Az atombomba segítségével találhatott vissza Istenhez Churchill

Az atombomba segítségével találhatott vissza Istenhez Churchill

1945. augusztus 16-án Winston Churchill a brit parlamentben elhangzott beszédében hangsúlyozta, hogy a Hirosimára augusztus 6-án, majd Nagaszakira augusztus 9-én ledobott atombomba bevetése az amerikai és a brit vezetés közös döntése volt. A következő évtizedben a politikus a nyilvánosság előtt következetesen képviselte látszólag erkölcsi aggályoktól mentes álláspontját, miszerint a háború természetes velejárója, hogy fegyvereket vetnek be. Az atombomba pedig egy fegyver, és mivel a szövetségesek hadban álltak Japánnal, jogosan vetették be az ellenük folytatott harc során. „A történelmi tény ma is az, hogy az atombomba bevetéséről szóló döntés sohasem jelentett igazi kérdést” – írta Churchill 1953-ban. Magánszemélyként azonban Churchillnek ennél jóval árnyaltabb véleménye volt a nukleáris fegyverek bevetéséről.

Bár anglikán nevelést kapott, a húszas évei elején kifejtett véleménye szerint Churchill ha nem is ateista, de legalábbis a kereszténység tanaival konfliktusban álló álláspontot képviselt vallási kérdésekben. Édesanyjának egyik Indiából küldött levelében a 19. század végén arról írt, hogy reméli, a jövőben a „tudomány és az értelem” diadalmaskodni fog a vallásos babona felett. Édesanyjának azt javasolta, ha esetleg elesne a csatában (mármint ő maga), a „filozófia vigasztalásához” forduljon, és hozzátette, hogy nem fogadja el a „vallásos hit keresztény, vagy bármilyen más formáját” – olvasható a History Today cikkében

Sokan úgy gondoltak Churchillre, mint egy hívő emberre, feltehetően azért, mert számos alkalommal volt jelen állami ünnepségeken a Westminster-apátságban vagy a Szent Pál-katedrálisban, emellett pedig fejből tudott idézni anglikán himnuszokat, és a Jakab király-féle Biblia passzusainak felidézése sem jelentett számára gondot. A második világháború alatt beszédeiben sokszor hivatkozott a Mindenhatóra, akit arra kért, szabadítsa meg a világot a tengelyhatalmaktól. Vallásossága azonban stratégiai megfontolásból fakadt, amelyre sokkal inkább szónoki fogásként tekinthetünk, mint a vallásos érzület mély megéléseként.

Ugyanez mondható el a politikus háború utáni beszédeiről is. 1945 augusztusában arról beszélt, hogy pusztán „Isten kegyelme” tette lehetővé a szövetségeseknek az atombomba előállításáért Hitlerrel folytatott versenyben való győzelmét. Tíz évvel később, második miniszterelnökségét követőn, már a politika élvonalából kikerülve az atombombánál ezerszer nagyobb pusztításra képes hidrogénbomba kapcsán arról beszélt a brit alsóházban, hogy mi történne, „ha Isten ráunna az emberiségre”. A két beszéd között eltelt időben is számtalan olyan példát találhatunk, amelyekben Churchill retorikai elemként Istent emlegette a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban.

Bár a politikus nem hitt a halál utáni életben (úgy vélte, az ember halálával „megsemmisül”), úgy tűnik, sokat töprengett azon, hogyan ítélik majd meg az atombomba bevetésében játszott szerepét, ha esetleg tévedett volna. 1946 májusában bevallotta egy közeli munkatárásának, hogy el kell számoljon Isten, valamint saját lelkiismerete előtt a döntéssel, amelynek következtében rengeteg nő és gyermek vesztette életét. Később így vallott: „A Teremtő számon kérheti rajtam, miért vetettem be [az atombombát], de én erőteljesen védeném magam, és azt mondanám: Miért engedted, hogy ilyesfajta tudás birtokába jussunk, amikor az emberiség dühös csatákat vívott egymással?”

1953 januárjában Churchill részt vett egy, az elnöki pozícióról hamarosan leköszönő Truman tiszteletére rendezett vacsorán. A brit politikus a vacsora egy pontján egyszer csak megfordult, és azt mondta kollégájának: „Elnök úr, remélem készen áll a válasszal arra az órára, amikor majd Ön és én Szent Péter előtt állunk, és ő azt mondja: »Úgy tudom, ti ketten vagytok a felelősek azoknak az atombombáknak a ledobásáért. Mit tudtok felhozni mentségetekre?«”. Szerepjáték következett, amely során a jelenlévők – többek között az amerikai vezérkari főnök és a külügyminiszter – olyan történelmi személyiségek bőrébe bújtak, mint Nagy Sándor, Julius Caesar vagy Szókratész. A „bíróság” – amint Truman lánya, Margaret visszaemlékezett – „felmentette” a miniszterelnököt az atombombával összefüggő törvényszegés vádja alól.

Churchill viselkedése nem feltétlenül egy olyan ember magatartására vall, aki nyugodt volt az 1945-ben játszott szerepével kapcsolatban. Ez 1954 májusában már sokadszorra is világossá vált, amikor második miniszterelnöki ciklusa idején fogadta a „pokol bombája”, az atombomba ellen számtalan alkalommal felszólaló amerikai evangélista prédikátort, Billy Grahamet a Downing Streeten. Az eredetileg tíz percesre tervezett beszélgetés végül háromnegyed óra hosszúra nyúlt. Churchill felháborodva ecsetelte a nukleáris háború közeledtét, és kifejtette, az emberiség egyetlen esélye az, amiről ez a fiatalember nap mint nap beszél: az Istenhez való visszatérés. Sokan úgy vélik, a két férfi imádkozott is együtt a találkozón, ami Churchill Istenről hangoztatott nézeteit figyelembe véve talán túlzás, másfelől azonban úgy tűnik, ha valami térdre kényszeríthette Churchillt, akkor az az atombomba volt. 

Private Sentinel


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »