Az Eb-arany „a legviccesebb mi a fene” – interjú Sterbik Árpáddal

Az Eb-arany „a legviccesebb mi a fene” – interjú Sterbik Árpáddal

Harmincnyolc évesen is a világ legjobb kézilabdakapusai közé tartozik. Idén januárban beugróként lett Európa-bajnok a spanyol válogatottal, tavaly kulcsember volt a Vardar Szkopje BL-diadalánál. Idén nyáron visszatért Veszprémbe, ahol szintén nagy tervei vannak. Sterbik Árpáddal beszélgettünk.

Eseménydús heteken van túl a Veszprém, Ljubomir Vranjes vezetőedző leváltása után két idegenbeli győzelem következett a Bajnokok Ligájában, előbb Bresztben a beugró Gulyás István irányításával, majd legutóbb a címvédő Montpellier otthonában, ahol immár az újonnan kinevezett David Davis ült a kispadon. A játékosok hogyan élték meg ezt az időszakot?
Nem úgy indult a szezon, ahogy mindenki elvárta, ezért a vezetőség a csere mellett döntött. Mindig könnyebb lecserélni egy edzőt, mint 16 játékost, ezért általában ez szokott történni, ha változásra van szükség. Minden búcsú nagyon megviseli a csapatot, nem volt kellemes a helyzet, de minden változás pozitívan hat a csapat játékára. Valami új jön, új edző, új feladatok, mindenki mintha nulláról indulna, ezért mindenkiben benne volt a bizonyítási vágy. Szerencsére az elmúlt két mérkőzést meg tudtuk nyerni, úgyhogy pozitívabb most a csapat, mint a BL-szezon elején, a Barcelona és a Vardar elleni vereség után.

A Veszprém már nagyon régóta álmodik a BL-győzelemről. Reális lehet idén ez a cél?
Még így is látok rá esélyt, hogy nem vagyunk a legjobb formánkban. De először is a Final Fourba szeretnék bejutni. Mindenki a BL-győzelemmel fekszik-kel, de az a reális, hogy lépésről lépésre menetel egy csapat, meccsről meccsre gondolkodunk, ez az út a végső cél felé. A maximális cél, ameddig én nézek, az a Final Four. Régebben kisebb volt a konkurencia, de jelenleg tíz csapat reménykedik abban, hogy ott lesz Kölnben, és aki közülük bekerül, az mind meg akarja majd nyerni. Hosszú még a szezon, az új edzőnek is lesz ideje, hogy a saját elképzelései szerint rendbe rakja a játékot. 

A Ciudad Realban és a Vardar Szkopjében is BL-győztes csapat tagja volt, előbbivel háromszor is megnyerte a sorozatot (2006, 2008, 2009). Mi az a plusz, ami ahhoz kell, hogy egy klub meg tudja nyerni a Bajnokok Ligáját?
A BL-szezont meccsről meccsre kell játszani. Sokszor hallom, hogy nem most fontos jó formában lenni, hanem márciusban, de egy jó csapatnak a csoportkörben is már jól kell játszania, hogy önbizalma legyen. Csak így lehet bejutni a Final Fourba. Az pedig már egy nagyon érdekes dolog, 24 órás torna, ahol 24 óra leforgása alatt játszol egy elődöntőt és egy döntőt. Ott már minden megtörténhet, a pillanatnyi forma, a csapat egészségügyi állapota mellett olyan apróságok is dönthetnek, hogy melyik játékos hogyan kelt fel aznap reggel. A Final Fourt már bárki megnyerheti, aki ott van, az elmúlt években is láttuk, hogy nem mindig a favoritok nyertek. Szerintem nehezebb bejutni a Final Fourba, mint megnyerni.

Húsz éve tartó pályafutása során sok tapasztalatot szerzett a BL régi lebonyolítási rendszeréről is, amikor még nem négyes döntőben, hanem oda-visszavágós rendszerben rendezett fináléban dőlt el a trófea sorsa. Mit gondol, igazságos a Final Four-formátum? Tényleg a legjobb csapat lesz így a győztes?
A Final Four-rendszer leginkább a szurkolókat szolgálja. 2010 óta van ez a lebonyolítás, azóta mindig Kölnben rendezik a négyes döntőt, ami nagyon élvezetes a drukkereknek. Két nap alatt négy nagyszerű mérkőzést láthatnak egy nagyszabású, jól megszervezett rendezvény keretében. De ha bejut egy német csapat, annak azért előnye van, mert hazai pályán játszhat. Nem biztos, hogy ez igazságos. A közönségnek ez a legjobb megoldás, de a csapatoknak nem biztos. 

A kétezres évek elején már védett Veszprémben. Azóta nyert négy BL-t, a spanyol válogatottal pedig 2013-ban vb-t, idén Eb-t nyert. Milyen érzés volt most visszatérni Veszprémbe?
Nagyon jó, hiszen mindig is itthon éreztem itt magam, akkor is sokat tartózkodtam Veszprémben, amikor nem itt játszottam. Szóval nem voltak beilleszkedési gondok. A közönség soraiban ugyanazokat az arcokat látom, akiket már 15 éve a régi csarnokban is láttam. A vezetőségben is sok a régi ismerős.
 

De azért nyilván változott a klub az elmúlt évek alatt…
Mindenki változik. Tizenvalahány év alatt változik a kézilabda, fejlődnek az egyes csapatok. A Veszprém tartja a ritmust a fejlődéssel. Már akkor is nagy csapat volt, és most is az. Kaptak egy új csarnokot, többen dolgoznak a klubban, tényleg egy európai nagy klubról van szó, mint a Kiel, a Paris Saint-Germain vagy a Barcelona.

Ön miben változott azóta?
Elsősorban idősebb lettem. A kor a legnagyobb változás, a többi maradt a régi. Nem vagyok már húszéves, a sérülések miatt is kellett váltani egy-két dologban, de nincs szó óriási különbségekről, nem védek kézen állva!

Hosszú éveken át védett Spanyolországban, de szerepelt a Vardar Szkopjében is. Melyik kézilabdastílus áll a legközelebb önhöz?
A német kézilabda dinamikusabb, sok a futás, a lövés, Franciaországban is az erő dominál. A spanyol stílus kicsit taktikusabb. A spanyol játékosok nem voltak fizikailag erősebbek és jobbak sem a horvátoknál, dánoknál, franciáknál, mégis eredményesek tudtak lenni ellenük. Majdnem egész életemben a spanyol stílusban játszottam, nekem az tűnik észszerűbbnek, jobbnak, de ha jól játszol, akkor minden stílus meghozza az eredményét.

A spanyol stílust azért is jól ismeri, mert a spanyol válogatott kapujában is számtalanszor állt. Vajdasági magyarként az sosem fordult meg a fejében, hogy magyar válogatott legyen?
A kétezres évek elején egy alkalommal beszéltünk róla, de aztán abból nem lett semmi. Utána pedig már nem volt téma.

Egy régebbi interjúban azt mondta a jugoszláv/szerb válogatottal kapcsolatban, hogy a nemzeti csapatba azért megy az ember, mert akar, és ha már nem viszi a szíve, akkor nincs értelme.
Ez így van. Már nem akartam többet Szerbiában játszani, mert nem éreztem jól magam. Nem azért hagytam el a szerb válogatottat, mert a spanyolba mentem! De sok válogatott haverom volt a Ciudad Realban, akik megkerestek, nem tudnék-e segíteni a spanyoloknak. Így kezdődött az egész. Azt mondták, még sok szép eredményt érhetnék el válogatott szinten is, nekik is segítenék, meg nekem is jó lenne, mert a spanyolok esélyesként indulnak a világversenyeken. Szóval majdnem haveri alapon kezdtem…

Ehhez képest nagyon sikeres a spanyol válogatottal, hiszen idén Európa-bajnok lett, pedig a kontinensviadal elején még csak a tévében nézte a tornát…
Ez a két-három napos beugrás nagyon jó volt, mert azért egy hónapot együtt lenni a válogatottal nekem már kicsit sok. Valaki épp mondta, hogy látta a jövő évi vb-re leadott listát, és már megint betettek a tartalékok közé, pedig mondtam, hogy már oda se tegyenek! Amíg Spanyolországban éltem, könnyebb volt, de ha Szkopjéból vagy most Veszprémből csatlakoznék a csapathoz, akkor már a felkészülés idejére is ott kellene hagynom a családot, amit nem szeretnék. Ezért úgy beszéltem meg az edzővel, hogy ha valami történne valamelyik kapussal, akkor elmegyek beugrónak. Ez így is történt a legutóbbi Eb-n, meg egy májusi összetartáson is jártam. Erre kapom a hírt, hogy megint ott vagyok a cserék között, pedig már lassan ott sem szeretnék lenni…

Pedig hátha megint nyerne egy aranyérmet…
Nem, ilyen egyszer van az életben, és soha többet. Nem történik meg minden évben, hogy minden ilyen szerencsésen összejön.

Tényleg minden összejött: a franciák elleni elődöntőben öt hetesből hármat megfogott, a svédek elleni döntőben pedig még több lehetőséget kapott, 38%-os hatékonysággal védett, és a finálé legértékesebb játékosának választották. Hová sorolja ezt az Eb-címet a sikerei sorában?
Ez a „legviccesebb mi a fene” kategóriájába tartozik: pénteken elmentem, hétfőn hazajöttem, időm se volt megemészteni. Nem is élveztem annyira, mert ha elmész egy versenyre, akkor végig idegeskedsz két héten át, készülsz az ellenfelek ellen, most meg mintha elmentem volna egy hétvégi tornára. Nem volt meg benne az a jó érzés, teljesen furcsa is volt az ünneplés. Sokat tettek a válogatottbeli társak azért, hogy eljussunk a négy közé, én meg jöttem, és belecseppentem az aranygenerációba véletlenül. 

A torna elején, amikor csak a tévében nézte a meccseket, mire gondolt?
Gondoltam, fú, de jók ezek a franciák, milyen erősek… Erre néhány nap múlva hívtak, hogy menjek el a francia meccsre. Nagyon furcsa volt, féltem is tőle. Nem is így volt megbeszélve, nem gondoltam, hogy ennyi szerepet kapok. Az Eb alatt csak négyen-öten maradtunk Szkopjéban edzegetni. Labdázni sem labdáztunk nagyon, egy rendeset focizni sem tudtunk. Hosszú volt a szünet is, december közepétől január 9-10-ig, úgyhogy rengeteg volt a kihagyás. Ezért is mondtam, hogy 5–10 perceket tudok cserélni, amíg a másik kapus fúj egyet a kispadon, de többet ne várjanak nagyon tőlem. Nem az volt a reális, ami ott történt.
 

Előző évben klubszinten ért el egy sokak számára meglepetésnek számító eredményt: a Vardart előzetesen sokan az utolsó helyre könyvelték el a BL 2017-es Final Fourjában, aztán végül megnyerték a döntőt is, az ön remek védéseinek is köszönhetően.
Az nagyon jó évünk volt, egy-két mérkőzést vesztettünk egész évben. Mi tudtuk, mire vagyunk képesek, és úgy is mentünk oda, hogy megnyerjük a BL-t. A kívülállók nem minket tartottak esélyesnek, de abban a szezonban akárhol játszottunk idegenben, ha kikaptunk is, maximum egy-két góllal. Nem nagyon bírtak velünk az ellenfelek, úgyhogy bennünk volt, hogy meg tudjuk nyerni a BL-t, akármilyen nagy nevek is vannak az ellenfeleknél. 

Ha visszagondol az összes csapatra, ahol valaha megfordult, válogatott- vagy klubszinten, melyiket látja a legerősebbnek?
Szerintem Ciudad Realban volt két-három évig egy nagyon jó csapat, amely majdnem világválogatott együttes volt. De szerencsés voltam, mert mindenhol jó kerettel játszhattam együtt.

S milyen volt a kapcsolata a többi kapussal? Volt olyan kollégája, akivel esetleg nem jött ki jól?
Ilyen még nem fordult elő. Mindenkivel nagyon jó kapcsolatban vagyok a mai napig. Fazekas Nándival, akivel tizenvalahány éve játszottam, a spanyol Hombradosszal is, mindenkivel… Egy szezon nagyon hosszú, lehetetlen, hogy azt egy kapus levédje egyedül. Azért kell két kapus, hogy egymást ki tudjuk egészíteni, csakis így működhet. Egy mezőnyjátékosnál nem látszik annyira, ha nem hibázik sokat, de nem is tesz hozzá a csapat teljesítményéhez. De a labda végső célja a kapuban van, úgyhogy nálunk minden kis hiba látszik. Az a legfontosabb, hogy a két kapusból egynek mindig jól menjen.

Mit gondol Mikler Rolandról, aki Veszprémben a társa?
Roli nagyon jó kapus. Több évvel ezelőtt Szegeden is jól védett, aztán Veszprémben is nagyon jó szezonjai voltak. A tavalyi évről azt mondták, hogy gyengébb volt a kapusteljesítmény Veszprémben, de én biztos voltam benne, remekül fog védeni. És tényleg nagyon jól is véd. 

1999-ben már vb-bronzérmes volt a jugoszláv válogatottal, és még most is a világ legjobbjai közé tartozik. Mi a titka?
Szeretni kell a sportot. Sok sportoló abbahagyta harminc egynéhány évesen, mert valahogy lemerült, nem volt kedve edzeni, utazni, de amíg harcolsz, mert minél több bajnokságot akarsz nyerni, amíg boldogan jársz edzésre, addig érdemes csinálni. Én is addig fogok védeni, amíg nem esik nehezemre. Természetesen nem úgy edzek, mint tíz éve, de boldog vagyok ebben a társaságban, boldog vagyok ebben a csarnokban. Ez a második otthonom, és én boldogan lépek be az ajtón. Szeretek játszani, szeretek edzeni, szeretem a csapattársaimat, a klubot, mindent. 
 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »