Az emlékezés élet, az írás lélegzet – Beszélgetés Bruck Edith holokauszttúlélő íróval

Az emlékezés élet, az írás lélegzet – Beszélgetés Bruck Edith holokauszttúlélő íróval

Január 26-án jelent meg a L’Osservatore Romano vatikáni napilapban egy interjú Bruck Edithtel, amelynek hatására Ferenc pápa február 20-án meglátogatta római otthonában a magyar származású írónőt, akit Tiszakarádról hurcoltak el tizenkét éves korában Auschwitzba, túlélte a haláltábort, és hosszú hányattatások után Olaszországban lett íróvá.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk a Francesca Romana de’ Angelis által készített interjú magyar fordítását.

*

Bruck Edith mosolygós és barátságos, a fellépése, a beszéde határozott, ugyanakkor kedves. Nem gondolná az ember, milyen poklot élt meg, honnan tért vissza. Ahogyan az életkora sem látszik rajta. Vékony és mozgékony, az arca ma is szép, fénylő szeme gyengédséget és rácsodálkozást fejez ki, szinte semmiben nem hasonlít egy kilencvenedik évéhez közeledő emberhez, inkább egy szőke hajfonatos kislányhoz, aki egy fényképről mosolyog a világra.

A Róma központjában található otthonában mesél, ahol a januári nap szelíd fénye világítja be a szobát, a két fehér kanapét, körben a könyveket, képeket. Csodálatos emlékezőtehetséggel eleveníti fel az eseményeket, a legkisebb részletekbe menően, szavaiban ott vannak a deportálást, a megsemmisítő tábort túlélő ember gondolatai, érzései. Auschwitz, Dachau, Bergen-Belsen: három név, amelynek hallatán az ember visszafojtja a lélegzetét is. Ő beszél, én hallgatom, de időnként a fájdalom olyan elviselhetetlenné válik, hogy elcsuklik a hangja és szeme könnyel telik meg. Edith sír és vele sírok én is.

Amikor újra beszélni kezd, újra kézbeveszem a tollat, de a fehér papír láttán felébred bennem a kérdés, hogyan lehet emberi szavakkal leírni ezt a végtelen borzalmat. Márpedig Bruck Edith életét a tanúságtételnek szentelte. Meghallgatta két, számára ismeretlen ember utolsó szavait a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban; azt kérték tőle, tanúskodjon arról, ami történt: „Meséld el, nem fognak hinni neked, de ha túléled, mondd el, értünk is!” Edith megtartotta az ígéretét.

– Egy olyan kérdéssel szeretnék kezdeni, amit mindig felteszek annak, akivel beszélgetek. Mi az első emléked az életedből? Veled kapcsolatban azonban vannak kétségeim, hogyan beszéljünk az emlékekről…

– Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy, de szívesen válaszok. Van egyfajta „jó” emlékezet, és én ezt igyekszem mindenféleképpen védelmezni, őrizni. Az emlékem egy nagyon boldog pillanathoz kötődik: amikor egy tavaszról szóló fogalmazásommal egy színes képeslapot nyertem, amely egy fecskét ábrázolt. Tarpai Klára tanítónéni ezt írta rá: „A legügyesebb tanítványomnak, aki a legjobban megérdemli”. Repültem haza, épp úgy, mint egy fecske, hogy megmutassam anyukámnak és a testvéreimnek.

– Mesélj a családodról!

– Hatan voltunk gyerekek. Két nővérem, Sára és Mirjam Budapesten laktak, szabómesterséget tanultak, Dávid bátyám pedig az általános iskola után rögtön dolgozni kezdett. Egy kis faluban laktunk a szlovák határ közelében, a gyerekek közül csak Judit nővérem, Jónás bátyám és én, a legkisebb laktunk otthon. Szegény volt a család, a kevésnek is hatalmas értéke volt nálunk. Egy nádtetős, kétszobás házban laktunk. Emlékszem az esőcseppek hangjára, és hogy anyám vödröket tett a földre, hogy felfogja az esővizet. De emlékszem arra is, mennyire örültem egy cukorkának, a piros szalagoknak, amelyekkel összefoghattam a fonataimat és az első igazi babámnak, amelyet Mirjam nővéremtől kaptam. Addig csak kukoricacsutkából és agyagos sárból készült babáim voltak. És emlékszem, hogy a nagymamám halála után a köntöse zsebébe varrva egy kis kincset találtunk. Néhány bankjegy, két jegygyűrű és egy Dávid-csillagos aranylánc volt benne. Ez a kicsiny örökség, amelyet nagymamám az állandó szükségben is kitartóan őrzött, azt jelentette számunkra, hogy új házba költözhettünk. Picike ház volt, de piros cserépből volt a teteje és egy szép fűzfa látszott az ablakából.

– És a szüleid?

– Anyám nagyon szép volt, lilába hajló kék szemmel és olyan mosollyal, ami beragyogta a világot; de szigorú arckifejezése elvett egy kicsit a szépségéből. Apám szelíd ember volt, keveset beszélt, és még kevésbé volt közvetlen. Akkor puszilt meg, amikor a háborúba indult és amikor hazajött a háborúból. „A szegénység küzdelem” – mondogatta anyám, aki nem bocsátotta meg férjének, hogy ekkora nyomorban élünk. Apám éjszakánként elindult a városba, hogy eladja mások állatait, de semmi üzleti érzéke nem volt és nagyon keveset keresett ezzel a fáradságos munkával. Annak ellenére, hogy egy tányér leves előteremtése is gondot okozott, mindketten különlegesen nagylelkűek voltak. Anyám azt mondogatta: „Ha kopogtatnak, nyiss ajtót, aki kér, annak adj.” Egy este apám kabát nélkül jött haza, és amikor anyám rákérdezett, azt válaszolta, odaadta valakinek, akinek nagyobb szüksége volt rá.

– Mik voltak az üldözés első jelei?

– Három zsidó lány volt az osztályban, Piri, Éva és én, mindhárman az utolsó sorban ültünk. Egyszer az osztálytársaim belöktek a csalánba, egyszer pedig kutyákat uszítottak ránk. A barátnőimet kizárták az iskolából, nekem apám háborúban szerzett érdemei miatt még megvolt az a kiváltságos helyzetem, hogy egy darabig még mehettem. A kútnál előfordult, hogy a sor végére löktek minket, vagy hogy valaki beleköpött a vízzel teli vödrünkbe. És aztán jöttek a tilalmak. Este 6 óra után nem mehettünk ki a házból, nem hagyhattuk el a falut, nem utazhattunk. „Beteg a világ – mondta apám –, de Isten majd megment minket.” Megingathatatlanul bízott ebben. Egy nagy árnyék növekedett körülöttünk feltartóztathatatlanul, míg ránk nem borult a teljes sötétség és el nem kezdődött a deportálások értelmetlen szörnyűsége.

– Elbeszéléseidben van két visszatérő szó. Az egyik a kenyér, talán mert az étel, az éhség, a munka szava, de költészet is, művészet, hit, vagyis élet és szimbólum egyszerre. Legutolsó könyved címe nem véletlenül Il pane perduto (Az elvesztett kenyér, La nave di Teseo, 2021). Megdöbbentő szépségű sorokban meséled el történetedet, amelyre rányomta bélyegét a deportálás borzalma, és egy Istennek szóló, szívbe markoló levéllel végződik a könyv.

– A pokol a kenyér körül kezdődött. 1944 tavasza volt, nemrég ért véget a zsidó húsvét, és egy szomszédunk lisztet ajándékozott nekünk. Anyám boldog volt a nem várt bőség miatt, keze boldogan repdesett, hogy összekeverje a hozzávalókat, aztán nagy fateknőkbe tette a tésztát, hogy megkeljen. Amikor hajnalban felkelt, hogy begyújtsa a tüzet, két csendőr erőszakosan dörömbölt, és feltépte az ajtót. Elvittek minket és a faluból minden zsidót, előbb lovasszekereken, aztán vonaton egy helyre (Sátoraljaújhelyre – a ford.), ahol gettóba zártak. Anyám el volt keseredve az otthagyott kenyér miatt: az az öt vekni maga volt az élet, ami elhagyott minket. A kenyér valamiképpen végigkísérte az egész sanyarú életemet a deportálás idején, mint vágy és mint gondolat a normális életről. Soha egy kenyérhéjat sem loptam el másoktól, a dühödt éhség ellenére sem, és emlékszem, anyám utolsó gesztusa az Auschwitzba tartó vonaton az volt, hogy egy szelet kenyeret ajándékozott egy nőnek, aki újszülött gyermekét szoptatta.

– Mi történt a gettóban?

Hírdetés

– Foglyok voltunk, nem tudtuk, mi lesz velünk, mégis történt egy nagyon szép dolog. Spontán módon kialakult valami demokráciaféleség. Gazdagok, szegények és nagyon szegények voltunk ott együtt, miközben a faluban kőkemény társadalmi hierarchia volt, ami megosztott minket. Először játszottam az orvos fiával. És aztán az apám, aki soha semmit nem kapott az élettől, abban a kiváltságban részesült, hogy ő énekelte a Tórát. Anyám álmodozó szemmel nézte és meghatottan hallgatta. Még egy különleges dolog történt. Apám egy nem zsidó barátja hozott egy szekérnyi élelmet. Nagyon megdöbbentett ez a gesztus, nemcsak azért, mert olyan volt számunkra, mint az égből hullott manna, hanem azért is, mert Gyulától kaptuk, aki kedves volt számomra. Endre apja volt, egy szorgalmas és művelt gimnazista fiúé, aki szerette a költészetet, és aki az első, gyengéd szerelmem volt, akivel felfedeztem, milyen varázslatos dolog két szerelmes embernek egymást nézni. Hála neki, az apám ismét az előtérbe került: szegény volt ugyan, mégis enni tudott adni a többieknek. Gyula nagylelkűsége nemcsak étel volt, hanem fény is.

– Ki is mondtad a második szót, amit gyakran használsz: fény. És ez a fény annál is szebb, mert a népirtás mély és értelmetlen sötétjében világít.

– Az a szekérnyi értékes élelem fény volt, mint ahogy sok más pillanat is. Egy hét volt hátra május végéig, amikor bepakoltak minket egy marhavagonba. Emlékszem, milyen szégyent és megalázottságot éreztem a náci katona előtt, aki a mi nyelvünket kívánt „jó utat”. Már nem magyarok voltunk, csak zsidók, és ami még fontosabb, számukra már nem voltunk emberi lények. A vonat csak ment, ment, nem tudtuk, merre tart. Azokból a szörnyű pillanatokból is emlékszem egy fényre, anyámra. Megfésült, befonta a hajam, megkötötte két piros szalaggal, és szorosan a kezei közé fogta a kezemet. Életem leggyengédebb pillanati voltak, bár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha anya ilyen jó hozzám, akkor mindennek vége. És volt sok olyan fény is, amiket akkor még nem gondoltam annak, később értettem meg.

– Elmeséled ezeket a pillanatokat?

– Amikor megérkeztünk Auschwitzba, amint leszálltunk a vonatról, a németek elkezdtek szétválogatni minket, két oldalra. Abban a pillanatban még nem tudtuk, mit jelent ez a válaszút, de gyorsan megtanultuk: jobbra kényszermunkára küldtek, vagyis az éhség, a hideg, a fáradozás semmisített meg, balra a gázkamrák felé. Juditnak a jobb oldalt mutatták, anyának és nekem a balt. Egy német megállított és azt parancsolta, hogy én jobbra menjek. Szorítottam anyám kezét és kiabáltam: „Ne, ne!” Anyám könyörgött a katonának, hogy vele maradhassak, azt is elmondta neki, hogy én vagyok a legkisebb lánya. Válaszként a katona megütötte a puskatussal, és megismételte nekem, hogy jobbra, jobbra. Anya csak annyit mondott: „engedelmeskedj”, és én kénytelen voltam jobbra menni, miközben keservesen sírtam. Az a német megmentette az életemet azzal, hogy elszakított anyámtól. A 11-es barakkba vittek, a nyakamba akasztottak egy számot, ez a 11152-es szám helyettesítette attól kezdve a nevemet. Megborotváltak, eltűntek a fonataim, amelyeket anyám oly nagy szeretettel gondozott, fel kellett vennünk egy durva, szürke inget és fapapucsot. Folyamatosan sírtam, anyámat szólongattam. Egy reggel Alice, egy lengyel zsidó kápó, aki a németek megbízásából felügyelt, kivitt a barakk bejáratához és azt mondta: „Látod azt a füstöt? Szappant készítettek anyádból.” Semmit nem mondtam a nővéremnek, úgy döntöttem, nem hiszek neki és napokig tovább sírtam.

– Hihetetlen barbárságról tanúskodik ez a jelenet.

– Ilyen volt a láger, szisztematikus kegyetlenség, végletes gonoszság. Mégis, ahogyan korábban mondtam, volt néhány fénylő pillanat. Dachauban, ahol dolgoztunk, lövészárkokat ástunk, a vasúti talpfáknál egy nap egy német katona odadobta nekem a csajkáját, hogy mossam el, de az alján hagyott benne nekem lekvárt. Nem sokkal később kiválasztottak minket, a nővéremet és engem egy tizenöt nőből álló csapatba, akiknek egy nem messze fekvő kastély konyhájában kellett dolgozniuk, ahol néhány tiszt lakott a családjával. A pofonon, amit az SS minden reggel ok nélkül lekevert, és a táboron kívüli akasztásokon kívül, amit kénytelenek voltunk látni, tábori életünknek ezek voltak a legkevésbé szörnyű napjai. Egy kis héj, egy salátalevél, egy darabka zöldség… egy konyhában mindig van valami, amit titokban az ember a szájába vehet. És egy nap itt egy új fény is gyúlt. A szakács, akinek odaadtam a megpucolt krumplit, megkérdezte a nevemet. „Edith” – mondtam remegő, vékony hangon, mire ő így szólt: „Nekem is van egy ilyen korú lányom.” Aztán előhúzott a zsebéből egy kicsi fésűt, ránézett a fejemre, az éppen újra kinőni kezdő hajamra, és nekem ajándékozta. Olyan érzés volt, mintha hosszú idő után végre egy emberi lénnyel állnék szemben. Meghatott ez a gesztus, maga volt az élet, a remény. Néhány kis gesztus is elég ahhoz, hogy megmentsük a világot.

– Hogyan lehet túlélni ennyi borzalom közepette?

– Erre nem tudok válaszolni. A szüleim és az egyik testvérem nem élték túl. Azt hiszem, csakis az egyik nővéremnek köszönhetően menekültem meg. A karjaiba zárt, ismételgette, hogy soha nem hagy el engem, azt mondta, nemsokára megtaláljuk a szüleinket. És mindig úgy hívott, „Ditke, Ditke”, a becenevemen, ahogy a családban szólítottak. Számomra ez a szeretet és a gyengédség hangja volt.

– És hogyan tér vissza az ember az életbe ennyi szörnyűség után?

– Nehéz túlélőnek lenni. Amikor értesültem Primo Levi haláláról, a hír hallatán érzett elviselhetetlen fájdalmamban is erre gondoltam. Barátok voltunk, „lágertestvérek”, mondtuk tréfálkozva, de nem tudtam megbocsátani neki ezt a gesztust (Primo Levi 1987-ben öngyilkos lett – a ford.). A mi életünk nemcsak a miénk, hanem a történelemé is.

– Veled egy paradox dolog történt. A gyermekkorodat és serdülőkorodat lerombolta a gyűlölet, az üldöztetés, aztán egy szeretetben nagyon gazdag életet éltél, hatvan éven keresztül különleges érzelmi és intellektuális szövetségben férjeddel, Nelo Risivel.

– Hosszú hányattatás után kötöttem ki Olaszországban, de az első munkatapasztalataim nem voltak jók, ahogyan el is beszéltem abban a könyvben, amelyet említettél, Az elvesztett kenyérben.

Aztán egy este meghívtak egy találkozóra Kínából hazatért dokumentumfilmesekkel. A találkozót követő vacsorán egy delle Carrozze utcai étteremben tizenketten ültünk az asztalnál, szemben velem ült Nelo. Már akkor a lelkembe költözött, amikor még egy szót sem váltottunk egymással. Mindenki másnak elterelte a figyelmét az egyik sarokban felállított tévé, amelyben éppen Mike Bongiorno híres kvízműsora ment (Lascia o Raddoppia), mi pedig kihasználtuk ezt az időt arra, hogy beszélgessünk. Nelo sonkát rendelt előételnek és megkínált belőle. „Nem, köszönöm” – mondtam, de ő megpróbált meggyőzni, hogy nagyon finom íze van. Akkor elmondtam neki, hogy zsidó vagyok, és hozzátettem azt is, hogy deportáltak. Erre elállt a szava, mintha eltűnt volna, nagyon kicsivé lett, megállt a kezében a villa a sonkával. Különleges erkölcsi érzékkel bíró ember volt, talpig becsületes: szerette a szabadságot, a civil felelősségvállalást, ki nem állhatta a pénzt és a kompromisszumokat, nagyon mély igazságérzete volt. Ugyanakkor költő volt, nem értett a létezés gyakorlati oldalához. Jól érzékelteti ezt egy jelenet. Egyszer bejött a fürdőszobánkba egy egér. Én paraszti világból jövök, ott az egereket megölték. Neki ez eszébe sem jutott: bezárkózott a fürdőszobába, hogy megpróbálja meggyőzni az egeret, menjen ki az ablakon keresztül, így visszanyeri a szabadságát. Szerettem Nelo jó tulajdonságait és hibáit is, mellette voltam annak a nehéz, feneketlen mélységnek az utolsó napjáig, amit az Alzheimer-kór jelentett.

– Mitől félsz ma és mi ad okot a reményre?

– Félek az intoleranciától, a párbeszéd hiányától, a másik ember iránti bizalmatlanságtól, félek a fasizmus szelétől, amely egyre gyakrabban fúj és észrevétlenül beszivárog az életünkbe. Reménykedem a fiatal nemzedékekben, abban, hogy egyre mélyebben gyökerezik és elterjed egy emberi, civil öntudat. Reménykedem ebben a nagy Szentatyában, Ferenc pápában. Amikor találkoztam vele, egyszerűen azt mondta nekem: „Örülök, hogy megismertem.” Aztán rám mosolygott és átölelt. Nagy biztonságot adó emberi melegség volt ebben. Értékelem a nyíltságát, azt az egyszerűséget, ahogyan beszél, hogy megértsék, értékelem a meggyőződései erejét, hogy megérti az emberi gyengeségeket, és hogy alázatosan azt mondja: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”. Ferenc pápa előtt azt érzem, hogy „ez egy ember” (utalás Primo Levi auschwitzi emlékeit leíró könyvére, amely olaszul Se questo è un uomo, magyarul Ember ez? címmel jelent meg – a ford.), és a remény érzése ébred fel bennem.

– Újságírás, televíziózás, mozi, fordítások… sok mindent csináltál, de leginkább arra kötelezted el magad, hogy leírd a láger drámai tapasztalatait, tanúságot téve mindarról, ami történt.

– „Ha megérteni lehetetlen is, de tudnunk kell róla, mert az, ami elmúlt, visszatérhet” – Primo Levi szavai az én szavaimmá is váltak. Soha nem tápláltam magamban gyűlöletet, sem bosszút, inkább hitetlenség és végtelen fájdalom volt mindig bennem. A gonoszság csak gonoszságot szül. Büszke vagyok rá, hogy az apám áldozat volt, és a legmélyebb szégyen lenne a szívemben, ha apám hóhér lett volna. Szenvedés, ha visszaemlékezem, de soha nem vontam ki magam az emlékezés alól. Ha csak egy elmét sikerül megvilágítani, már megérte a fáradságot és a fájdalmat, hogy életben tartsam, ami történt. Számomra az emlékezés élet, az írás lélegzet.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: L’Osservatore Romano

Fotó: L’Osservatore Romano; Vatican News

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »