Az egyetemes szabadító – Pap Károly: Mózes

Az egyetemes szabadító – Pap Károly: Mózes

Pap Károly Mózes-drámája egy bibliai toposszal kezdődik: a rendkívüli sorsra kiválasztott személy élete születésekor rögtön veszélyben forog.

Mózes születésének idején rendeli el Fáraó a héber újszülött fiúcsecsemők meggyilkolását (Kiv 1,15–22; 2,1–10), Jézus világra jöttekor pedig Heródes király ad parancsot a két éven aluli fiúgyermekek lemészárlására (Mt 2,4–16). 

A csecsemő Mózes apja, Ámrám fizikailag és lelkileg is megtört a rengeteg szenvedéstől, kilátástalannak látja sorsukat, nem bízik már atyáik Istenének segítségében. Egy zsákban kígyót rejt el, hogy ő és családja megmarassák magukat vele, ha Mózest megtalálják Fáraó katonái. A kígyóról eszünkbe juthat az első emberpár, Éva és Ádám bűnbeesése (Ter 3,1–8). Pap Károlynál azonban a kígyó a felügyelőt pusztítja el, aki hetedszer jön el Mózesért, hogy megtalálja és megölje. Így egyszerre emlékeztet az ősbűn következményére, a világban uralkodó gyilkos erőszakra, de Isten gondviselésére is, amely bünteti azt, aki választottjára támad.

Ámrámmal szemben Mózes anyja, Jochebed hite rendíthetetlen. A kilátástalan helyzet ellenére bízik abban, hogy Isten nem feledkezik el róluk, nem hagyja magukra őket. Jochebed a kiválasztottság kegyelmét kapja meg, hiszen egyedüliként hallja Isten hangját, a víz révén, amely megmentette Mózest. A nevét is innen kapta: Mózes egyiptomi név, jelentése gyermek, de hangzása hasonlít a héber masa (kihúzni) főnévi igenévre. Amikor Fáraó lánya a vízből kimentve fiává fogadta őt, Mózesnek nevezte el, mondván: „a vízből vettem ki” (Kiv 2,10). Sorsuk nyomorúságos, de Jochebed szilárdan hisz abban, hogy Isten választotta ki gyermekét, és egyetemes szabadítót lát benne. Ez krisztusi motívum. A keresztény hagyomány Mózest Jézus egyik előfutárának tartja, János evangéliuma alapján, amikor Krisztus azt mondja a benne nem hívő zsidóknak: „Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál! Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben reménykedtek. Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én Igéimnek?” (Jn 5,45–47).

Jochebednek döntő szerepe van abban, hogy Mózes a zsidó nép vezetője lesz. Fontos változás a Bibliához képest, hogy a drámában Teje, Fáraó legkedvesebb, de meddő felesége találja meg a gyékénykosárban a csecsemő Mózest (Kiv 2,1–10). Titokban magához veszi, és a saját gyermekeként neveli fel, akit így Fáraó fiaként könyvelnek el. Mózes hivatalosan is Fáraó, a Napisten földre jött küldöttjének utóda, akinek halála után az egyiptomi világbirodalom teljhatalmú vezetője lesz. Felesége is ki van már jelölve, a főpap gyönyörű leánya, Nefertéte. 

Pap Károly a történetet „valamelyik” Ramszesz idejébe teszi. A zsidók Egyiptomból való kivonulása a legújabb kutatások alapján II. Ramszesz (Kr.e. 1291–1224) idejére tehető. Pap Károly interpretációjában ekkor a Napisten-kultusz virágzik Egyiptomban, ami a történelmi valóságban egy évszázaddal korábban volt, Ehnaton fáraó (Kr.e. 1364–1347) idejében. 

A drámában Mózes neve Meseh. Dicsőségesnek ígérkező jövőjét beárnyékolja, hogy egy idős héber asszony, Jochebed ránézett. Meseh előző napon hallotta a sírbolton dolgozók sok jaját és keservét, s emiatt „megszántam a porban szülötteket keserves munkájuk miatt”. Ekkor találkozott Jochebeddel is, akiről nem tudja, hogy a szülőanyja. Amikor ez a tudomására jut, megdöbben és kétségbe esik: „nem az Isten fényességének szülötte vagyok, hanem porban született rabszolga fia?” 

Alacsony származása miatti mélységes csalódottságában az igazsággal kezdetben szembenézni képtelen Meseh átkozottnak nevezi anyját, de ő feljajdul: „Ne átkozz, hiszen úgyis annyit szenvedtem már miattad.” 

A földi gazdagságban, fényűzésben nevelkedett Meseh undorodva nézi szegényes, a nyomorúságtól meggyötört és idejekorán megöregedett valódi anyját, s összehasonlítja őt a méltóságos külsejű Tejével, akit eddig az anyjának hitt. Meseh az esküvőjére készül, a főpap gyönyörű, de önimádó és a héber nép sanyarú sorsa iránt tökéletesen érzéketlen lányával, Nefertétével, aki mámoros saját szépségétől, és semmi mással nem törődik, csak azzal, hogy boldogan éljen a férjével. Vele szemben Mesehben van szolidaritás és irgalom a rabságban sínylődő héberek – egyáltalán, az élet elesettjei – iránt. Amikor Nefertéte „héber dögnek” nevezi Jochebedet, Meseh – tudva immár az igazságot, hogy a szülőanyjáról van szó – figyelmezteti, fékezze magát, hiszen „A rabszolga is szent Rá teremtménye. Éppen olyan ember, mint én vagy te.” 

Meseh tehát itt a kereszténység egyik legfontosabb elvére hivatkozik: Isten előtt minden teremtmény egyforma, nincs köztük különbség. Már-már a Szent Pál-i szentenciát vallja: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Krisztus Jézusban. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,26–28). 

A végső szakítás akkor következik be, amikor Meseh megtudja, hogy anyját megölték. Bár Fáraó életben akarta hagyni, a túlbuzgó felügyelők nem kegyelmeztek neki. Ez egyúttal azt is jelzi, hogy súlyos zavar jellemzi a hatalmas birodalom működését, hiszen Fáraó utasításait nem tartják be. Ez az a pont, amikor Meseh nem bírja tovább, és leleplezi magát, feltárva valódi származását, nem törődve azzal, hogy mi vár rá, sem azzal, hogy nevelőanyja, Teje, Fáraó első felesége, súlyos bajba kerülhet emiatt. Meseh lemond a rá váró dicsőségről, a fényesnek ígérkező jövőről, központi helyzetéből a perifériára zuhan, a hatalom biztonságából a teljes kiszolgáltatottságba. 

Pap Károly itt alaposan megváltoztatja a bibliai történetet, hiszen az Írás szerint Mózes megöl egy egyiptomi felügyelőt, aki bántalmazta az egyik héber munkást, s mivel ez kitudódik, elmenekül Egyiptomból (Kiv 2,11–15).

Hírdetés

A drámában, csakúgy mint a Teremtés könyvében, Meseh megnősül, de érzi, nem az a feladata, hogy nyugodt családi körben élje le életét. Ezért kitartóan keresi Istent, hogy kifürkéssze akaratát. Meseh az Urat ekkor még nem mindenütt jelenvaló szellemnek gondolja, hanem emberi alakban képzeli el őt a Hóreb hegyénél. 

Isten megjelenése az égő csipkebokorban Pék Károly darabjában másképpen van ábrázolva, mint a Bibliában (Kiv 34,1–17). A Szentírásban az Úr angyala jelenik meg Mózes előtt, de Isten szól hozzá. A drámában pedig két angyal érkezik. Az egyikük mintha démon lenne, hiszen amikor Meseh arra kéri, kísérje az Úrhoz, hogy megtudja, mennyit kell még szenvedniük, nem teljesíti a kérését. Amikor pedig Meseh át akarja ölelni az angyal szent lábait, az halállal fenyegeti. Meseh megmerevedik. A jelenetről eszünkbe juthat a Teremtés könyve (4,24–26), amikor az Úr meg akarja ölni Mózest, de a felesége, Cippora késsel körülmetéli fia előbőrét, és azt mondja: „Vérvőlegényem vagy te nekem (…) a körülmetélés miatt! Erre az Úr eltávozott tőle. A vérvőlegény valószínűleg arra az ősi szokásra vonatkozott, hogy a vőlegényt az esküvőn körülmetélték. 

A darabban a második angyal az Úr küldötte, aki feléleszti Meseht, de csak azért, hogy kemény, könyörtelen jövőképet közöljön vele, felkészítve őt az egészen rendkívüli feladatra, ami vár rá: „A népnek el kell pusztulnia Egyiptom kemencéiben. Mind egy szálig.” Meseh szinte összeomlik, és Jóbot (Jób 3,1–3) idéző szavakkal kesereg: „Jaj nekem, jaj! Átkozott legyen az óra, amelyben fogantaték. És a bölcső, amely felvitt a Fáraó trónusáig!” 

Az Úr azonban ígérete szerint megkönyörül Mesehen: „mert ott hagytad Egyiptom hatalmát és a sátor nyugalmát, és mert halálra szántad magad az érdemtelenek miatt, új népet támaszt az Úr a te magodból, és ők lesznek, akik tovább hirdetik az ő irgalmasságát.”

Meseh ekkor úgy érzi, képtelen arra, hogy elvállalja a feladatot: „Hogy mehetnék vissza a néphez, és hogy mondjam meg nekik: ti pedig itt pusztultok, de én naggyá leszek?!” 

Meseh nem bírja a rá nehezedő terheket, öngyilkossággal fenyegetőzik, illetve kéri, hogy az első angyal tegyen kísérletet a megölésére. Ám a második, a jólelkű angyal túlvilági utalást tesz, amikor figyelmezteti, nem biztos, hogy e földi világ a legrosszabb: Vagy azt hiszed, hogy a halál után nincs, ami a halálnál is borzalmasabb a magadfajta káromlónak?” Meseh nagyon eltökélt, s nem a maga sorsáért aggódik, hanem a rábízott népért könyörög: „Én akkor is, ott is tovább fogok jajongani az én népemért és az Úrnak irgalmasságáért.” A drámában ekkor lép közbe az Úr. Nem látható, csak a hangját halljuk: „Meseh, Meseh! Nem tudod, hogy mit kértél! Rosszabbat kívánsz a halálnál és minden szenvedésnél!” 

Lényeges változás a Kivonulás könyvéhez képest (3,7–10), hogy az Úr nem parancsolja meg Mesehnek, hogy vezesse ki népét Egyiptomból. Pap Károly darabjában Isten szabad kezet ad Mesehnek, ő pedig ezt feleli neki: „Választottam, Uram: az én népemet!” Az Úr nem titkolja a Mesehre váró megpróbáltatásokat, előre figyelmezteti a nép hálátlanságára, örökös elégedetlenségére: „Ám legyen! De tudd meg, hogy százszor megbánod ezt az órát! Mert kemény iga lesz az a nyomorult nép a te nyakadon, és gyötrelmes béklyó a te lábadon!” Meseh azonban roppant elszánt: „Majd én, ó, Uram, még keményebb iga leszek az ő nyakukon, és még gyötrelmesebb béklyó az ő lábukon.” 

A száműzetését önként vállaló Meseh csodák révén jut el Fáraóhoz. Többször meg akarják ölni, de ilyenkor mindig besötétedik, és az őrök is elalszanak. Közben Fáraó, akit Meseh sokáig az apjának hitt, meghal, az új Fáraó Hórem-Heb lesz, aki nőül veszi Nefertétét.

Ez a jelenetsor tele van evangéliumi elemekkel. Meseht a katonák megkorbácsolják, akárcsak Jézust Pilátus katonái (Jn 19,1–3), ám ő nem törik meg. A teste csupa seb, akárcsak Jézusé volt az evangélium szerint, fejébe ugyanúgy töviskoszorút nyomnak az egyiptomi katonák, mint ahogy Jézuséba a rómaiak. Fájdalmaiban Mesehnek egy angyal nyújt vigaszt, csakúgy, mint a rá váró megpróbáltatásoktól gyötrődő Jézusnak a Getszemáni-kertben, a szenvedések éjszakáján (Mt 22,39–43). Mesehen nem fognak a korbácsütések, mert angyalt látott.

A dráma végén, az Egyiptomból történt kivonuláskor Meseh, Istenbe vetve bizodalmát, Jézusra emlékeztető lelkiséggel biztatja a gondjaira bízott népet: „És énelőttem fog járni az Úr angyala, és elvezet minket atyáink földjére, és segít nekünk, hogy felépítsük az ő országát, és nem lesz abban sem úr, sem szolga, sem gazdag, sem szegény. Csak egyetlenegy úr és egyetlenegy templom: az egyenlőség, szabadság parancsolata. Jertek, keljetek fel mind a népek, és tudják meg, hogy új világ van keletkezőben a rabok és szegények népében, és örvendezzetek velünk együtt. A rabok és szegények mind az egész földkerekségen!” 

Meseh tehát nemcsak a hébereket, hanem minden rab népet ki akar vinni Egyiptomból a rabság földjéről. Így egyetemes szabadítóként jelenik meg, Jézushoz hasonlóan. Az egész földkerekségnek ígér szabadságot. Eszünkbe juthat az Úr Ábrahámnak tett ígérete – „Benned nyer áldást a föld minden nemzete” (Ter 3,12) –, valamint Jézus szavai Lukács evangéliumából: „A mennyek országa köztetek van” (17,21). S az Istent dicsőítő, Magnificatot éneklő Szűz Mária is, amikor elhangzik a drámában, hogy az Úr megbünteti a gőgösöket (Lk 1,51). Ugyanígy Jézus szavai arról, hogy az igazság – az ő isteni igazsága – szabaddá tesz (Jn 8,32).

Meseh tehát megvalósítja anyja, Jochebed látomását arról, hogy fia egyetemes szabadító lesz. Pap Károly Mózes-drámájának főhőse a hatalomról és a szerelemről lemondva lesz a héber nép vezére. Miután felismeri az igazságot, képtelen úgy élni tovább, ahogyan addig. A rá váró dicsőség helyett a legteljesebb bizonytalanságot választja, legalul kezdve a hiábavalónak látszó küzdelmet a héber nép felszabadításáért, mindvégig Istenbe vetve a hitét.

Fotó: Pixabay

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. március 31-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »