Az Egyház jövője – Szabó Ferenc SJ sorozata (7. rész)

Az Egyház jövője – Szabó Ferenc SJ sorozata (7. rész)

Az Egyházunk szemben a kihívásokkal című sorozat 7., egyben befejező részében a jezsuita teológus rámutat: a hitükért és Krisztus nevéhez való hűségükért üldözött testvéreinkkel együtt, szemben a rosszal, halljuk meg újra az Úr vigasztaló szavát: „Ne féljetek! Én legyőztem a világot!” (Jn 16,33).

„A keresztény reménység túlhalad a jobb, emberibb jövő, a békésebb emberi világ látomásán, és azokra a »jobb ígéretekre« (Zsid 8,6) támaszkodik, amelyeknek hordozója, mert tudja, hogy semmi sem »nagyon jó« addig, míg »minden újjá nem lesz« (vö. Jel 21,1–8).”[1]  

A reménységteológia egyik úttörője, Jürgen Moltmann (szül. 1926) protestáns teológus megújította a hagyományos keresztény eszkatológiát, a végső időkről (feltámadás, ítélet, örök élet) szóló teológiát, így új távlatot adott az ember e világi cselekvésének és a keresztény reménységnek is. Ennek az új szemléletnek középpontjában a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus áll. „Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye” (Kol 1,27).

Az reménységelvet hirdető ezoterikus marxista Ernst Bloch utópiáját bírálva Moltmann rávilágít, hogy

A II. János Pál által összehívott Európával foglalkozó 1991-es szinódus [2] hasonló következtetésekre jutott. A keresztény hit kapcsolódik a modern kor legmélyebb reménykedéseihez, mert felszabadítja az embert, de egyben megvédi őt attól, hogy abszolutizálják személyét és elfelejtsék másokkal való kommunióját. A pápa ezt a témát választotta: Tanúi vagyunk Krisztusnak, aki megszabadít bennünket. Őt követve a szinódus hangsúlyozta az Egyház spirituális feladatát: feléleszteni, erősíteni és megújítani az ember személyes kapcsolatát Krisztussal a hitben. „A szabadság és a kommunió (szeretetközösség) alapja az Istennel való személyes viszony. Itt sokkal többről van szó, mint az »evangéliumi értékek« – legyenek azok az igazságosság és a béke – egyszerű terjesztéséről.

Az evangelizálással foglalkozó szinódus zárónyilatkozata hangsúlyozta: az új evangelizálás sürgető feladata, hogy hirdesse a Jézus Krisztus által megígért örök életet és feltámadást; mert e reménység nélkül az ember nem tudja felülmúlni a szenvedéseket, nem tud értelmet adni életének.

Ugyanakkor az Istennel való boldog örök élet reménye nem csökkenti e világi elkötelezettségünket, hiszen annak feltétele éppen a szolgáló szeretet.

XVI. Benedek reményről szóló enciklikájának (Spe salvi) mottója – „Meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk”a rómaiaknak írt levél 8. fejezetének 24. verse. Benedek pápa szerint az igazságosság kérdése „a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett”. Az ártatlanok szenvedése és a világban tapasztalt sok igazságtalanság „megoldása” lehetetlen a halottak feltámadása nélkül –  magyarázza a keresztény reményről írt körlevelében. Párbeszédet folytat olyan hitetlen gondolkodókkal, mint Max Horkheimer és Theodor W. Adorno. [3] Az úgynevezett frankfurti iskola képviselői elvetik a jóságos és igazságos Isten képét, tekintve a világban levő szenvedést; azt vallják, hogy a valódi igazságosság lehetetlen a halottak feltámadása nélkül. Márpedig ez a hit teljesen idegen az ateista gondolkodóktól.

Ratzinger pápa kifejti, hogy a IV. lateráni zsinat is (DS 806) tanítja a „negatív teológiát”, a Teremtő és a teremtmény közötti mindig nagyobb különbséget, Isten „képnélküliségét”. De valljuk azt is, hogy maga Isten adott egy „képet” magáról, az emberré lett Krisztusban. „Őbenne, a megfeszítettben a hamis istenképek tagadása a legfelső fokot érte el.

Hírdetés

Ez az ártatlanul Szenvedő vált a remény bizonyosságává: Isten van, és Isten tud oly módon igazságot szolgáltatni, amit mi elgondolni sem tudunk, de a hitben megsejthetünk. Igen, létezik a test föltámadásatanítja a Katolikus Egyház katekizmusa (v.ö KEK 988–1004). Hisszük, hogy létezik igazságosság. (KEK 1040) Létezik a múltbeli szenvedés »visszavonása«, van jóvátétel, mely helyreállítja a jogot. Ezért az utolsó ítéletbe vetett hit elsősorban és mindenekelőtt remény – az a remény, melynek szükséges volta éppen az utolsó évszázadok vitáiban vált világossá.”

Benedek pápa még hangsúlyozza: „Meg vagyok győződve arról, hogy, az igazságosság kérdése a tulajdonképpeni, mindenesetre a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett. (…) Krisztus visszatérésének és az új életnek a szükségessége csak akkor válik teljesen meggyőzővé, ha az egyéni élet beteljesedésének és a szeretet halhatatlanságának a vágya összekapcsolódik annak lehetetlenségével, hogy a történelem igazságtalanságáé legyen az utolsó szó.”

Napjainkban pusztít a világjárvány, az ismétlődő természeti katasztrófák mellett az emberi hatalomvágyból és gonoszságból eredő háborúk, kizsákmányolások, ártatlanul szenvedők millióinak is szól a feltámadt Krisztus reménységüzenete, amelyet Ferenc pápa hirdet a világnak: „Húsvét örömteli híradása ez: Jézus, akit keresztre feszítettek, nincsen itt, feltámadt (vö. Mt 28,5–6). Ez nyújtja nekünk azt a vigasztaló bizonyosságot, hogy a halál szakadéka fölött áthaladtunk, és ezzel a mélységgel együtt legyőzetett a gyász, a siralom és a fájdalom (vö. Jel 21,4). Az Úr, aki elszenvedte a tanítványaitól való elhagyatást, az igazságtalan ítélet súlyát, a becstelen halál gyalázatát, most halhatatlan életének részeseivé tesz bennünket, s nekünk ajándékozza gyöngéd, az éhezőkkel és szomjazókkal, a vándorlókkal és a bebörtönzöttekkel, a perifériára szorultakkal és az eldobottakkal, visszaélések és az erőszak áldozataival együtt érző tekintetét. A világ tele van olyan emberekkel, akik testben és lélekben szenvednek, miközben az újságok mindennapos krónikái borzalmas bűntettek híradásaival telnek meg, amelyeket nemritkán a családi ház falai között követnek el. Ugyanígy telve vannak az újságok a nagy kiterjedésű fegyveres konfliktusokkal, amelyek egész népeket tesznek ki kimondhatatlan próbatételeknek. (…)

A hitükért és Krisztus nevéhez való hűségükért üldözött testvéreinkkel együtt, szemközt a rosszal, amely úgy tűnik, kitölti számos ember életének java részét, halljuk meg újra az Úr vigasztaló szavát: »Ne féljetek! Én legyőztem a világot!« (Jn 16,33). Ma van ennek a győzelemnek a ragyogó napja, mivel Krisztus letiporta a halált, és feltámadásával újra felragyogtatta az életet és a halhatatlanságot (vö. 2Tim 1,10). »Átvezetett minket a rabszolgaságból a szabadságba, a szomorúságból az örömbe, a gyászból az ünnepre, a sötétségből a fényre, a szolgaságból a megváltásra. Ezért mondjuk előtte: Alleluja!« [Szárdeszi Melitón: Húsvéti homília].”

[1] J. Moltmann, Theologie der Hoffnung, Chr. Kaiser Vg, München, 1966, 28–29.

[2]http://www.tavlatok.hu/38elottiek/tavlatok05.htm  – Európa újraevangelizálásával két püspöki szinódus foglalkozott: először 1991-ben, II. János Pál szolgálata alatt, másodszorra pedig a II. vatikáni zsinat 50. évfordulóján, 2012 őszén: ezt XVI. Benedek pápa hirdette meg, de javaslatait már Ferenc pápa igyekszik megvalósítani, átvinni a gyakorlatba.

[3] Moltmann érveléséhez hasonló XVI. Benedeké a keresztény reményről szóló körlevelében: Spes salvi, 42–43.

Forrás: Vatikáni Rádió 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »