Az én ötvenhatom – II. rész

“A nyitrai főiskolán Dél-Szlovákia szinte minden régiójából voltak diáktársaim. Az 1956-os magyar forradalomról, annak hatásáról 1962-ben már nyíltan beszélt mindenki és mi már nem tudtuk és nem is akartuk ellenforradalomként megfogalmazni és leírni, ha szóba került a szovjetek elleni budapesti felkelés.” Dunajszky Géza író 1956-ja, II. rész.

Kezdetben nehezteltem Szombathy Lászlóra, de később az énekkar tagjaként és szólistájaként ő is olyan gesztusokat tett felém, amelyek után kezdtem átértékelni a történteket és az akkori kiélezett helyzetre való tekintettel eljutottam arra a pontra, hogy megbocsátottam neki.

Eljött az az idő is, hogy négyszemközt újra szóba kerülhetett a kihallgatásom ügye. Ugyan nem abban a tanári szobában, ahol a pofon elcsattant. 1964 novemberében a Nyitrai Pedagógiai Fakultás matematika-zene szakos tanítójelölt hallgatójaként egyhónapos pedagógiai gyakorlatra küldtek a szepsi alapiskolába.

Ugyan a zenei nevelés tantárgyat már nem Laci tanította, és matematikát sem tanított, de még tagja volt a tantestületnek. Valahogy neki is eszébe jutott 1956 november 5-ke, mert megszólított, hogy szeretne velem leülni egy pohár borra a törzshelyén, a volt szepsi Vigadóban. A hely közel volt az autóbuszpályaudvarhoz, és ő sem lakott messze, ezért az iskolából hazamenet együtt indultunk el a vendéglőbe. Már útközben elkezdtünk a történtekről beszélni és rögtön az elején megkövetett a tőle kapott nagy pofonért. Én viszont megleptem azzal, hogy a bocsánatkérése ellenére megköszöntem neki a fülest. Hogy miért, azt már a bor mellett mondtam el neki!

A nyitrai főiskolán Dél-Szlovákia szinte minden régiójából voltak diáktársaim. Az 1956-os magyar forradalomról, annak hatásáról 1962-ben már nyíltan beszélt mindenki és mi már nem tudtuk és nem is akartuk ellenforradalomként megfogalmazni és leírni, ha szóba került a szovjetek elleni budapesti felkelés.

Arról is tudomást szereztem, hogy mi zajlott ennek kapcsán más alap- és középiskolákon, s egyéb magyar intézményekben Felvidéken.

Akkor már tudtam a Rimaszombathoz közeli határvonalon történt tragédiáról, az átszökés közben agyonlőtt diákokról. A pozsonyi pedagógiai szakközépiskola diákjainak gyászszalagjáról, az iskolákból, egyetemekről történt kizárásokról és a kihallgatások során elkövetett bűntényekről, a verésekről, a kínzásokról és a volt magyar diákok és mások nyomtalan eltűnésekről.

Egyértelmű volt számomra, hogy ezeket kik követték el és miért. Akkor már világos volt előttem az is, hogy Szombathy László a tőle kapott pofonnal engem a még kegyetlenebb atrocitásoktól, a még nagyobb veszélytől és szenvedéstől mentett meg, ezért Szombathy László, tanár bácsi, ezúton is köszönöm szépen!

Hírdetés

A történethez tartozik még, a következő eset is. 1957 augusztusában a debrődi Hecske déli oldalán legeltettem a helyi termelőszövetkezet juhait, amelyekért a legidősebb bátyám volt felelős. Valamilyen sürgős elfoglaltsága miatt egy vasárnap délután, néhány órára a jószág őrzésében én helyettesítettem őt a Motyogó kutyámmal.

Ez a dombos terület közvetlen a falu nyugati házsorainak végében emelkedik és a hegyilegelőt a termékeny szántóföldektől csak egy cca 50 méteres széles akácos sáv választja el. A kutyámmal a tűző nap elől az akácos fáinak árnyékában heveredtem le, mert a juhok is ide húzódtak ejtőzni. Alig pihentem le, amikor a kutyám eltűnt egy hatalmas bodzabokor alatt. Valami ürgét vagy menyétet láthatott befutni a bokor tövéhez, amitől szagot fogott. Ásni, kaparni kezdett utána. Tőle szokatlan ugatással, szenvedélyes nyüszítéssel adta tudattomra, hogy menjek és segítsek neki. Ilyen hangot akkor szokott kiadni, ha közel volt a zsákmány, de valami miatt nem fért hozzá.

Felkeltem a helyemről és lejjebb ereszkedtem a dombról, hogy a bokor alá láthassak. Ijedtemben földbe gyökerezett a lábam. Első pillanatban azt hittem, hogy egy halott német katonára bukkant, mert annak télikabátját próbálta kihúzni a bokor alól. Ahol a kutya a fogaival megfogta a kabát kemény gallérját én is mindkét kezemmel megmarkoltam és próbáltam kiemelni a bokor alatti gödörből. Bár nehéz volt a kabátban rejtőző valami, de a föld a lejtő fele perget le róla és fokozatosan engedett a súlya. Egyre több látszott belőle, majd szétnyílt a kabát és emberi tetem helyett egy hatalmas, szinte új, zománcozott lavór bukkant elő belőle, benne gondosan, vazelinos zsírpapírba csomagolt fegyveralkatrészekkel.

Megfogtam a lavór szélét és míg a kutya a kabátot húzta én a nagy mosakodó lavórt próbáltam a kabátból kiemelni. Sikerült. Az edény alatt volt az ürge fészke, teli már serdülő kicsinyekkel. Meg kellett fognom a kutyát, hogy kárt ne tegyen bennük. A parancsomra aztán békén hagyta őket. A kabáttal visszatakartam a kutya elől az ürgéket, csak a lavórt vittem távolabb a fényre és a Motyogót is magam mellé parancsoltam.

Nemcsak a gépfegyver vagy a villámpuska, ahogy a háború alatt becézték a golyószórót, került elő a lavórból, hanem 12 heveder lőszer is volt a mellette, szintén gondosan becsomagolva. A lőszerek aranyló színben fénylettek a napsugárban, annyira újnak, érintetlennek látszottak. Mintha most hozták volna ki őket a gyárból. Abból, hogy az ürge frissen odafészkelt alá, arra a következtetésre jutottam, hogy a zsákmányunk nemrég kerülhetett a bodzabokor alá, valószínűleg 1957 koratavaszán. A gödör körül látható nyomok és föld, a még sértetlen, száraz kabátszövet is friss ásásra, időben közeli elrejtésre utalt.

Később a kabát zsebeit is átkutattam, de nem találtam benne semmi értékelhető tárgyat, még zsebkendőt sem. Aki elásta a fegyvert ügyelt arra, hogy semmi árulkodó jel ne legyen benne. Csak a kabát mérete lehetett volna kiinduló pont. Az emberi DNS abban a korban még ismeretlen fogalom volt. Egy nyomozó a vazelinos papíron viszont bőven akadhatott volna használható ujjlenyomatokra.

Az MG42-es német géppuskára alkalmasabb ember nem is találhatott volna rá, mint mi, mert ekkor a bátyám volt a frissen alakult helyi Zväzarm (honvédelmi szervezet vagy szövetség) elnöke. Soha nem tudtam meg, hogy a bokor alá ki ásta el a falusi udvarban veszélyessé vált fegyvert, de az igazság az, hogy nem is nagyon kutattam, kutattunk utána. Átadáskor azt a mesét találtuk ki, hogy a fegyverre a debrődi betyár, becenevén Rigó Ghandi (1909-1951) egyik rejtekhelyén talált rá a kutyánk elásva és konzerválva. A géppuska, lövésre alkalmatlanná tétele és kiselejtezése után, gyakorlatozás céljából visszakerült a debrődi Zväzarm (Szövetség) alapszervezetének tulajdonába.

Hogy mit talált 1957 nyarán a Motyogó kutyám, mellékelem a villámgéppuska műszaki leírását. Még belegondolni és szörnyű, hogy egy ilyen fegyver mire lett volna képes egy gyilkos ösztönnel „megáldott” ember kezében? Ott a példai is, hogy 11 évvel korábban, hivatásos katonák, mit követtek el a villámgépfegyver elődjével Pozsonyligetfalun!

Az MG42 (Maschinengewehr 42) a második világháború egyik legjobb géppuskája volt. A fegyvert a német Mauser cég fejlesztette ki és 1942-től állították hadrendbe a német hadseregnél. A 7,92 mm-es kaliberű géppuskát az MG34 alapján fejlesztették ki.  A korábbi típusok gyártási tapasztalatait Lengyelországban zsákmányolt műszaki elképzelésekkel ötvözték, melyből megszületett a végeredmény, egy valóban kiváló fegyver, mely 1942-ben állt hadrendbe. Az MG 42-es elképesztő tűzgyorsasága miatt a “villámgéppuska” becenevet kapta. Nehéz volt célon tartani, de a katonák szerint ezt messze ellensúlyozta a nagy tűzerő. A túlmelegedett csövet egy gyakorlott kezelő 5-6 másodperc alatt ki tudta cserélni.  A modell a háború után is hadrendben maradt, sőt, miután az NSZK belépett a NATO-ba, átalakították a szabványos NATO-lőszer használatára is.

Csak megjegyzem, hogy Ligetfalun a BS-6-os erőd előtt az elődjével, egy zsákmányolt német MG34-es gépfegyverrel a csehszlovák 17. ligetfalui gyalogezred katonái 1945 július 17-kével kezdődően, már békeidőben 90 felvidéki magyar leventét mészároltak le.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »