Az aranyat termő erőszak

Vajon miért nem lepődöm meg azon, hogy a magyar olimpiai mozgalom sikeredzője nem sikkasztásért vagy autólopásért ült három évet a múlt század derekán, hanem épp nemi erőszakért? Nos, azért nem lepődőm meg, mert a nemi erőszak soha nem a szexről szól – különösen nem egy huszonegy éves úszó esetén, aki ha akar, könnyedén talál magának partnert. A nemi erőszak mindig az erőszakról szól: a magyar úszósportról, ahol az elmúlt évtizedekben elképesztő nyomás alatt és kegyetlen módszerek által hatalmas eredmények születtek olyan figurák vezetésével, mint a tanítványait ütlegelő úszópápa, Széchy Tamás, a pedofil masszőr, Kicsi bácsi, vagy a csoportos nemi erőszakot elkövető kapitány, Kiss László. Az erőszak a mesterségük, világéletükben azt gyakorolták: a gyerekeket betörni, nap mint nap olyan munkát követelni tőlük, amire a felnőttek többsége képtelen volna, vállrándítással hátrahagyni azokat, akik elhasználódtak vagy megtörtek, mert a fizikumuk vagy a pszichéjük nem bírta el a brutális terhelést, a legjobbakkal pedig címeket és kitüntetéseket besöpörni.

Az úszósport egy pokoli kohó, amelynek törvényeit és működését ugyan hol lehetne jobban elsajátítani, mint egy börtönben? Hiszen a növendékek valamennyien rabok: rabjaik szüleik megszállottságának, a magyar társadalom és a mindenkori hatalmi elit aranyéhségének, s főleg rabjai az erőszakot szakmaként gyakorló, szadista edzőknek. Hogyan lehetett egy nemi erőszakért elítélt fegyencre gyereklányokat bízni? Hogyan lehetett hajbókolni az egykori erőszaktevő előtt, emberi és pedagógusi nagyságán lelkendezve? Mit érezhetett az 1961-ben megerőszakolt nő és családja az állami kitüntetéseket szemlélve? Hogyan lehet az, hogy a Kiss László által elkövetett csoportos nemi erőszakra fél évszázadon át nem derült fény? A fenti kérdésekre azért nincsenek válaszok, mert ezek a kérdések nem voltak, és nem is lesznek fontosak soha. Kellenek az olimpiai aranyérmek, hiszen nincs jobb, mint hátradőlni a fotelben, jó nagyot húzni a sörösüvegből, rágyújtani, és büszkén szemlélni, milyen nagyszerű sportnemzet a magyar – gyermekeinket fenevadakra bízni, közben pedig nagyhatalomnak lenni alkoholizmusban, szív- és érrendszeri betegségekben meg öngyilkosságban. Nem számít más, csak az aranyfényben játszó kirakat meg a felcsendülő Himnusz – az uszodák mélyén rettegő, megkínzott gyermekek jajszava nem hangzik el a tévéközvetítésig.

A magyar társadalomnak szembe kell néznie azzal, hogy a megszállottságnak és a sikernek ára van, amit ártatlan gyermekek fizetnek meg – s elsősorban nem azok a néhányak, akik bajnokok lesznek, hanem azok az ezrek, akikből az uszodák smasszerei nem képesek acélt hasítani. Szánalmat és szomorúságot érzek, amikor egy öregembert meghurcolnak, miközben őszintén hiszek a második esélyben, csakhogy nem tudom nem látni a nyilvánvaló mintázatot a magyar úszósportot körülvevő botrányokban, és nem vagyok hajlandó elfordítani a fejem. Megtették elegen az elmúlt ötven év során.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »