Az emberek hangja

Az emberek hangja

Az EU működését gyakran hasonlítják a kerékpáréhoz, amit hajtani kell ahhoz, hogy el ne dőljön. Most azonban biztosan jobb lenne, ha egy időre mindenki leszállna a pedálról.

A brit szavazás eredményét kommentáló elemző nyilatkozatok között a sajnálkozás mellett leginkább az a motívum dominál, mi szerint meg kell hallani az emberek hangját. Nemes gondolat. Ugyanakkor egy olyan kontinensen, ahol 1989-90-t követően immáron több évtizede mindenütt demokratikus rendszerek működnek, legalábbis furcsa, hogy e felismerésre miért is kellett ennyit várni. A brit szavazás eredménye mindenesetre drámai erővel tudatosította, hogy nem lehet egyszerűen „lepopulistázni” a politikai aréna azon harcosait, akik nem tudnak, akarnak feltételek nélkül elköteleződni a nemzetek feletti integrációs gondolat mellett.

Nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban oly aggodalmas, olykor kimondottan harcias vélemények jelentek meg a népszavazással, mint demokratikus intézménnyel kapcsolatban. És messze nem csak a mi kvótás, Brüsszelnek üzenős akciónk apropóján. Az persze nem új keletű kérdés, hogy hogyan is lehet ezt a végtelenül összetett európai működési rendszert a demokratikus döntéshozatalhoz közelebb vinni – erről szóltak, szólnak az Európai Parlament kompetenciáival kapcsolatos viták, vagy az európai döntéshozatali szintek és a nemzeti parlamentek illetékességi köreinek viszonyáról folytatott diskurzus. E fórumokon persze még lehetett tudatosan befolyásolni, kialkudni, vagy el lehetett mismásolni a választ, hiszen a döntések mégis csak a professzionális módon politikával foglalkozó, pártcsaládokhoz tartozó, pártfegyelem által korlátozott képviselők körében születtek, vagyis valamelyest meg lehetett őrizni a nagy európai projekt elitista jellegét. Ha esetleg népszavazásra került a sor egy-egy részkérdésben, legyen szó akár az európai alkotmányról, vagy a Lisszaboni Szerződésről, addig addig lehetett csűrni-csavarni az eredményt, ismételtetni a voksolást, míg megfelelő eredmény nem született.

Emlékszem azokra az uniós nagyköveti körben rendezett berni összejövetelekre, ahol – akkor épp a Svájc és az EU közötti bilaterális megállapodás részleteire vonatkozóan – a kollégák a helyi demokratikus rendszer egyik alapelemének számító népszavazás eredményét ócsárolták. Talán nem szükségtelen megjegyezni, hogy ugyebár Svájc az egyetlen olyan ország az öreg kontinensen, ahol 1848-ban győzött a polgári demokratikus forradalom. Akkor sem értettem a kioktató „integrációs” arroganciát, még akkor sem, ha egyébként bizonyos kérdésekben valóban racionálisabb volt az uniós opció, mint a népszavazással szentesített svájci válasz.

Cameron miniszterelnök elkövette azt a hibát, hogy élére állította a kérdést: kockáztatott, és bár csatát nyert a parlamenti választások megnyerésével, ám a tegnapi népszavazás eredményével háborút vesztett. Most nehéz lesz alkudozni, mismásolni, bár gyanítom, hogy ezúttal is születik majd néhány kreatív megoldás, melynek során a bázisdemokrata kecske is élve marad és az integrációs káposzta is megmarad. Ám ha a történtek után az emberekre hivatkozás azokban az országokban is népszerű lesz, ahol eddig a népszavazásokban csak a populizmus elharapódzásának veszélyét látták, akkor talán valóban sikerül érdemben tenni  az európai gondolat demokratikus támasztékának megteremtéséért.

Az Európai Unió működését gyakran hasonlítják a kerékpáréhoz, amit hajtani kell ahhoz, hogy el ne dőljön. Most azonban biztosan jobb lenne, ha egy időre mindenki leszállna a pedálról, és erősen földközelben felmérné, hogy hányadán állunk a közös érdekekkel és értékekkel, mi fontos, mi nem, s mindez milyen befolyással van Európa érdekérvényesítő képességére a globális versenyben.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »