Az első bölcsesség

Az első bölcsesség

Évközi 28. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 17,11–19)

A tíz leprás történetét jól ismerjük: ők azok, akiknek a gyógyulás öröme annyira elönti a szívét, hogy közülük kilencen végül elfelejtik megköszönni a kapott jót. Hálátlanság ez vagy egyszerű és ösztönös emberi viselkedés? Gondoljuk csak végig, mi mit tettünk volna, ha évek, esetleg évtizedek után egyszer csak olyan állapotba kerülünk, hogy visszatérhetünk a családunk, a barátaink, az általunk leginkább szeretett emberek közé, akiktől eddig elzárt bennünket a betegségünk? Mi vajon hogyan viselkedtünk volna ebben a helyzetben? Automatikusan anyánkhoz, feleségünkhöz, gyermekünkhöz rohantunk volna, vagy visszafordultunk volna a hazafelé vezető, vágyott és sóvárgott úton, hogy a szeretteinktől egy időre újra eltávolodjunk, s az ismeretlen Mester elé boruljunk? Valóban van olyan élethelyzet, amikor az örvendezés „eszét veszi” az embernek, s emiatt hibát követ el. 

Van azonban az evangéliumi szakasznak egy mélyebb rétege. Az egyetlen, aki képes legyőzni az érthető és empatikusan el is fogadható ösztönt, egy „idegen”, ahogyan Jézus mondja. Lehet, hogy épp az idegenség, a peremen létezés, a kettős kitaszítottság (a lepra és a szamaritánus mivolt) tette őt különösen érzékennyé és fogékonnyá. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa figyelmeztet: sokszor a szegények, a „leselejtezettek” hordozzák az első bölcsességet, amiből mindannyiunknak tanulnunk kell. Ők érzik át ugyanis igazán, mekkora ajándék a megváltás, és milyen csoda az Isten általi el- és befogadás. 

Hírdetés

Ám a történet még ennél is mélyebbre vezet minket. Az önmagát legyőző, az Isten iránti háláját az emberi szeretet elé helyező gyógyultnak ezt mondja Krisztus: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított.” Hát „nem tízen voltak, akik megtisztultak?” Igen, tízen élték át a testi tisztulás, a fizikai betegségtől való szabadulás nagy pillanatát. Ám ez még messze nem a teljes értékű gyógyulás volt. Ahhoz valami többre, másra is szükség van. Csodálatos dolog megélni azt, hogy az életkörülményeink rendeződnek, helyes vágányra terelődik az életünk. Ám ez az élet csupán a még hátralévő földi időről szól. A nagy távlat a rátalálás arra, aki átment minket az országba.

Szó szerint létkérdés ez a találkozás. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti?” (Lk 9,25) Akkor találom meg önmagamat, amikor már nem önmagamat, hanem Krisztust keresem. Nem akkor leszek teljes, ha megnyerem mindazt, ami számomra kedves, hanem akkor, ha minderről képes vagyok lemondani Jézusért, aki annyira csodálatosan meg akar gyógyítani engem.

Török Csaba


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »