Az Aranycsapat előtt is volt futballunk, nem is akármilyen

Az Aranycsapat előtt is volt futballunk, nem is akármilyen

Sokan az Aranycsapathoz kötik a magyar labdarúgás legsikeresebb időszakát, pedig a válogatottunk már Puskásék nemzedékét megelőzően, az 1938-as világbajnokságon is ezüstérmet szerzett. Sőt, futballunk már 1914 előtt az európai élmezőnyhöz tartozott, és nem véletlenül került oda.

A tízmillió futballszakértő országában akad egy közös nevező: az Aranycsapat. Mindegy, hogy nyolcvan- vagy húszéves a futballbolond, mind egyetért abban, hogy a Sebes Gusztáv által trenírozott válogatott sikerei és eredményei elvitathatatlanok. A Grosiccsal, Bozsikkal, Buzánszkyval és Puskással felálló tizenegynél az ötvenes évek óta nem igen volt erősebb nemzeti együttes. Igaz, 1972-ben olimpiai döntőt játszottunk, aztán kijutottunk az 1982-es és az 1986-os világbajnokságra is – utóbbi volt egészen 2016-ig az utolsó világeseménye a magyar válogatottnak –, de sem Törőcsikék, sem Détáriék nem értek Pukásék nyomába.

A kollektív emlékezetben a magyar futball legsikeresebb időszaka ehhez a tizenegyhez kötődik, pedig válogatottunk már Bozsikék generációját megelőzően, az 1938-as világbajnokságon is ezüstérmet szerzett. Sőt, a magyar foci már az első világháború előtt az európai élmezőnybe tartozott. „Ennek egyik fő oka, hogy az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején alakult labdarúgó-egyesületek és ezzel együtt a futballközeg fogékony volt a változásokra” – magyarázta Szegedi Péter szociológus-sporttörténész hétfőn a Budapest Pontban tartott előadásában, mely az előadó Az első aranykor című könyvének esszenciáját tartalmazta. A szakértő a honi futball kialakulásának érdekes folyamatára mutatott rá, melynek kulcsa ekképp foglalható össze: a szellemi és gazdasági tőke hatékony alkalmazása megfelelően párosult tehetséges sportemberekkel.

Ott foci, itt kézilabda

Míg a sportág őshazájában, Nagy-Britanniában már a 1800-as évek vége felé jelentős társadalmi és szabadidős esemény volt a futball, addig Közép-Európában, benne az Osztrák-Magyar Monarchia területén senki se tudta, mi fán terem. Ekkoriban még nagyjából ott tudta megvetni a lábát a sportág, ahol jelentős angol kolónia élt. Jó példa, hogy a Svájc legnagyobb városában, Zürichben 1886-ban megalakuló Grasshopper színeit az angol Blackburn Rovers csapatától vette át. Hazánkban utazók és tanárok révén lett ismert a játék. 1893-ban egy rossz szabályfordítás következtében például úgy próbáltak mérkőzést játszani egy középiskolában, hogy a mezőnyjátékosok csak kézzel, a kapus pedig csak lábbal érhetett labdába.

Magyar Athletikai Club, Old Boys csapat, jobbra fehér sapkával Magyar Elek Fotó: Fortepan (adományozó: Magyar Bálint)

Ezzel együtt is – ahogy a szakérő hangsúlyozta – egyre többen kísérelték meg elsajátítani a labdarúgás alapjait. Ez a lelkesedés egész odáig jutott, hogy az 1885-ben megalakult Budapesti Torna Club (BTC)  két csapata 1897 májusában a megrendezte az első hivatalos mérkőzést, amelyre még csak 100 néző volt kíváncsi. A klub tagja volt egyebek között az a Hajós Alfréd, aki amellett, hogy válogatott labdarúgó, olimpiai bajnok úszó is volt – a kor sportolóideáljának ugyanis több sportágban is jónak kellett lennie.

A buzgalom nem hagyott alább, sőt: 1901-ben öt csapat részvételével megrendezték az első nemzeti bajnokságot és 1902-ben sor került az első válogatott mérkőzésre az osztrákok ellen. A BTC csillaga gyorsan leáldozott, és berobbant a köztudatba a keresztény és német gyökerekre építő FTC, majd nem sokkal később az inkább zsidó háttérrel rendelkező MTK. A két együttes 1903 és 1914 között uralta az első osztályt, ez a két csapat osztozott ugyanis az első két helyen, és egyben hajtották a sportág fejlődésének motorját is. A sporttörténész egy másik megközelítést is kiemelve jelezte, a csapatok lélekben a kulturális különbségek miatt igyekeztek egymásnak gólt lőni.

A Ferencváros sikerei mögött egy kassai cipészmester gyereke, Springer Ferenc állt, aki jogi tanulmányai idején Angliában is megfordult,, az MTK-nál pedig kezdetekben egy keresztény szellemiségű ember, Szekrényessy Kálmán húzta a klub szekerét. A tudatos fejlődés mindkét csapatnál és egyben a magyar labdarúgásban is megfigyelhető:

Az 1910-es években Budapesten épültek fel a kontinens első több tízezer fő befogadására alkalmas stadionjai. Az MTK legendás elnöke, Brüll Alfréd angol edzőket hozatott a klubhoz, és minden évben válogatott játékost igazolt. Ennek is köszönhető, hogy az MTK az 1920-as évekre Európa egyik legerősebb csapata lett. Az FTC az angol stílust elsajátítva játszott.

Jimmy Hogan reformjai

A sikerekben rendkívül fontos szerepet játszottak a nemzetközi mérkőzések: ezek segítségével a csapatok eltanulhatták a focit egymástól. Európában a magyar válogatott játszotta a legtöbb mérkőzést 1902 és 1913 között, így a kontinens második futballcentrumává váltunk. A fejlődés a nézőszámban is megmutatkozott. Magyarországon 1908 előtt átlagosan 8000 drukker váltott jegyet egy válogatott mérkőzésre, miközben Angliában 20 000-en, az 1912–13-as szezonra viszont hazánkban 26 500-ra emelkedett ez a szám.

Húsz év alatt tehát behoztuk a szigetországiakat.

Persze nem véletlenül nőtt meg az érdeklődők száma. Nagyban köszönhető ez a már korábban említett angol szakembereknek, akik közül az MTK legendás edzője, Jimmy Hogan ötvözve a sokpasszos, technikás és a gólra törő játékot. Az 1918-as szezonban 147-10-es gólaránnyal nyert bajnokságot csapatával. Ebből a nemzeti együttes is profitált az 1910-es években, válogatottunk a megszerezhető pontok több mint 70 százalékát gyűjtötte be ezekben az években.

MTK-stadion, 1929 Fotó: Fortepan

Schaffer, a kor Zlatan Ibrahimovica

A futball társadalmi beágyazottságáról is érdemes néhány szót ejteni. A mai, modern értelemben vett profizmus az 1910-es, 1920-as években még elképzelhetetlen volt. A zsidó Guttmann Béla, a Benfica későbbi legendás edzője, az MTK egykori játékosa például a megélhetés miatt tánctanárként tevékenykedett. Mint a róla írt életrajzi könyvben Detlev Claussen is írja, Guttmann épp a komoly kereset miatt igazolt a bécsi Hakoah Wien csapatához, majd később az Egyesült Államokba, ahol az Ausztriából érkező sztárok játéka nyomán indultak be a profiligák.

A világ azonban nemcsak tőlünk nyugatra változott: a fordulatot és a professzionalizmus újraértelmezését az 1919-es év hozta el Magyarországon.

Eljött a pénzért játszó játékosok kora.

Ugyan hivatalosan az 1920-as évek magyar labdarúgásának primadonnája, Schaffer Alfréd nem kapott pénzt, amikor kétévente klubot váltott, a sporttörténész előadásán felidézett rövid történet mégiscsak jól jellemzi Schaffert és a fű alatt megjelenő összegeket. A játékost egyébként szabadszájúsága miatt könnyedén lehet nevezni a kor Zlatan Ibrahimovicának.

Az első profi labdarúgónak titulált Schaffer Baselbe igazolását követően folytatott beszélgetést a város polgármesterével, aki jelezte neki, hogy tudomása szerint a futballista többet keres, mint ő. Erre Schaffer csak annyit mondott, hogy „igaz, de én tudok focizni, ön pedig nem”.

A sztárkultusz egyik jeles képviselője egyébként az MTK-ban 89 mérkőzésen lépett pályára, ezek alkalmával 154 gólt szerzett. Később az AS Roma és a Bayern München edzője is volt.

Amint azt a fenti példák is mutatják, a kitörést és a megélhetést a külföldi pályafutás jelentette. Egy-egy csapat nemzetközi túrájának sokszor az lett a vége, hogy a kiszemelt játékos egyszerűen lelépett, és a jobb élet reményében külföldön maradt. Ha valaki azonban más országba igazolt, a válogatott is lemondhatott róla – emiatt sok játékost elvesztett a magyar nemzeti csapat, ami igencsak megmutatkozott a teljesítményen is.

Nem tartottuk a lépést

Az átalakuló folyamatoknak nem lehetett hátat fordítani, így 1926-ban Magyarországon is bevezették a professzionális labdarúgás rendszerét – Európában ötödik országként. Ám a gazdasági válság szétzilált mindent: a labdarúgásnak az 1910-es években betöltött kiemelkedő szerepe az 1930-as évekre eltűnt. A játékosok, edzők többsége hazáján kívül ért el sikereket, és a korábbi időszakhoz képest a válogatott győzelmi mutatója meg sem közelítette a korábbi hetven százalékot. Ráadásul a Nyugat-Európában kialakuló népesebb futballszerető tömeg és a fizetőképes fogyasztói társadalom jobb befogadó közegnek bizonyult. Ezért is különösen értékes, hogy 1938-ban vb-döntőt játszhattunk az olaszokkal.

Íme egy rövid összefoglaló a 4-2-re elveszített mérkőzésről:

Amint azt Szegedi Péter szociológus-sporttörténész az MNO kérdésére elmondta: az 1930-as évek viszonylagos sikertelensége annak is következménye volt, hogy nem tartottuk a lépest a megváltozott stratégiákkal, megragadtunk a 1910-es években bevált módszereknél, hiszen úgy vélték, hogy a már felépített játékrendszer sikerre vezethet. „Láthatjuk, a mai magyar ember is a technikás, fineszes futballt szereti” – tette hozzá.

Hiába voltak tehát kiemelkedő tehetségeink az 1930-as években, későn adaptáltuk a világ futballját domináló gólra törő célfutballt és az ehhez szükséges úgynevezett WM-rendszert. A máig emlegetett fantasztikus eredmények Sebes Gusztávval, a 4-2-4-es felállással és az Aranycsapat tagjaival érkeztek meg.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »