva annyi esemény történt egyházközségünkben, hogy elfogadtam és megértettem, nem csak egy-egy cikket tudok írni, hanem egy egész újságot. Egy pici templomban, egy kicsi lélekszámú egyházközségben is lehet élet! S itt élet van, a plébánosnak köszönhetően! „Ébredj ember mély álmodból” (Hozsanna imakönyv 9. ének) – mi felébredtünk. Az első újság mindössze egy félbehajtott A4-es lap volt. Majd a legutolsó lapszám már színesben, jóval több lapon. Sőt, olyan magasra tettem a mércét, hogy azt csak az Úrral és Tibor atyával együtt lehet megvalósítani. Néhányan segítik a munkánkat. Aki megtapasztalja, ami jó, abban ő is részt szeretne venni, és ő is osztozik ebben szívesen. Ennek a meglátásában is szükség volt Tibor atya különleges és szeretetteljes támogatására és meglátására.

Az első szentáldozás a „BAZILIKÁNKBAN” (!): Tibor atya vállalta, hogy hétről hétre a csütörtöki szentmise előtt felkészíti a három gyermeket az első szentáldozásra, akik helyben vették először magukhoz az Úr Jézus testét. Tibor atyát idézve: „Különösen fontos minden templomi közösség életében az ünnep. Napjainkban, a kisfalvakban, ahol nincsenek iskolák, a gyermekek a környező városokba járnak iskolába, gyakran osztályukkal együtt készülnek a szentségek felvételére, osztálytársaikkal együtt a városokban veszik fel a szentségeket. Így a falvakban élő nép szinte alig találkozik a szentségekre készülőkkel. A falut ez az állapot megfosztja az ünneplés egy különleges formájától, amikor a beavató szentség megünneplésére kerül sor. Idén hatalmas öröm számomra, hogy két család vállalta, hogy kéthetente részt vegyen a felkészítő alkalmakon és a patvarci „bazilikánkban” járuljanak az első szentáldozáshoz a gyermekek. A szülők is elkísérhetik, és el is kísérik gyermekeiket. Ez hatalmas öröm számomra. Isten áldja a szülők döntését és áldozatát. Ezzel is épül a közösség és növekszik Isten Országa” (Szentkereszti hírek, Karácsony lapszáma 2015, 3.oldal). Később csatlakozott még egy család a felkészítőhöz.

A Pillangócirkusz című filmben két igazgatót ismerhetünk meg. Aki látta a filmet, annak már mond valamit a név: dr. Mendez. Tibor atya folyamatosan, rendületlenül fáradozik a másikért és keresi a másikban a jót, a szépet, amit aztán segít felszínre hozni és segít megláttatni ezt. Ő soha nem mond ki helyettünk semmit. Ezt mindig a másikra bízza. Az életemben és gondolkodásomban fordulat következett, mert Általa megváltozott az önmagamról és a többi emberről alkotott képem. Egy önmegismerési folyamaton mentem keresztül: hogyan lesz a csúf hernyóból gyönyörű pillangó. Nagy szerepe van annak is, hogy megtalálja mindenki magában az értéket: megküzdeni a neki rendelt adottságokkal, és felfedezni azt, hogy az eredmény micsoda értéket rejt magában. Ő ehhez segített hozzá. Megtanított szárnyakat bontani.

Volt idő, amikor a misén csak jelen voltam. Tibor atya érkezésével ez megváltozott. Első alkalommal megkért, hogy mi, hívek is vegyük ki részünket. Igen, olvassuk azt, amit a hívek olvashatnak. Később már az imakönyvet cseréltem fényképezőgépre. Hiszen ha újságot készítünk, akkor képekre is szükség van. Az első alkalmakkal alig készült néhány kép, és az is nagyon óvatosan. Fel kellett ismerni, ahhoz, hogy az újságunk kedvesebb és személyesebb legyen, képekre is szükség van. Gondolnunk kellett minden korosztályra. Sőt, amikor csak velem volt a fényképezőgép, akkor biztatott és lelkesített: „Ági, csinálsz képeket?” Szeretetetteljes kérésére nem lehetett nemet mondani.

Tibor atya amikor látta, hogy a diétáim sikertelenek, megosztotta és elmesélte saját tapasztalatait. Akkor sem sértődött meg, amikor elsőre az ő módszerére nemet mondtam. Másodjára átgondolva már életmódot váltottam, ami eredményes és tartós fogyáshoz segített. Egyházközségünk plébánosa univerzális személyiség.

S megtanultam, nem azt kell kérdezni: „Hol voltál?” Hanem annyit mondjak kedvesen: „De jó, hogy most itt vagy”. Tibor atya mindent Isten dicsőségére és az emberek javára tesz, cselekszik és gondolkodik. Minden mozdulatában hirdeti az Úr jóságát!

Keresztes Ágota

 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »