Az éjjel véget ért, az álom nem

Az éjjel véget ért, az álom nem

Úgy olvadt el a tömeg a vasárnapi négy-null után a Bálna előtt, mint márciusban a hó. Ennyi volt, véget ért az álom, mindenki hazamegy keseregni – gondoltam, amikor pár sörrel később mi is hazafelé vettük az irányt. A nagy magyar depresszió visszatér a kéthetes szabadságról, és minden visszazökken a régi kerékvágásba.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna: már a Kiskörúton olyan karneváli hangulat fogadott, mintha legalábbis megismételtük volna a múlt heti labancverést. Az emberek ünnepeltek. Még ha egy kis fanyarságot lehetett is érzékelni a nagy skandálásban, a „szép volt, fiúk!” -ba egy csepp sem jutott belőle. Igazuk is volt: bár csúnya pont került a végére, attól még a mondat szépre sikeredett. A lezárással pedig a magyar válogatott álomszerű, minden reményt felülmúló sikerei kézzelfogható, valós eredményekké szilárdultak.

Megtanultunk újra drukkolni, és ami még fontosabb: örülni. Sokatmondó, hogy az Érik a szőlő volt az utca slágere. Hiszen még bevett dalunk sincs arra az alkalomra, amikor futballsikert ünneplünk, a fiatalabb generációnak egyszerűen nem volt szüksége ilyesmire. Puskás népe elfordult a focitól, a fanatikus kemény magon kívül évtizedekig szinte senki sem volt, aki hajlandó lett volna újra és újra hinni a válogatottban – akik mégis, azok minden egyes alkalommal lehajtott fővel vették tudomásul a szánalmas játékból sorsszerűen következő, lélekölő kudarcot.

Aztán jött Dárdai, majd Storck, és minden megváltozott. – Végre elkezdtek dolgozni a pénzünkért a focisták – mondta egy igazi futballszkeptikus cimborám. A szívós építkezésnek pedig az lett az eredménye, hogy azok a százezrek, akik soha nem tapasztalt érzésekkel az utcára tódultak – köztük a magamfajta három-hete-futballszurkolók –, a vereségben is kitartanak a válogatott mellett.

És ha valami igazán fontos ebben az egészben, az az összetartozás érzése. Mert ha az ember együtt szurkol valakivel, mindegy, hogy az illető kicsoda-micsoda: nem számít az etnikai, vallási hovatartozása, hogy mit gondol a migrációról vagy hogy visszahozná-e a sorkatonaságot. Nem érdekes, hogy az évtizedek óta ásott politikai árkoknak melyik oldalán érzi otthon magát, mert egy a lényeg: együtt szurkolni a közös válogatottnak. Az utca új emberének éppen ezért semmi dolga azokkal, akik a focisták eredményei miatt Orbán Viktort istenítik, vagy akik éppen a miniszterelnök iránti utálatukban fanyalognak rajtuk. A válogatott és az ország ismét egymásra talált, ezt pedig a Dániel Péterek és Bartus Lászlók károgása sem veheti el tőlünk, ahogy Orbán tavalyi „na ugyé”-je sem.

Volt olyan ismerősöm is, aki tréfásan megjegyezte: ha már annyian vagyunk az utcán, mint talán még soha, a fél kormány pedig úgyis Franciaországban van az Eb-n, itt az alkalom egy jó kis kormánybuktatásra. Nagyon kis részben volt csak igaza: a tömeg tényleg adott volt, a zászlók és a jelszavak is ismerősek voltak. Ahogy az Erzsébet híd mellett elhaladtunk, valóban elfogta az embert az ismerősség érzése a sok trikolór és a hangoskodó emberek láttán: elvégre majdnem pont tíz évvel ezelőtt hasonló színek és hangok kavarogtak ugyanitt.

De hiába zúgott akkor is a ria-ria-Hungária, most egészen másként szólt. Hiányzott belőle az indulat, ahogy az emberekből is. Még a legrenitensebbek rendbontása is kimerült annyiban, hogy a lámpákra mászva énekeltek vagy skandáltak – együtt azokkal, akikkel simán elképzelhető, hogy tíz éve, a nagy tüntetések idején éppen egymás felmenőit szidták. A ria-ria-Hungária akkortájt nem azt jelentette, hogy mi magyarok vagyunk, hanem azt, hogy én az vagyok, te viszont nem. Persze valahol érthető volt ez a kirekesztő értelmezés az akkori helyzetben: váljon el az ocsú a búzától, az erkölcsileg megbukott kormányfő és sleppje pedig takarodjon.

Mégis sokkal felemelőbb volt úgy megélni az összetartozást, hogy az nem valami ellen irányult, hanem valami mellett tett hitet. Úgy, hogy nem kizárt – ha mégoly keveseket és mégoly érdemteleneket is –, hanem befogadott a nagy közös örömbe mindenkit. Meglett a közös nevező, ami végre nem a fájdalom volt, mint Trianonnál, vagy a rendszerellenes indulat, mint ’56-ban, ’89-ben vagy épp 2006-ban. Hanem a győzelemmámor, a közös ünneplés, amelynek emléke akkor is megmarad, ha újabb negyven évet kell várni a következőre. Akkor is, ha ettől még nem változnak át varázsütésre a stadionok kórházakká és iskolákká, nem szűnik meg a gyermekszegénység, nem emelkednek a fizetések és nem csökkennek az adók.

De lehet, hogy egy kicsit megváltoznak a mindennapjaink. Talán kisebb vehemenciával esnek egymásnak az emberek, amikor a politikai árok túloldalán felismerik azt, akivel az izlandi meccs után ugráltak a flaszteron, és locsolták egymást sörrel. Ha másért nem, már ezért megérte.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 01.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »