Az átlag magyarra e negatív tulajdonságok jellemzők

Tökéletesen igaza volt Szekfű Gyulának, amikor arról értekezett, hogy a liberalizmus nemzeti hibáinkat, gyöngeségeinket nevelte nagyokká. Ennek jeleit látjuk napjainkban is.

Elöljáróban: nincsen rosszabb, mikor valaki, Rousseau módjára, azt hiszi magáról, hogy ő aztán mennyire jó, makulátlan, hibátlan. S ugyanez áll a nemzetekre is. Milyenek is vagyunk tehát mi, magyarok? Sok jó tulajdonság mellett sok rossz is elmondható rólunk, s ha valaki ez utóbbi megállapítás miatt netán öklét rázná és hazaárulást kiáltana, nézzen magába s aztán gondolkodjon el, ismeri-e valójában történelmünket, egyáltalán a magyar karaktert, természetet, a magyar jellemet?

„A liberális észtisztelet nem ész és értelem, de érzelem és hangulat útján hódítá meg az embereket. Nálunk Magyarországon leginkább az ősi magyar szenvedélyek segélyével. Vakság és önhittség, szalmaláng és irigykedés, pártviszály dúsan burjánoznak a liberalizmus terjedésével.”

(Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest, 1920. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. 98. old.)

Hírdetés

Szekfű Gyula – gróf Széchenyi István nyomán papírra vetett – iménti megállapítását bontja ki Horánszky Nándorné Nagyrévi Czike Kornélia (1902-1992) tanárnő kitűnő műve (Mindent a gyermekért! Gondolatok a nemzetnevelésről, 1943). Ebben lényegében kilenc pontban összegzi nemzeti hibáinkat:

1. Mindegyikünk első akar lenni, vezető állásba kerülni, különben szárnyaszegett madárnak tekintjük önmagunkat.
2. Felfuvalkodottak, önhittek, gőgösek, túlságosan individuálisak vagyunk, rendszerint részletekben elmerülők.
3. Nem vagyunk a helyünkön, hajlamosak vagyunk egyéni rátermettségünk ellenére való hivatást választani.
4. Nincs összetartás bennünk, testvéri érzés, jóindulat egymás iránt, van viszont állandó áskálódás, kenyéririgység.
5. Rendszerint meghunyászkodunk, nem állunk helyt azért, amit teszünk, hanem helyette gyáván megfutamodunk.
6. Gyökér nélküli lángolással kezdünk munkához, de kicsinyes, önös érdekekből hamar abba is hagyjuk.
7. A társadalmi különbségeket nem tudjuk áthidalni, elfogadni, hogy gazdagok és szegények mindig lesznek.
8. Örökösen cím- és rangkórságban szenvedünk, ranglétrára mindenáron felkapaszkodók, álláshalmozók vagyunk.
9. Fékezhetetleneknek, kevésbé kitartóknak bizonyulunk, nem vetünk gátat sem örömeinknek, sem bánatainknak.

És mi a helyzet napjainkban? A minap a Nyugatifeny.blog.hu cikke próbálta ezt részletezni, s s ennek nyomán e kérdések merülnek fel:

Vajon miért, hogy akinek egy kicsivel többje van, arról eleve azt gondolja a magyar, hogy azért, mert hitványságokkal vitte többre, s még véletlenül sem azért, mert hat évet tanult az egyetemen, mialatt ő focizott meg a tévé előtt fetrengett? Miért gyűlöli, aki ambiciózus, művelt, szorgalmas, ahelyett, hogy eltanulná tőle mindazt, amit érdemes? Miért, hogy fogalma sincs arról, mi volt, mi van hazájában, csak arra kényes, hogy csirkefarhát legyen a vasárnapi levesben meg Sárkány sör a „Barátok közt” mellé? Miért, hogy ha két brit találkozik, az időjárásról kezdenek diskurálni, de ha két magyar, ott három percen belül előkerül minden sérelem a tatárjárásig visszamenően (sorsáért hibás a főnök, a beosztott, a kolléga, a politikus, a szomszéd meg a pizzafutár)? Miért, hogy olyan nagy elánnal ezerszer belefogunk a világ megváltásába, majd aztán amikor szembejönnek az első akadályok, három hét alatt leteszünk életünk álmáról? Miért, hogy úgyszólván bárhová indulunk a magyar ugaron, romokon lépdelünk, nagy reménnyel indult, majd hamvába holt pártok, együttesek, blogok, üzletek, cégek, ötletek romjain? Miért, hogy az északiak sikereire vágyunk, de a déliek lottómentalitásával rendelkezünk?

Tisztelet természetesen a kivételeknek, de tény, hogy az átlag magyarra e negatív tulajdonságok jellemzők, melyeket leginkább az elkereszténytelenítő liberalizmus hozott felszínre és növelt meg az elmúlt jó másfél évszázad során. És ez nem vélemény, hanem tény.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »