Az elitellenes elit

Az elitellenes elit

Míg Európa-szerte a régi, nagy pártok hanyatlásának lehetünk szemtanúi, miközben sorra erősödnek az elitellenes, rendszerkritikus mozgalmak – Spanyolországtól kezdve Olaszországon és Ausztrián át egészen Görögországig –, addig hazánk ebben sem követi a világtrendet. Az egyetlen, kifejezetten a fennálló politikai rendszer kritikájára építő párt (Lehet Más a Politika) nem ért el átütő sikert, sőt szép lassan felmorzsolódik. A Jobbik, amely szintén a korábbi váltópárti modell meghaladását ígéri, mára beérte ugyan a szocialistákat, de messze le van maradva a kormánypártok mögött – hátrányát pedig épp antiradikális fordulattal, „néppártosodással” kívánja ledolgozni. S a kormányellenes civilek sem hoztak létre olyan mozgalmat, amely veszélyeztetné a Fidesz uralmát.

Vajon mi gátolja az elitellenes ellenzékiség megerősödését Magyarországon? Ez számos tényezővel magyarázható, de ezek közül az egyik legfontosabb – és legkülönösebb – az, hogy nálunk maga a kormányzat folytat az elitellenes pártokra jellemző politikát. Egy harmadik alkalommal, zsinórban immár hat éve kormányzó, a közigazgatási rendszert saját képére formáló, masszív gazdasági holdudvart építő politikai erő részéről ez nem kis mutatvány. Nagyobb, mint milliárdosként a leszakadó rétegek érdekeit képviselni vagy üzletemberként az üzleti körök túlhatalma ellen fellépni, amire nem egy példát láthattunk itthon és külföldön – most épp Donald Trump próbálkozik ilyesmivel.

Persze a Fidesz bizonyos értelemben mindig is elitellenes formáció volt. Minden ideológiai fordulata ellenére attól kezdve, hogy Orbán Viktor a Hősök terén a szovjet csapatok kivonulását sürgette, a párt alapvető célkitűzéseként a posztkommunista politikai és gazdasági elit leváltását jelölte meg – ezért is válhatott kis liberális alakulatból nagy támogatottságú, jobbközép néppárttá. Ezt a programot próbálta végrehajtani 1998-tól konzervatív alapokon, majd – a választási kudarcból okulva – szélesebb szavazói bázisra építve, „plebejus” párttá válva 2010-től is. S a második Orbán-kormány kétharmados felhatalmazás birtokában gyakorlatilag meg is valósította ezt az elitcserét. Ezzel a Fidesz teljesítette „történelmi küldetését”, beváltva szavazótáborát egyben tartó fő ígéretét, s közben értelemszerűen maga foglalta el a korábbi elit helyét.

Nem tudni, hogy tudatos vagy ösztönös döntés volt-e Orbán Viktor részéről, de visszatekintve úgy tűnik, mintha már 2010-es megválasztásától kezdve arra készült volna, hogy megszabja azokat a kereteket, amelyek között a párt megőrizheti elitellenes karakterét. Ehhez szükség volt egy „új elitre”, amellyel szemben a magyar politikai és gazdasági élet kulcspozícióit megszerző Fidesz meghatározhatja önmagát. Erre a szerepre szinte önként kínálkozott az Európai Unió vezetése – avagy „Brüsszel” –, amely ellen a kormány hamar meghirdette szabadságharcát. Hogy ez a stratégia működjön, ahhoz maga az unió is jócskán hozzájárult, különösen a migrációs válság kirobbanása óta. Ennek brüsszeli (félre)kezelése azokat is visszaterelte a Fidesz táborába, akik azért ábrándultak ki a pártból a 2014-es választás után, mert egyre nyíltabban megmutatkozott, hogy immár ők jelentik az „urizáló” hazai elitet.

A Fidesz sikereit tehát nem pusztán a nyers erő politikája vagy a „populizmus” magyarázza, hanem többek között az, hogy kormánypárt létére olyan elitellenes húrokat penget, amelyekre a magyar választók láthatóan jól rezonálnak. Éppen ezért egyelőre nehéz elképzelni, hogy ezt a sikersorozatot egy hazai elitellenes formáció törje meg. Annál veszélyesebbek lehetnek viszont a Fideszre az európai rendszerkritikus mozgalmak és elitellenes, radikális pártok. Mégpedig azért, mert az Orbán Viktor által végrehajtott mutatványhoz az Európai Unióra a jelenlegi formájában van szükség: ehhez egy olyan Brüszszel kell, amely egyfelől képes betölteni a kárhoztatott „elit” szerepét, másfelől viszont képtelen határozottan fellépni a renitens tagállamokkal szemben. Az már csak ráadás, hogy mindeközben az uniós fejlesztési források nagyrészt a kormányközeli elit építését szolgálják, vagyis áttételesen ugyan, de az EU maga finanszírozza a Fidesz ellene vívott szabadságharcát.

Ez a fajta elitellenes politika addig folytatható, amíg az unió el nem indul a mostaninál lazább vagy szorosabb integráció irányába. Előbbi esetben Brüsszel megszűnik mumusnak lenni, utóbbi esetben viszont könnyebben kioszthat néhány kokit és sallert a szabadságharcosoknak. Ezért Orbán Viktorra nézve nem is történhetett volna rosszabb a brexitnél, amely borítékolja az elmozdulást egyik vagy másik irányba. S míg az ennek nyomán várhatóan tovább erősödő európai rendszerkritikus pártok látszólag az orbáni politikát igazolják majd, éppen az alól húzhatják ki a szőnyeget. Ha pedig így lesz, még a végén az is bekövetkezhet, hogy a magyarok elitellenessége saját elitjük ellen fordul.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »